Szokatlanul személyes nyitás: ön volt a vizsgaelnök az államvizsgámon. Akkor azt javasolta, lépjek kutatói pályára. Tanácsol még ilyet hallgatóknak?
Sokszor! A kérdés csak az, hogy milyen hallgatónak tanácsolom. Mert végül is, azt gondolom, ön is kutató lett, csak most gondolatokban, életekben, történetekben kutat – és az a fajta kíváncsiság, alaposság és kreativitás, ami kutatóként fontos, az újságíróként is elengedhetetlen. Ezt keresem most is a diákokban. Szerintem ahhoz, hogy valaki kutasson, a legalapvetőbb készség, amire szüksége van, az egyfajta makacs érdeklődés a dolgok iránt. Makacs és egyedi. Emellett az is lényeges, hogy ne azonnal a sikerre gondoljon, hanem arra, hogy ez a téma hasznos lehet a közösségének. Mert az csak egy szempont, hogy egyes témákat könnyű kutatni, a hozzáférhető adat és kivitelezhető gyűjtés miatt, csak éppen lehet, hogy a kutatásnak semmi különösebb jelentősége nincs azok számára, akik ma élnek. Tehát amikor kutatói pályát javasolok valakinek, akkor ezt keresem, ezt a kíváncsiságot, ezt a felelősséget és szenvedélyt.
Pedig nem feltétlenül könnyű kenyér a társadalomtudósé.
Nem az, mégis úgy gondolom, hogy soha a tudomány képviselői nem éltek ilyen jól, mint ma. Tudom, hogy ez erős kijelentés, de gondoljunk bele, hogy mennyit nélkülöztek a tudósok századokkal ezelőtt akár az anyagiak, akár a közfigyelem vagy elismertség tekintetében. Ma azért az embernek legalább fizetése lehet abból, hogy tudománnyal foglalkozik. Az államok a világon mindenütt áldoznak arra, hogy a tudomány fejlődjön.
De ezzel együtt is ma elfogadják és legtöbbször elismerik a tudóst. Nem olyan küzdelmes az élete, mint Apáczai Csere Jánosé vagy a Bolyaiaké. És emellett azt is gondolom, hogy senkinek nincs könnyű kenyere. Hiába élünk jóléti társadalomban, valamilyen küzdés mindenkinek jár, aki fontos dologgal foglalkozik. Ez, azt hiszem egyfajta alapvetés: aki szeretne valami lényegessel foglalkozni, ne gondolja, hogy könnyű lesz neki. Vagy fizikai, vagy intellektuális, vagy morális terhe – esetleg a három együtt – biztosan lesz. Aki mást vár, az… azt akartam mondani, hogy menjen el légtornásznak, de az is nehéz.
Meglepő, hogy azt mondja, hogy jó most tudósnak lenni, miközben óriási tudománytagadás van. Láttuk a Covid-járvány idején, hogy milyen nagyok a hiányosságok abban, hogy tudjuk-e értelmezni például a tudományos eredményeket.
Igen, erre az ellentmondásra érdemes felfigyelnünk: a tudomány tisztelete nem jelenti automatikusan azt, hogy elfogadjuk az eredményeit, és nem gondoljuk azt, hogy mi jobban tudjuk. Kicsit úgy vagyunk ma a tudománnyal, hogy igen komoly ügyekben munkálkodnak ott a távolban az igen komoly tudósok, de azért a saját, hétköznapi életemhez én is éppen elég okos vagyok. A valódi tudomány tisztelete mellett – és ez csak látszólagos ellentmondás –, virágzik az áltudomány. Ezt azonban nemcsak a tudományos távolságnak, hanem a média közelségének is betudhatjuk. A mindenki számára elérhető felületek mindannyiunkat hívnak arra, hogy mondjuk, ami bennünk van. Ez sokszor jól is elsülhet. Hiszen – szemben azzal a sokáig fennálló vélekedéssel, hogy a tömeg buta – nagyjából tíz-tizenöt évvel ezelőtt rájöttünk, hogy a tömegnek is van bölcsessége, amit érdemes lehet figyelembe venni. De máskor, többször akár, rossz lesz a kimenet. Amikor több ezren követnek minden fölkészültség nélkül tudományos kérdésekben véleményt nyilvánító szószólókat, az nem megnyugtató. Gondolhatunk itt a laposföldhívőkre, a fényevőkre, a különböző diéták követőire, az oltásokkal kapcsolatos nézetek viharaira.
