Szeretjük a filmek nagy megfejtéseit. A felfokozottságot, a feltekert kontrasztokat, hogy minden élesebb, hatásosabb, eszenciálisabb, a sűrítést, az egyetlen nagy, pátoszos, szívbemarkoló mondatban megfogalmazható tanulságokat, amelyekre, ha Facebook-státuszba írjuk, olyan kommentek jönnek, hogy „nagyon igaz!!” meg „lopom”. Időnként azonban jön egy film, ami emlékeztet arra, hogy a valóságban a tanulságok ennél lassabban születnek meg, ha egyáltalán megszületnek, és akkor is tapogatózóbbak, félszegebbek, bizonytalanabbak, talán nem is tanulságok, csak halk, igaz mondatok. A Paolo Cognetti nálunk is népszerű regényéből készült, cannes-i díjas Nyolc hegy ilyen film.
Pietro tizenkét éves, amikor megismerkedik a vele egyidős Brunóval. Szülei egész nyárra kibéreltek egy házat a hegyekben, ő és anyukája az egész nyarat ott töltik, apu csak pár napra jön el a városból, ahol egy nagy gyár fontos embere. Bruno meg a hegyi falu utolsó gyereke. Várost talán sosem látott, nem is igen érdekli, nagynénje és nagybátyja nevelik, teheneket terel és fej, de azért van elég ideje így is, hogy Pietróval bandázzon. A két kisfiú nem csinál semmi különöset, ami ugyanakkor a legtöbb, amit két kisfiú egy nyáron csinálhat: járják az erdőt-mezőt, másznak, futnak, bohóckodnak. Pietro a könyvek szeretetét Brunónak, az a hegyekét adja viszont, időnként, ha Pietro apja odalátogat, közösen másszák a hegyeket. Szóval remekül elvannak, és ez így megy több nyáron át, Pietro mindig visszatér, Bruno mindig ott van.
A két kisfiú azonban Pietro szüleinek egy félresikerült ötlete nyomán elszakad egymástól, jó tizenöt évig nem beszélnek, látni is csak futólag látják egymást, elszakadásuk pedig olyan seb Pietróban, ami miatt apját hibáztatja, így tőle is eltávolodik. Tizenöt évvel később viszont, már felnőttként a két barát újra egymásra talál, ráadásul szintén Pietro apjának köszönhetően, és ez a barátság már – ez nem spoiler – nem is szakad meg többé. Pedig közben mindkettejük élete változatos kanyarokat vesz, az útkeresés, a zsigeri magány, az élet apróbb-nagyobb viharai dobálják őket – de a barátságuk rendületlen alap marad, amihez mindketten visszatérhetnek.
Nem történik döbbenetes fordulat, megbocsáthatatlan árulás, csalás, hazugság, hátba szúrás, nem szeretnek egymásba sem. (Olvastam olyan véleményt is, hogy ez a heteró Túl a barátságon, és ami azt illeti, ez nem teljesen elrugaszkodott gondolat.) Csak barátok. „Csak.” Közben megy velük az élet, a jó öreg egyszer fent, egyszer lent, és – ez sem spoiler – nagy tanulság, nagy tragédia sincsen. Veszteség az van – de ezek is afféle, az élet természetéből organikusan következő veszteségek, s mint ilyen, tragikusnak sem nevezhetők. Kicsi áruláskák vannak: egy nő, akinek egyikük csak egy éjjelre, másikuk egy életre kell, egy apa, aki azért tulajdonképpen szívesebben választotta volna a másikat fiául. De hát ezek igazán semmiségek – nyilván nem azok, csak a szeretet még így is nagyobb náluk.
Ezzel együtt ahogy minderről az Alabama és Monroe-val és Csodálatos fiúval megismert Felix van Groeningen és az előbbinél már bevált alkotótársa, Charlotte Vandermeersch mesél, az mégis nagyon hatásos, éppen az életszerű és emberi hangvétel miatt. Groeningen és Vandermeersch alighanem tudja, hogy a filmes varázslat sokféleképpen tud működni, és időnként éppen attól működik, ha a filmes alkotó nem akar cigánykereket hányni a formával, a kiszámított, precíziós varázslattal. Nem mondom, annak is megvan a helye, de ez a finomabb, rejtettebb fogalmazásmód egészen friss élmény tud lenni – már ha a kedves néző képes hozzálassulni a tempóhoz, hozzászelídülni a hangvételhez. Ezen a fronton azért vannak aggodalmaim: ezt a filmet a művészfilmeken edzetlen közönség nemigen fogja tudni hova tenni, és mi tagadás, a két és fél órás filmidő is elijesztheti a kedves nézőt.
Pedig ha elég bátor, akkor fenségesen fényképezett filmet lát majd az olasz Alpok csodálatos csúcsairól, amelyeknek épp a helyiek nem tudják a nevét, és az azokat járó hallgatag, érzéseiket kommunikálni képtelen férfiakról, akiknek a legjobb esetben is a közös ácsmunka a szeretetnyelve, és akik legfeljebb a másik keresztnevét ordítják, amikor valójában azt ordítanák: nagyon szeretlek. Akik úgy állnak egymás mellett, hogy a jóban-rosszban nem áll közéjük, mert tényleg szó szerint értik: hogy épp melyikük van felszálló ágban vagy zuhanórepülésben, az nem változtat barátságukon.
A két barátot megformáló színészeknek – egyik életkorban sem, se kisfiúként, se tiniként, sem felnőtt férfiként – nem volt lehetőségük nagy skálát játszani, finomságokat viszont, főleg a felnőtt verzióikban Alessandro Borghinak és Luca Marinellinek. Alakításaik azonban így is inkább szólnak archetípusokról, mintsem specifikus karakterekről. Pietro mint a szabadságát, privilégiumait kiaknázni képtelen tékozló fiú, és Bruno, a szűkre szabott sorsában rendet és örömet találó, szélben edzett, és valódi jellemét csak rövid időre levetkezni képes remete – és mindketten mégis épp ugyanolyan elveszettek a világ kimondatlan törvényei között, mint a másik, éppúgy nincsen kikövezve egyikük útja sem, talán épp ezért találnak fogódzót a hegyek rendíthetetlenségében. Ragadósan szomorú film a Nyolc hegy, de csak olyan bágyadtan, derengőn, mint a nyár végi napok, mint a szép és a nehéz idők körforgása miatti feloldhatatlan, de életigenlő szomorúság.
A Nyolc hegy január 5-től nézhető a mozikban. 24.hu: 8/10
