Nem kell ahhoz faluban élni, hogy az ember tisztában legyen a vidéken élő, jellemzően idősödő generáció panaszaival: régen minden jobb volt, az embereknek volt ideje egymásra, pezsgő közösségi élet zajlott a falvakban. A bodonyiak is ezt mondják: régen nagy volt a ricsaj, gyerekek szaladgáltak az utcákon, bálokkal és búcsúkkal adtak a közösségi virtusnak, ma viszont már nincs, aki továbbvigye a hagyományokat. Ráadásul a régi nemzedék is kihalóban, az egyik megszólaltatott öregúr szerint a falu fele már betelepülő, a közösség szétszakadóban, Bodony régi fénye a semmibe vész. A falu mestere című dokumentumfilm azt a kisembert követi, aki nem hajlandó ebbe beletörődni, és legalább olyan elhivatottsággal küzd a templom láthatatlan sarkában felgyülemlő pókhálók ellen, mint a falu közösségén egyre inkább elhatalmasodó közöny ellen.
Farkas István, vagy ahogy a helyiek ismerik, Beni, Bodony egyszemélyes szervezőirodája, önkéntese, Don Quijotéja, aki foggal-körömmel harcol azért, hogy a mátrai zsákfaluban ne hunyjon ki az a bizonyos tűz, amiről mindig beszél. Hogy rakjon a parázsra, hogy közelebb hozza egymáshoz az egyre távolodó embereket, hogy az egykor sokkal pezsgőbb közösségi élet lángja ne hunyjon ki teljesen. Túlzás lenne azt állítani, hogy a kicsivel több mint 700 főt számláló falucska valaha a mátrai kulturális élet központja lett volna, de Beni nem is akar túl nagyot álmodni, vagy úgy egyáltalán arra gondolni, mi is van a falu határain túl. Már-már élete küldetésének érzi, hogy az általa életre hívott, immár kilencedjére meghirdetett Bodonyi Muzsikusok Estje megvalósuljon, új lendületet adjon az egyre döglődő közösségi szellemnek. A 2021 áprilisa és augusztusa közt dokumentált történet eléri, hogy a néző őszintén szorítson Beninek a sikerért, hogy végre felpezsdüljön a falu.
A dokumentumfilm sajátos hősként kezeli Benit, ám nagyon ügyes húzásként azt is megmutatja, hogy más nézőpontból sokan minek látják őt: máshogy gondolkodó fura szerzetnek, aki édesanyjával él, izgága örökmozgónak, aki állandóan szervezkedik, ötletel és mindenhol ott van. Az egyik megszólaltatott falubeli szerint sokan egyenesen lenézik az ilyen embereket, de hozzáteszi, hogy mégis ő az, aki elintézi dolgokat. Annak, hogy miként épült be Beni alakja a bodonyi köztudatba az egyik legpontosabb megnyilvánulása, amikor a filmkészítő kérdésére, hogy ismerik-e Farkas Istvánt, az egyik helyi rávágja, hogy persze, hisz ő itt a polgármester. És ugyan feltűnik a filmben Vince János, a falu valódi polgármestere is, a törvényesen megválasztott vezető mellett egyértelműen Beni az önkéntes polgármester, akit Vince meg is választott maga mellé alpolgármesternek, ha már saját munkája mellett szinte minden idejét a falu ügyes-bajos dolgaival tölti.
Beni akár egy irodalmi hős is lehetne: a mátrai kisember, aki egyre elkeseredett küzdelmet vív egy igencsak modern jelenség ellen, a falusi közösségi élet átalakulása, rosszabbik esetben kihalása ellen. A bodonyi történettel arcokat és neveket kap az a jelenség, amelyről eleget lehetett hallani az utóbbi években, és amely ellen a kormány is jókora összegek mozgósításával küzd. A politika azonban csaknem teljesen kimarad a filmből, nincsenek zsíros pályázatok, Beni a maga módján, telefonon kér szívességeket, pénzt, olcsóbb bort, bármit, amivel összehozhatja az embereket. A mélyen vallásos férfi a közösségi élet egyik gócpontjaként az egyházat látja, rákfenéjeként pedig azt, hogy egyre kevesebben hisznek Istenben. Legalább annyira összezuhan a muzsikusest szervezése körüli bonyodalmaktól, mint attól, hogy nincs legalább négy férfi a templomban, akikkel megtartható legyen a körmenet. Küzdelmét azonban annak ellenére, hogy olykor akár megmosolyogtató is lehet a templomból kiviharzó férfi, akit különféle kifogásokkal ráznak le a körmenetet elbliccelők, mély humanizmussal mutatja be a film. Benit, mint kicsit furcsa, kicsit minden lében kanál, de végső soron igazán szerethető karaktert ábrázolja, akit lehet ugyan szánni, de sokkal inkább afelé billenti a nézői azonosulást a film, hogy őszintén szorítson a néző Beninek, nehogy végül csak három ember tébláboljon az ingyen bor reményében a muzsikusesten.
Nem is olyan meglepő, az ELTÉ-n, hogy az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen és a szentpétervári állami filmtudományi egyetemen tanuló Gál Tamás láthatóan mély együttérzéssel fordul saját hőse felé: korábban az ukrajnai magyarokról készített filmet, filmkészítőként bevallottan a kis emberek sorsa izgatja a változó világban. Filmjeit jellemzően önerőből, kis költségvetéssel készíti, ahogyan ez A falu mestere esetében is volt: egy személyben volt a rendezője, írója, operatőre és vágója is a történetnek.
Sok viszontagság után 2021. augusztus 14-én aztán mégis áll a színpad Bodonyban, a Beni által intézett sörpadok és műanyag székek is a helyükre kerülnek. Csak egy zenés rendezvényről van szó egy aprócska faluban néhány tucat ember részvételével, ahol Beni lámpalázasan olvassa fel köszöntőjét. Számára mégis olyan, mintha a világot jelentő deszkákra lépne fel, és a világ legnagyobb közössége előtt beszélne, Gál filmje pedig eléri, hogy a néző is érezze a diadalt. Mellé azonban akaratlanul is társul némi keserű felhang, ami már túlmutat a filmen, ha más miatt nem is, a dátum miatt biztosan: 2021. A koronavírus-járvány felénél – ezt a témát egyébként csak egy rosszul felhúzott maszk képviseli –, egy évvel a szomszédban dúló háború kitörése és a rezsiválság előtt járunk, amely a kisebb közösségek művelődési lehetőségeire is rányomta a bélyegét. A keserédes finálét látva nem nehéz nem arra gondolni, vajon miként sínylette meg Beni olykor rogyadozó optimizmusa, de ettől függetlenül fáradhatatlan küzdőszelleme a jelenlegi helyzetet, erről viszont a valamelyest megnyugtató, jövőbe kitekintő film végi feliratok hiánya miatt csak tippelni lehet. Az biztos, hogy az ország Benijei nincsenek most könnyű helyzetben, ám azok a falvak még mindig a szerencsésebbek közé tartoznak, ahol akad egy hozzá hasonló, eltántoríthatatlan egyszemélyes hadsereg.
A falu mestere a Budapest International Documentary Festival műsorában látható.