Attól ugyanis még sok rossz következménye lehet. Míg a tudomány következetes, szisztematikus, sok-sok tanuláson és sok-sok megújuláson átvezető munkát fektet be egy-egy téma megvizsgálásába, és azért felelősséget is vállal, addig az áltudomány előbb hangoztat és vitázik, mintsem saját tételeit következetesen, jó módszerekkel vizsgálná addig, amíg azok minden elfogultságot nélkülöznek.
Aki nőként tudományos pályára adja a fejét manapság, az milyen szcénába érkezik?
Ez egy nagyon érdekes kérdés két oknál fogva is: a személyes vonatkozásai miatt, és a női élet-sors szempontjából is. Az utóbbival kezdem. Mondjuk, egy fiatal nő eldönti, hogy tudományos pályára megy. A doktori képzést legkorábban huszonhárom éves korában tudja elkezdeni – hiszen mesterdiplomával kell rendelkeznie –, ami pont arra az időszakra esik, amikor esetleg megszületik az első gyermeke. Ez pedig pontosan az a szakmai periódus, amikor a legerőteljesebben kellene rugalmasságot, sok utazást, eredményes networkinget kívánó tevékenységeket folytatnia kutatóként. Ezekre nincs különösebben tekintettel a képzési struktúra, nem jelenik meg a gondolat, hogy például adjunk még a nőknek plusz öt évet a doktori megszerzéséhez, mert lehet, hogy éppen ebben az életszakaszban családot is alapítana, a gyermekével otthon maradna. A másik – és ez általánosan igaz társadalmi tény, ami a tudományba is leszűrődik –, hogy miközben a projektvezetők vagy a kezdeményezők között sok a nő, de amikor ez a funkció tartós pozícióvá válik, akkor hirtelen eltűnnek a nők, vagy helyettesekké válnak. A Magyar Tudományos Akadémián az akadémikusok, a rendes tagok – akik komoly tudományos pálya után, választás útján nyerik el ezt a titulust – között a nők aránya nem éri el a tíz százalékot.
Lesújtó.
És közben minden évben van egy kimondott törekvés, hogy többen legyenek. De aki követi az éves akadémikusválasztásokat, az nem lát radikális növekedést. Leggyakrabban magyarázatként a struktúrára, a választás folyamatára hivatkoznak, hiszen a jelölés teszi lehetővé a tagságot, és a jelölés feltételeinek megfelelők között is kevés a nő. Az MTA esetében az úgynevezett akadémiai doktorságra van szükség ahhoz, hogy valaki akadémikusnak jelölhető legyen. De már a 2700 MTA doktor között is csak 400 nőt találunk. Mi az oka ennek? Vajon mi történik, például a társadalomtudományokban több PhD-fokozatot szerző nővel, hogyha ilyen kevesen jutnak fel közülük a tudományos pályát jelentő csúcsra?
