Tavaly számos budapesti kupola visszaépítéséről röppentek fel hírek: a Károly körúton egy sarokbérház díszes tetőszerkezete kerülhet újra a helyére, de rövidesen a Műegyetem CH jelű épülete, illetve az ELTE jogi karának mai otthona is újra építéskori arcát mutathatja majd.
Ezekhez csatlakozhat rövidesen a ferencvárosi Lónyay utca 23. számú háza, ahol nem egy szimpla tetőtér-beépítést, illetve homlokzati felújítást, hanem teljes helyreállítást készítenek épp elő – derül ki a hatósági építési rendszerből.
A 2022. december 7-én Budapest Főváros Kormányhivatalához eljuttatott tervcsomag egyelőre még nem kapott építési engedélyt, három, publikusan is elérhető lapján azonban egyértelműen látszanak a várható változások lényeges részei.
Ezek szerint a Czuczor és a Lónyay utcák sarkán lévő épület belső udvarát
a munkák során új, üvegszerkezetű tetőfeljárókat is kapcsolnak.
A torony a leírás szerint az eredeti tervek alapján kerül újra a helyére, az azon feltűnő füzérmotívumban pedig bevilágító körablakokat fognak elhelyezni, ami a tetősíkba helyezett ablakkal együtt igyekszik majd fényt vinni az alatta lévő lakásba.
A kilencvenes évek óta helyi védettséget élvező homlokzat állapota a pesti átlagnál valamivel jobbnak tűnik ugyan, ám a vizesedés évről évre egyre jobban látható nyomai, illetve a megkopott festés egyértelműen jelzik, hogy nagy felújításra van szükség.
A projekt részeként ez is megtörténik majd, hiszen a város számos másik tetőtér-beépítéséhez hasonlóan a társasház jó eséllyel itt is csak azzal a feltétellel egyezett bele a befektetési célú bővítésbe, ha az egy nagyobb méretű felújítást is hoz magával.
A vonatkozó tervlapokon olvasható apró részletek szerint a párkány és díszei az eredeti tervek szerint térnek vissza, sőt, a projektgazdák a fűtési és hűtési rendszert egy (jó eséllyel levegő-víz rendszerű) hőszivattyúval váltanák ki.
A munkákkal kapcsolatos kérdéseinkkel a ferencvárosi önkormányzatot is megkerestük, amely válaszában kijelentette: a tervek kétszer is jártak a kerületi tervtanács előtt – előbb változtatásokat kértek, majd 2022. november 29-én a módosított rajzokra kiadták a településképi véleményt.
A kerület reakciója szerint
azt azonban nem tudni, hogy mikor indulhatnak el, illetve érhetnek véget a századfordulós Budapest egy apró részletét modern köntösben visszaadó munkálatok.
Százhuszonöt év történelme
Az előbb Két Nyúl (1797–1871), majd Nyúl (1871–1885) nevet viselő Lónyay utca középső szakaszán, annak töréspontjában álló ház telkén Budapest megszületése után egy ideig a legfontosabb pesti építészdinasztiák egyike, a Gregersen család híd- és vasútépítőként, illetve kivitelezőként is fontos alapítója, Guilbrand (1824–1910) működtette itt a cégét, az 1880-as években feltűnt a színen a kályhagyáros Malczanek Ferenc, aki előbb megvásárolta a földdarabot, majd – talán a kivitelezést is végző Hudetz János tervei szerint – 1896–1897-ben háromemeletes társasházat épített rá.
Az 1880-ban még fazekasmesterként az Országos Magyar Ipartestület tagjává vált Malczanek 1885-ben, az Országos Általános Kiállításon mutatta be a kályhacsempéit, amikkel rövidesen nagy sikert ért el.
A ház a megszületése utáni években számos ismert személynek adott otthont: a Fiumei úti sírkert árkádsora (Hegedűs Árminnal, 1904–1908) mellett számos szegedi épületet jegyző Gerle Lajos (1863–1910) mellett Draskóczi Farkas Zoltán (1880–1969) irodalomtörténész, alsó-csernátoni dr. Csiky Kálmán (1843–1905) jogász-költő-tanár, a Katona József síremlékét is jegyző kőfaragó, Müller Rezső, a komárom-érsekújvári vasutat építő vállalat üzemvezetője, Lee Artur, valamint a Szuezi-csatornán is dolgozó hídépítő, Gregersen György (1854–1905) is hosszabb-rövidebb ideig koptatta itt a lépcsőket.
Az érdekes vállalkozások sem maradtak persze távol az épülettől: a századfordulón rövid ideig a Magyar Gazdák Lapjának szerkesztősége is a házban lakott, az 1910-es években Bittner János bronzcsillár-, műötvös- és egyházi szergyára, az I. világháború lezárását követően pedig a Gratia Illatszergyár Rt., majd a Preisach-Gottlieb-féle gyár – aminek termékei közt a „czipőkrém, gyógyvaselin, fémtisztító, padlóviaszk, tinta, kékítő, fegyverzsír és bőrmáz” is megtalálható volt –, a Budapesti Kréta-, Vegyészeti Gyár és Kereskedelmi Rt., illetve rövid ideig Norvégia konzuli hivatala is itt működött.
