Egy szerda este, 1974
Apám éppen hazaért a melóból. Az olajos, kék, legombolt nyakú inget, amelynek „Jim” állt a bal zsebén, már bedobta a mosógépbe, és atlétában ült az asztalfőn. Éhes volt. A testvéreimmel mi már ettünk, anyám kivette a felemelegített tányért a sütőből, és odalökte elé.
– Kérek még krumplit, szívem – mondta apám, ahogy nekilátott.
Apám nagydarab ember volt. 190 centi, 119 kiló. „A küzdősúlyom – mondogatta. – Ha egy dekát lefogyok, elkap a nátha.” Negyvennégy éves korában az a 119 kiló bizonyos helyeken már lógott, ami anyámnak ezen a szerda esti vacsorán nem tetszett.
– Biztos, hogy kérsz még krumplit, DAGADÉK? – csattant fel.
A kanapé mögött guggoltam a nappaliban, és kezdtem ideges lenni.
De apa lehajtott fejjel, némán evett tovább.
– Nézz magadra, arra a hatalmas hasadra. Jól van, zabálj csak, DAGADÉK – rikácsolt anyám, és egy hegynyi krumplipürét kotort a tányérra.
Ez betette a kaput. BUMM! Apám felborította az asztalt, felállt és elindult anyám felé.
– Az istenit, Katy, egész nap gürizem, mint az állat, hazajövök, és csak békében meg szeretném enni a meleg vacsorámat.
Állt a bál. A testvéreim is ismerték a szitut, én is. Anyám is, mert a fali telefonhoz szaladt a konyha másik felén, hogy hívja a zsarukat.
– Nem bírsz békén hagyni, mi, Katy? – morogta apám fogcsikorgatva, és rászegezett mutatóujjal közeledett hozzá.
Amikor közel ért, anyám lekapta a villáról a telefonkagylót, és széles mozdulattal képen vágta.
Apám orra eltörött, fröccsent a vér.
Anyám az egyik konyhaszekrényhez szaladt, kikapott egy harminccentis szakácskést, és apámra szegezte.
– Gyere csak, DAGADÉK! Felhasítalak a golyódtól a kobakodig!
A konyha közepén köröztek, anyám a harminccentis kést lengetve, apám vérző, törött orral és a metszőfogát vicsorgatva. Felkapott a pultról egy félig teli Heinz ketchuposüveget, lecsavarta a kupakját, és úgy markolta meg, mint anyám a kést.
– Gyere, DAGADÉK! – hergelte anyám. – KIBELEZLEK!
Apám gúnyosan matadorállást vett fel, és a nyitott üvegből elkezdett ketchupot locsolni anyám arcára és testére.
– Talált! – rikkantotta balra-jobbra ugrálva.
Minél több ketchupot fröcskölt anyámra és minél tovább elkerülte a hadonászó kést, anyám annál frusztráltabb lett.
– Megint talált! – cukkolta apám, ahogy újabb vörös csíkot loccsantott rá, és közben eltáncolt az újabb támadás elől.
Ez addig folytatódott, míg végül anyám frusztrációja fáradtságba fordult. Ekkor már tetőtől talpig ketchupos volt. A padlóra ejtette a kést, kihúzta magát, és lihegve nekilátott letörölni a könnyeit.
Apa is ledobta a Heinz üveget, a matadorpóz helyett lazított, és az alkarjával letörölte az orrából csöpögő vért.
A szüleim így kommunikáltak.
Ez volt az oka, hogy anyám átadott egy meghívót apámnak a saját esküvőjükre azzal:
– Huszonnégy órád van dönteni. Majd szólj.
Ez volt az oka, hogy háromszor házasodtak össze és kétszer váltak el. Egymással és egymástól.
Ez volt az oka, hogy apám négy alkalommal is eltörte anyám középső ujját, amit az az arcába tolt.
Anyám és apám így szerették egymást.
*
A McConaughey klán Írországból emigrált az angliai Liverpoolba, majd onnan Amerikába, a Nyugat-Virginia állambeli Little Rockba és végül New Orleansba. A mi múltunkban nincsenek fejedelmek. Viszont van sok marhatolvaj, szerencsejátékos és Al Capone egyik testőre.
Apám a Mississippi állambeli Pattersonban született, de a louisianai Morgan Cityben nőtt fel, és ott érezte magát leginkább otthon.
Anyám a pennsylvaniai Altoonába való, de mindenkinek a New Jersey-i Trentont mondta, mert „ki akarna egy Altoona nevű helyről jönni?”.
Két bátyám van. A legidősebb, Michael már negyven éve „Kakas” néven fut, mert akkor is a nappal kel, ha hajnali négykor fekszik le. Amikor tízéves lett, egy öcsikét kért a születésnapjára, úgyhogy 1963-ban a szüleim örökbe fogadták Pat bátyámat egy dallasi metodista nevelőotthonból. Minden évben felajánlották Patnek, hogy elviszik a biológiai szüleihez. Pat tizenkilenc éves koráig nemet mondott, akkor elfogadta az ajánlatot. A szüleim megszervezték a találkozót, és hármasban elautóztak Pat biológiai szüleihez Dallasba. Anyám és apám a kocsiban maradtak, Pat pedig becsöngetett és bement.
– Mi történt? – kérdezték tőle.
– Csak kíváncsi voltam, ahogy apám kopasz-e, mer’ ritkul a hajam.
*
Én véletlenül jöttem. A szüleim évekig próbálkoztak sikertelenül, így anyám a terhesség ötödik hónapjáig azt hitte, hogy daganat vagyok. Apám a születésem napján a kórház helyett kocsmába ment, mert arra gyanakodott, hogy nem is az övé vagyok.
