Hajlamosak vagyunk minden téren idealizálni és körülrajongani a tökéletességet, pedig a létezésünket, evolúciónkat, történelmünket és általában a földi életet is a tökéletlenség tette lehetővé. Sőt, már az univerzum születése is egy apró fizikai anomáliának, az őseredeti kvantumvákuumnak köszönhető. A bibliai teremtéstörténet mintájára tehát kijelenthető:
Legalábbis így véli Telmo Pievani olasz evolúciókutató és filozófus, aki komplett könyvet is szentelt a témának (Imperfection – A Natural History). Ezt hangsúlyozta az Egyesült Arab Emirátusokban is, ahol a világ egyik legnagyobb könyves rendezvénye, a Sardzsai Nemzetközi Könyvvásár vendége volt ősszel. Mi is ott készítettünk vele interjút, melynek során nemcsak az emberi evolúció tanulságai, de az előttünk álló égető kihívások és bioetikai kérdések is szóba kerültek. Pievani szerint fontos felismerni, hogy a legkomplexebb és legkreatívabb rendszerek – például az emberi agy, a DNS vagy az ökológiai szisztémák – egyben a legtökéletlenebbek is. És ez korántsem véletlen egybeesés, hiszen épp a tökéletlenség az egyik titka ezen rendszerek kreativitásának, rugalmasságának és így fejlődési képességének is. Ahogy a Nobel-díjas neurológus, Rita Levi-Montalcini mondta: ha tökéletes agyat keresünk, nézzük meg egy rovar agyát. Az tényleg hibátlan lesz, mégse fogunk Leonardo Da Vincikre vagy Shakespeare-ekre bukkanni a hangyák világában. A kultúrateremtő emberi kreativitás is a mérhetetlenül összetett emberi agy tökéletlenségében gyökerezik.
A hibák és a szerencsés véletlenek nemcsak az evolúciót tartják mozgásban, de az emberi tudományt is. Olyannyira, hogy erre a jelenségre külön kifejezés is született az angolban: a nehezen lefordítható „serendipity”, amelyet magyarul a kicsit ijesztően csengő „szerendipitásra” ültettek át, de lényegében a véletlenszerű felfedezéseket jelenti. Ilyenből ugyanis sokkal több akad, mint laikusként elsőre gondolnánk. Híres példa erre a penicillin, az első antibiotikum, amelyet a 20. század egyik legnagyobb találmányának tartanak annak ellenére, hogy a laborban dolgozó brit bakteriológus, Alexander Fleming a legkevésbé sem ezt akarta felfedezni:
Amikor 1928. szeptember 28-án kicsivel hajnal után felkeltem, egyáltalán nem terveztem, hogy a világ első antibiotikumának vagy baktériumölőjének felfedezésével forradalmasítom az orvostudományt. Pedig, azt hiszem, éppen ezt tettem
– mondta később Fleming, akinek tudása és nyitottsága mellett szerencsés véletlenekre is szüksége volt a tudományos áttöréshez. Például arra, hogy az áldatlan, alagsori laborkörülmények miatt penészgomba támadja meg egyik baktériumtenyészetét, és a bosszantó hibában észrevegye, hogy a Penicillium nemzetségbe tartozó penész elpusztított baktériumokat maga körül.
Pievani szerint a tudományban egészen gyakori ez a jelenség, a műanyagtól kezdve a teflonon át a friss technológiai forradalmat elhozó génszerkesztésig sok mindent az efféle szerencsés véletleneknek, vagyis a szerendipitásnak köszönhetünk. Maga a kifejezés amúgy eredetileg egy 18. századi angol írótól, Horace Walpole-tól származik, aki a Szerendip három hercege című ősi perzsa meséből vette kölcsön. Szerendipnek nevezték Ceylont – a mai Srí Lankát – ősi szanszkrit nyelven, a mese hősei pedig az országot járva úton-útfélen olyan dolgokat fedeztek fel véletlenül, amelyeket nem is kerestek. Hasonlóan zajlik ez a tudományos laborokban is, ezért is rettentően fontos Pievani szerint az alapkutatások támogatása. A tudományos felfedezéseket ugyanis nem lehet előre lefektetett, merev célok alapján ütemezni. Muszáj befektetni az általános emberi kíváncsiságba, amiből olykor egész más, akár sokkal nagyobb eredmény sülhet ki, mint az eredeti tervek voltak.