A nagy gazdasági világválság éveiben Rucz Gyula magára több hirdetésében is „régi keresztény cégként” hivatkozó régiség- és műkereskedésének otthont adó épületben a harmincas években is főként a felső középosztály tagjai béreltek lakást.
A helyzet Budapest ostroma után sem változott meg azonnal, bár a Budapest-Ráckeve-Dömsöd Hajózási Vállalatot tulajdonló özvegy Csernátony Árpádné, a vendéglátó- és rokonipar miniszteri biztosa, dr. Rohringer Endre, illetve a Lakberendező Rt. gazdája, dr. Sárváry Béláné 1947-ben már a Benkő gumijavító üzem zajaival szembesült, 1951-ben pedig a kapu mellett – az 1925-től hosszú időn át a Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) pártszervezetét is rendszeresen befogadó Frouth-féle vendéglő helyén – pedig egy Közért nyílt.
Ez a helyiség ma is egy boltnak ad otthont, az évtizedes Élelmiszer csemege felirat pedig néhány évvel ezelőtti felújítása után ma is büszkén figyeli a járókelőket:
A ház történetét egy meglepően könyörtelen fejezet is árnyalja: a Pesti Napló egy 1925 júniusában készült riportja szerint a segédházfelügyelői posztot egy évvel korábban elcsípő Lukács Géza és családja életét a házmesterné tette pokollá.
A főállásban kocsikísérőként dolgozó férfi felesége vállalta magára a ház tisztán tartását, ám egy hirtelen jött betegség – egy kétoldali tüdőcsúcshurut – miatt nem tudta azt tovább vállalni. A férj nem hagyhatta ott a mindannyiukat felszínen tartó munkáját, ezért a házmester felesége az udvarra vitette a házaspár összes bútorát, majd kizárta őket az addig használt otthonukból.
A hatóságoktól semmilyen segítséget sem kapó család két hétig élt az udvaron, aminek következtében a nő tüdőbetegsége tovább súlyosbodott, a hűvös éjszakák pedig a gyereket is megbetegítették, így végül egy kézikocsira pakolták a teljes életüket, majd az Erzsébet híd alá költöztek, remélve, hogy így könnyebben hívhatják fel a figyelmet a helyzetükre.
Végül egy éjszakát töltöttek a Duna-parton, átélve egy vihart, illetve a férj öngyilkossági kísérletét (a férfi a vízbe akart ugrani), a kiérkező rendőrség azonban nem törekedett a megoldásra: egyszerűen csak visszaszállították a holmijukat a Lónyay utcai kapu elé.
A riport nem zárult épp megnyugtatóan: beszámol a népjóléti minisztérium hetek óta tartó hallgatásáról, majd így sürgeti az olvasókat:
Hogyan lehetséges tehát, hogy szinte hatósági asszisztenciával készüljön a halálba egy család, mert halállal végződik Lukács Gézáék köznapiságában rettenetes tragédiája, ha nem segítenek rajtuk nagyon, nagyon gyorsan.
A történet vége sosem derült ki.
Az épület rövid időre a kommunista hatalomátvétel után is az érdeklődés középpontjába került: a Szabad Nép, majd az Erdély című lap 1946 júliusában ugyanis azt állította, hogy a kolozsvári zsidók deportálásáért számos társával együtt felelős gróf Teleki Béla, illetve dr. Albrecht királyi ügyész ebbe a házba menekítették az elkobzott kincsek rájuk eső részét.
Ez természetesen hamis híresztelés volt, hiszen a harmincas években Erdély egyik legelismertebb gazdasági szaktekintélyeként, illetve a magyar országgyűlés legaktívabb erdélyi képviselőjeként ismert, az Erdélyi Pártot 1941-ben megalapító gróf épp a német megszállás után vonult vissza a politikától, mert annak a hirtelen változás után nem látta többé értelmét.
Gróf Teleki Bélát néhány társával együtt 1944 őszén hurcolták el, és csak a következő év áprilisában, Pozsonyban vált újra szabaddá, mivel az oroszok semmiféle vádat nem tudtak felhozni ellene. A férfi nem maradt azonban sokáig szabad: az ÁVO elődje, a PRO még ugyanazon a napon őrizetbe vette, rövidesen pedig az Andrássy út 60., majd a Fő és Markó utcai börtönök mélyét is megismerte. 1945 őszén újra a szovjetek ejtették foglyul, akik néhány hónapig a Városligeti fasor egyik villájában tartották fogva.
Ez idő alatt a nacionalisták Erdélyben koholt vádakkal húszévnyi börtönbüntetésre ítélték, ezt azonban végül nem töltötte le, hiszen közel kétévnyi bujkálás után, 1947 őszén Innsbruckba emigrált, ahonnan négy évvel később New Yorkba jutott.
Murádin János Kristóf Mindent Erdélyért! Itthon és az emigrációban: gróf Teleki Béla élete című tanulmánya (Korunk, 2021/8.) szerint Teleki itt előbb ingatlanközvetítőként, majd az iroda vezetőjeként dolgozott, valamint az emigránsok fontos alakjává vált: az általa alapított Amerikai Erdélyi Szövetségbe mindenkit be akart vonni, aki nem vallott szélsőséges nézeteket.