Pedig az voltam.
Először azért vertek el, mert hallgattam a „Matt” névre az óvodai játszótéren („Nem egy lábtörlőről kaptad a nevedet!”, visította anyám), másodszor mert azt mondtam a bátyámnak, „gyűlöllek”, harmadszor mert azt mondtam, „nem megy”, és negyedszer mert hazudtam egy lopott pizzáról.
Kimosták a számat szappannal, amiért olyanokat mondtam, hogy „picsába”, „istenit”, „baszki”, de csak akkor kerültem igazi bajba, amikor olyan szót használtam, ami árthat nekem. Olyan szót, amely megsebez. A szavak, amelyek segítettek azzá lenni, aki lettem, nemcsak szavak voltak, hanem elvárások és következmények. Értékek.
A szüleim megtanították, hogy okkal kaptam a nevemet.
Megtanítottak nem gyűlölni.
Hogy sose mondjam, hogy nem megy.
Hogy sose hazudjak.
A szüleim nem csupán remélték, hogy betartjuk a szabályaikat, hanem elvárták. Egy meghiúsult elvárás jobban fáj, mint egy meghiúsult remény, ugyanakkor egy beteljesült remény boldogabbá tesz, mint egy teljesített elvárás. A remény boldogságnyeresége nagyobb, és kisebb a meghiúsulás-tartozása, csak nem annyira mérhető. A szüleim mérték.
És noha nem kedvelem a testi fenyítést, azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy gyerekkoromban azért nem csináltam meg sok mindent, amit nem szabadott, mert nem akartam, hogy elverjenek. Azzal is tisztában vagyok, hogy gyerekkoromban csak azért csináltam meg sok mindent, amit kellett, mert vágytam a szüleim elismerésére és dicséretére. A következmény mindkét irányban működik.
Szerető családból jövök. Talán nem mindig kedveltük egymást, de mindig szerettük. Ölelkeztünk, puszilkodtunk, birkóztunk, verekedtünk. Nem tartottunk haragot.
Szabályszegők hosszú sora áll mögöttem. A szabadakarat kitaszított hívei, akik valamikor a déli államok mellett törtek lándzsát, mert úgy vélték, kevesebb zsivány háborgatja őket a földjükön.
Szigorú családban nőttem fel, ahol jobban teszed, ha betartod a szabályokat, amíg elég tökös nem leszel, hogy megszegd őket. Ahol azt csináltad, amit a szüleid mondtak, „mert én azt mondtam”, és ha nem csináltad, nem szobafogságot kaptál, hanem verést nadrágszíjjal vagy egy pofont visszakézből, „mert hamarabb odafigyelsz, és nem rabolja a legértékesebb kincsedet, az idődet”.
Noha a felszínen kicsit talán kérgesek vagyunk, pontosan tudjuk, hogy ami minket csiklandoz, az másnak gyakran fáj – mert akár boldogulunk vele, akár tagadjuk, mi adjuk meg magunkat utoljára a balszerencsének.
Ez a filozófia tett rámenőssé. Keményen dolgozom, de a trükköket sem vetem meg. És ez a filozófia vezetett nagyszerű történetekhez.
*
Mint minden valamirevaló déli fiú, én is anyámmal kezdem. Remek asszony, élő bizonyítéka annak, hogy a tagadás értéke attól függ, az ember mennyire kötelezi el magát neki. Kétféle rákot is legyőzött csak aszpirinnel és tagadással. Olyan nő, aki előbb mondja, hogy „megcsinálom”, mint hogy megteheti, hogy „vállalom”, mint hogy tudná, mit, és hogy „ott leszek”, még mielőtt meghívnák. A kényelem és a vita ádáz híve, mindig is ellenségesen viszonyult a kontextushoz és a fontolgatáshoz, mert engedélyt kérnek. Talán nem a legokosabb ember, de nem nyafogós.
Most nyolcvannyolc éves, és ritkán fekszem le később vagy kelek előbb nála. Fiatalkorában csak akkor feküdt le, amikor már akkora lyukat táncolt a harisnyája talpába, hogy az felszaladt a bokájáig.
Nincs ember, aki gyorsabban megbocsát magának nála, így aztán nem cipel magával egy gramm stresszt sem. Egyszer megkérdeztem, történt-e olyan, hogy valamit megbánva feküdt le. Rávágta:
– Minden éjjel, fiam. Csak mire felébredek, elfelejtem.
A kedvenc szava természetesen az igen.
1977-ben anyám benevezett engem a „Kis Mr. Texas” versenyre a texasi Banderában.
Nyertem egy nagy trófeát.
Anyám bekeretezte a képet, és kitette a konyhában a falra.
Minden reggel, amikor lementem reggelizni, rábökött:
– Odanézzenek, a Kis Mr. Texas verseny győztese 1977-ben.
Később ráakadtam a fotóra az egyik emlékkönyvében, és feltűnt valami. Kíváncsian kinagyítottam a trófea feliratát. Így szólt: „Második helyezett”.
Felhívtam a relativitás királynőjét, anyámat, és azt mondtam neki:
– Anya, egész életemben azt mondtad, hogy én voltam Kis Mr. Texas, pedig csak második lettem!
És azt felelte:
– Nem, a fiú családjának, aki megnyerte, sokkal több pénze volt, mint nekünk, és vettek neki egy flancos háromsoros öltönyt a versenyre. Ezt nevezzük csalásnak. Nem, te vagy Kis Mr. Texas.
Matthew McConaughey: Zöldlámpa
21. Század Kiadó, 2020