A rohamos technológiai fejlődés miatt persze egyre fontosabb lenne az is, hogy a felfedezések veszélyeiről és a várható – vagy épp váratlan – következményeiről is alaposan gondolkodjunk. A bölcsészet és a természettudomány határterületén dolgozó Pievani épp ezt teszi: ő lett Olaszország első filozófusa, aki egy neves egyetem (a padovai) biológia tanszékén kapott pozíciót. Emellett több biológiatudományi társaság és egy New York-i kutatóintézet tagja, egyik fő szakterülete pedig az emberi evolúció. Kollégáival olyan kérdésekre keresik a választ, hogy hány hullámban és minek a hatására vándorolt ki a homo sapiens Afrikából? Miként változtatja meg az evolúcióról való felfogásunkat a tény, hogy legalább öt-hat különböző emberi faj maradványait is megtaláljuk Afrika és Eurázsia területén? És vajon mi magyarázza, hogy mára mi maradtunk az egyetlen emberi faj a bolygón? A legkülönfélébb tudományterületek adatait összefésülve igyekeznek modellezni, mi történhetett, a mindig legfrissebb leletekhez és tényekhez igazított hipotéziseikben ugyanúgy építenek a paleontológiára, mint a molekuláris biológiára, a genetikára, a régészetre és még nyelvészetre is.
Olyan a munkám, mint Sherlock Holmesé, csak én a régmúltban keresem a nyomokat
– viccelődött Sardzsában Pievani, aki szerint például a homo sapiens uralkodóvá válása a bolygón tíz-tizenöt éve még teljesen triviális kérdésnek tűnt. Azóta viszont többet tudtunk meg az evolúcióról, és ez rejtélyesebbé tette fajunknak ezt az evolúciós léptékkel mérve kései sikerét. Ötvenezer évvel ezelőtt ugyanis még több emberi faj élt a bolygón, és az Afrikából utolsóként, több hullámban kivándorló homo sapiens jól megfért ezekkel – tízezer évvel később viszont már csak mi voltunk. Amikor tehát a homo sapiens elhagyta Afrikát, nem egy emberek nélküli, érintetlen világot talált: számos emberi faj egyedeivel találkozott, amelyek korábbi migrációs hullámokból származtak.
Ma már tudjuk, hogy némelyikkel keveredett is bizonyos fokig. Néhány évvel ezelőtt genetikai kutatások erősítették meg, hogy egyes esetekben elődeink a neandervölgyi emberrel közös utódot nemzettek, akiket ráadásul megtűrtek a közösségben is. Tehát olyan családok alakulhattak ki, ahol az anya és az apa két különböző emberi fajból származott, ezzel a neandervölgyi ember a DNS-ünk részévé vált (bár arról vita van a tudósok között, hogy a neandervölgyi ember külön fajt képvisel-e, vagy inkább a homo sapiens alfajának tekinthető). Pievani szerint azért is rejtély, hogy miért halt ki az összes többi emberi faj tízezer év leforgása alatt, mert nem találunk olyan anatómiai vagy genetikai változást ebben az időszakban, ami ezt indokolná. A biológiai okok helyett ezért inkább a kultúrában keresik a magyarázatot.
A nyelv nem hagy hátra fosszíliákat, ami érthetővé tenné, miért nem találjuk materiális nyomait a drámai átrendeződésnek
– mondta Pievani, aki kutatói és tanári munkája mellett az ismeretterjesztést is rendkívül fontosnak tartja, és nem fél rendhagyó eszközökhöz nyúlni. A cikkeken, könyveken és kiállításokon túl podcastokban, tévéműsorokban és formabontó zenés estekben is igyekszik naprakészebb képet adni az embereknek az evolúcióról. Szerinte ma egy tudós számára nem lehetőség, sokkal inkább kötelesség, hogy átlátható és befogadható módon kommunikálja a tudományos eredményeket. Már csak azért is, mert ezeknek rendkívül fontos kulturális-társadalmi üzenetei is lehetnek. Hogy pontosan mik a fő tanulságok, arról kérdeztük őt interjúnkban.
∗
Mindenképp jó, ha tisztában vagyunk fajunk őstörténetével, de milyen filozófiai következtetések vonhatók le ebből a mai világunkra nézve?
Számos filozófiai, társadalmi következménye lehet. Az evolúció jobb megértésével például pontosabb képünk alakulhat ki az emberi sokféleségről, vagy beláthatjuk, hogy az emberi rasszoknak nincs biológiai alapja. A homo sapiens túl fiatal, túl mobilis és túl könnyen keveredik ahhoz, hogy rasszokra lehessen bontani. A lovakkal és a kutyákkal ellentétben az embereknél nincsenek tehát jól elkülöníthető fajták. Emellett tágabb kontextusba helyezheti a migráció jelenségét, ha tudatosítjuk, hogy az emberek kétmillió éve vándorolnak. A migráció ugyanis az emberi alkalmazkodás legalapvetőbb formája, és az egyik legfontosabb válaszunk az ökológiai instabilitásra, egyik fő hajtómotorja ugyanis mindig a klímaváltozás volt.
Tehát mindannyiunk ősei migránsok voltak, és el kell gondolkodnunk azon, hogy a mai tömeges vándorlások egy rettentően hosszú evolúciós folyamat legutóbbi fejezetei csupán.
Bár tény, hogy a helyzet nagyot változott azzal, hogy a bolygón immár nyolcmilliárd ember él, és az emberi tevékenység is alapvetően befolyásolja a klímaváltozást. Fontos fejlemény az is, hogy megdőlt a lineáris fejlődés régi paradigmája az evolúciós tudományokban. Korábban az evolúciót egyirányú folyamatként fogtuk fel, mintha egy létrán lépkednénk fölfelé, ahol mindegyik fok magasabban van az előzőnél. Ez néhány evolúciós ágon igaznak bizonyulhat átmenetileg, de egyáltalán nem szükségszerű.
Létezik egyáltalán szükségszerűség az evolúcióban?
A természet változásai nem a szükségszerűség, hanem a lehetőség fogalmával ragadhatók meg. Az evolúció tulajdonképpen a lehetőségek felderítése, aminek persze keretet szabnak a környezeti változások, a külső és belső korlátok vagy épp a történelmi esetlegesség. Mindezek miatt csak a rendelkezésre álló lehetőségek töredékét deríthetjük fel, legyen szó a testünk alakulásáról, az agyunkról vagy a más fajokkal való együttélésről. Ahogy említettem, az evolúció megértése azt is alakítja, mit gondolunk a diverzitásról. Ideje lenne leszámolni azzal a sokáig uralkodó, esszencialista felfogással, amelyik szerint a diverzitás puszta eltérés a normálistól, az ideálistól. Már Darwinnál is fellelhető a gondolat, hogy a diverzitás valójában nem távolodás egy faji standardtól, hanem minden változás motorja. A sokféleség ráadásul nemcsak fajok és osztályok, de az egyének szintjén is megfigyelhető. Nincs két ugyanolyan példány, sem a növények, sem az emberek, sem az állatok között.
Minden individuum radikálisan egyedi, és ennek belátásából filozófiailag levezethető minden egyed elidegeníthetetlen méltósága.
Ez is egy olyan fogalom, amelynek komoly társadalmi hatása lehet, és amelyet nagyban alátámaszthatnak a tudományos bizonyítékok.
A normalitás tehát nem természeti tény, hanem kulturális termék.
Pontosan, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos szerepe. Létezik ugyanis kulturális evolúció is, amely folyamatos kölcsönhatásban áll a biológiánkkal. Ezzel együtt nem tartom helyesnek, amikor az evolúciót valamilyen ideológia alátámasztására használják, már David Hume is figyelmeztetett, hogy a biológiában nem lelhetők fel a kulturális előítéleteink megerősítései. A biológiában minden és mindennek az ellentéte is megtalálható, így nem létezik egyetlen olyan minta, ami „természetes” volna, a szó normatív értelmében. A kultúrában viszont ez létezik. Olyannyira, hogy az ott zajló folyamatok idővel képesek megváltoztatni a biológiánkat is. Az olyan ősi technológiák, mint a mezőgazdaság, az állattartás vagy a főzés nemcsak a kultúránk részei, de képesek voltak a genetikánkat is átírni. A hatás tehát mindkét irányban működik.
Akkor a génszerkesztés bizonyos értelemben csak folytatása annak, amit megkezdtünk?
Így is lehet rá tekinteni. Az állattartással például kialakult egy új szelekciós nyomás: ha nemcsak a születésed utáni első éveidben, de később is képes vagy a tejet megemészteni, az komoly előnyt jelent a számodra. Ezen szelekciós nyomás hatására ma már az emberek jelentős részében megvan az a genetikai mutáció, amely képessé teszi őket a tej lebontására felnőttkorban is. Ez nem egy tisztán természetes folyamat. Genetikai alapjai vannak, de a kultúránkban gyökerezik. Ezt nagyon fontos tudatosítani az olyan mai kihívások kapcsán is, mint a klímaváltozás vagy a biodiverzitás csökkenése. Ugyanis ezek szintén olyan változások, amelyeket nagyrészt az emberi tevékenység és a technológia okoz, most pedig adaptálódnunk kellene az átalakult környezethez.
Ön szerint megfelelően tudunk majd alkalmazkodni azokhoz a változásokhoz, amelyeket a klímatudósok előrevetítenek, és amelyeknek jelei már most is tapasztalhatók?
Vannak dolgok, amik okot adnak az optimizmusra. Legfőképp az, hogy az emberi faj elég sok katasztrófát túlélt már köszönhetően a kreativitásnak és az ezzel összefüggő képességnek, hogy új megoldásokat találjon a váratlan kihívásokra. A folyamat példátlan gyorsasága viszont aggasztó, ez ugyanis jelentősen megnehezíti az adaptációt. Az emberi evolúció folyamán még sohasem változtak ilyen gyorsan a környezeti feltételek, mint korunkban. Azért probléma ez, mert az evolúció lassú, időre van szüksége, és nem biztos, hogy ez az idő most rendelkezésünkre áll. Egy másik aggasztó jelenség, hogy fokozódik a veszedelmes együttállás a környezeti válság és a szociális, valamint geopolitikai válságok között. A gyors ökológiai változások csak felerősítik a társadalmi egyenlőtlenséget, a geopolitikai instabilitást, az erőforrásokért folyó konfliktusok esélyét.
Ráadásul ez visszafele is működik: ha több a háború, és mélyül a társadalmi egyenlőtlenség, azzal a környezeti katasztrófák megoldása is nehezebbé válik, hiszen az nem megy nemzetközi összefogás nélkül.
Pontosan. A világban jelenleg is zajló geopolitikai konfliktusok tényleg nagyon megnehezítik a szükséges lépések megtételét.
Említette, milyen veszélyes a környezeti változás gyorsasága, közben viszont a technológiánk is soha nem látott ütemben fejlődik. Ez egyrészt segíthet a kihívások megoldásában, másrészt rengeteg etikai kérdést vet fel. Ön szerint képes lehet az emberiség szellemileg lépést tartani a technológiai fejlődéssel?
A technológiának nyilván nagy szerep juthat a válságok megoldásában vagy mérséklésében. Számos irányban zajlik a kutatás, hogy csak párat említsünk: mesterséges fotoszintézis, nukleáris fúzió, bio-műanyagok vagy épp a megújuló energiaforrások. Ez jelentheti a megoldás egyik pillérét, de önmagában nem elegendő. Már csak azért sem, mert a technológiai fejlődés kiszámíthatatlan. Tehát nem tudjuk megmondani, mikor leszünk képesek magfúzió előidézésére. Nem az a kérdés, hogy túlél-e az emberiség, inkább az, hogy milyen áron. Mik lesznek a társadalmi és gazdasági költségei, és legfőképp: kinek kell majd ezeket a költségeket megfizetni.
Tehát nem az emberiség kihalása fenyeget, hanem az előttünk álló átmenet társadalmi költségei, amelyek ráadásul rendkívül egyenlőtlenül oszlanak el.
A másik filozófiai észrevétel, hogy nem követhetjük el ismét azt a fundamentális hibát, hogy a technológiától várjuk a csodát, és varázslatként gondolunk rá, amely majd egy csapásra megoldja a problémákat. Ez ugyanis alibit szolgáltat arra, hogy elmulasszuk megtenni a szükséges társadalmi és politikai reformokat, amelyeket már most is megtehetnénk. Olaszországban és az Egyesült Államokban is látom ezt a veszélyes hangulatot eluralkodni a kollégáimon: „Nincs remény, hogy a politika megváltozzon, és valóban kezelni próbálja a klímaváltozást és az egyéb nagy kihívásokat. De nyugalom, majd mi a laborban találunk megoldást. Mondjuk biomérnökösködéssel, megváltoztatjuk a légkör összetételét.” Nem szeretem ezt a technokrata önbizalmat. A technológia fontos része lesz a megoldásnak, de csakis társadalmi, politikai, gazdasági és viselkedési modellekkel együtt tud áttörést hozni.
És mit gondol a biotetikai kérdésekről. Az ön által emlegetett szerendipitás ugyanis nemcsak az emberiséget megmentő, Nobel-díjas felfedezésekhez vezethet, hanem disztópikus jövőképekhez is.
Vegyük példaként a génszerkesztést. Itt egy váratlan technológiai forradalom, képesek vagyunk másolni a DNS-ét bárminek, növénynek, állatnak, szomatikus sejteknek, akár emberi embrióknak is. Megvan a lehetőségünk, hogy génszerkesztett gyerekeknek adjunk életet. Szerintem hatalmas hiba lesz ezt meglépni, mert nem állunk készen erre a változásra, és nem tudjuk megmondani azt sem, hogy ezek az egyedek milyen egyéb mutációkkal rendelkezhetnek majd. Teljesen etikátlan tehát a dolog, és szerintem ebben a tudományos közösség nagy része egyet is ért. A baj megint csak a változás sebességével van, mert ez nem hagy időt az etikai viták lefolytatására és a folyamatok megemésztésére. Ennek is van egy geopolitikai vetülete, hiszen a világban ma számos játékos versenyez. Nem két blokk áll szemben egymással, így nagyon rendezetlenek a viszonyok. Márpedig nemzetközi irányelvek nélkül a biotechnológiai fejlődést sem lehet kontroll alatt tartani, mert az egymással versengő államok és magánszervezetek akár ártalmas célokra is felhasználhatják azokat. Létre kellene hozni egy nemzetközi szervezetet a biotechnológia számára is az ENSZ mintájára.
A sci-fi írók és filmrendezők elég pontosan feltérképezték az előttünk álló kihívásokat.
Ez is mutatja, hogy a folyamatok átlátásához nagy képzelőerőre van szükség. Az is pozitív fejlemény, hogy a sci-fi műfaján túl is számos kiváló író kezdett el írni a klímaváltozásról és más problémákról. Azért fontos ez, mert új nyelvre van szükségünk, hogy felfoghassuk, ami ránk vár, és ehhez nem elegendők az akadémikusok. A tudományos tények és a filozófiai érvek keveseket fognak meggyőzni, szükség van az irodalomra, művészetre, zenére, színházra, hogy bemutassák, mik a fő kihívások, és milyen jövőt lenne jó elkerülni.