Ezért kellene egyre jobban odafigyelni arra, hogy azok a nők, akik olyan helyzetben vannak, ahol tehetnek a változásért, ne udvariaskodják el, hogy ezt a szempontot is fontosnak tartják és képviselni szeretnék. Ebben én meglehetősen eltökélt voltam az egész pályámon. Volt, amikor az intézetemben, a vezetésem alatt szóvá is tették, hogy milyen sok nő kezd itt lenni. Mondom, miért lenne sok? Pontosan a kollégák fele. Na, de több, mint volt. Hát, igen, szerencsére, válaszoltam. De igyekeztem arra is figyelni, hogy a tehetséges fiatal nőknek, lányoknak megadjam azt a biztatást, vagy olyan háttérinformációkat, amelyek a szavakkal nehezebben, érzésekkel könnyebben megítélhető helyzetek kezelését is lehetővé teszik. Gondolok itt az olyan esetekre, amikor az embernek nemcsak azért gratulálnak, mert jó előadást tartott, hanem mert olyan aranyos vagy csinos. Vagy például megtanítani a következő nőgenerációnak a tudományos pályán is, hogy ha felkínálnak nekik valamilyen vezetői vagy kiemeltebb szerepet, akkor ne bizonytalanodjanak mindig el, hogy szabad-e ezt nekik, hogy készen állnak-e. Mert egy bizonyos pályaszakaszban azt látjuk, hogy a nők azért nem lépnek előre, mert amikor ott tartanának, akkor azt mondják, hogy talán inkább egy kicsit még fejlődnöm kellene ehhez. Miközben ugyanabban a szakaszban általában a férfiak azt mondják, hogy nekem már fejlődnöm nem kell, csak többet kell tudnom a körülményekről. Szerintem senki nem vesztene azzal, ha ez a tudatosulás bennünk, nőkben, és a környezetünkben is végbemenne. Sőt, biztos vagyok abban, hogy mindenki nyerne vele. Biztos ismeri ezt a nagyon régi adatot – annyira beszédes! –, hogy egy álláshirdetésre mikor jelentkezik egy nő és mikor egy férfi: egy nő akkor jelentkezik, ha kilencven százalék fölött megfelel a kiírásnak, egy férfi akkor, ha hatvanöt százalék fölött megfelel. Ami azt jelenti, hogy az az esély, hogy a férfi arra az állásra bekerül, jóval nagyobb. Persze, mindig lehet a rendszert hibáztatni, de én inkább azt javaslom, hogy először az ember a saját helyén és idejében tegyen meg mindent.
Viszont sokunknak a teljes neveltetése sok-sok generáció óta ennek ellenében hat. Önnek mi segített abban, hogy ezeket a bilincseket letegye?
Nekem az édesanyám. Ilyen nagyon egyszerűen. Pedig azért érdemes belegondolni, hogy ő a szocializmus idején állt bele a kellemetlenebb helyzetekbe, amikor egyéb kockázata is volt annak, ha valaki ki merte nyitni a száját. És ő mindig ki merte nyitni. Közben mégis megtalálta a hivatásában az örömét, mert nem érezte örökké kevésnek azt, amit el tudott érni. A mértéke ugyanis nem az eredmény, hanem a tett volt: hogy megtette-e, amire képes volt. Ráadásul ő el is tudta, igen érzékletesen és lelkesítően mondani otthon, nekünk, gyerekeinek is, hogy mi is történt, ezzel pedig rengeteg erőt és ígéretet adott nekem. A példája azt tanította, hogyha valaki nem egész emberként, a külső-belső, a lélek, ész és test egységeként kezel engem, azzal nincs dolgom. Ez pedig sok, akár igen kényes helyzetben is segített. Vagyis a példa, a kommunikáció, a történetek mindannyiunkat megerősíthetnek abban, hogyan kell gondolkodni és cselekedni, amikor elbizonytalanodunk.
Ha már visszaugrottunk a múltba, akkor maradjunk még: hogyan ébredt fel a figyelme pont a közbeszéd, a retorika iránt?
Én a rendszerváltozás fiatalja vagyok. ’90-ben tizennyolc és fél évesen éltem át, hogy egy változtathatatlannak hitt, zárt világ megváltozik. A Népköztársaságból újra Magyarország lesz – szimbolikusan is. Ugyanebben az időszakban elkezdem az egyetemet, tehát összeér a saját intellektuális fejlődésem, pályaválasztásom egy ország változásával. Ekkoriban a magyar bölcsészkarokon elindult a törekvés arra, hogy a hallgatók újra kapjanak valami általános, a gondolkodni-beszélni tudó görög embereszményt szem előtt tartó tudást, és keresték, hogy mi legyen az. Ebből abban az időszakban azt sikerült kihozni, hogy a rendszerváltás után eleinte mindenki helyesírást tanult. El lehet képzelni, hogy milyen kevéssé erotizálta ez az ifjakat… Módszertani újítások és kitűnő szakemberek próbálták élvezetesebbé tenni, de így sem vált elsöprően népszerűvé a tárgy. Eleinte a helyesírás volt a retorikai stúdiumok tartalma. Azért is alakult így, mert negyven évig senki nem tartott klasszikus retorikaórát! Miért lett volna szükség a szabad ember magabíró gondolatainak hangoztatására a szocializmus közéletében?
Pedig éppenséggel a szocializmusban is lett volna miről beszélni ebben a témában.
Egyébként születtek is történelmi helyzetről árulkodó szakirodalmak, például a ’70-es években az egyikben azt írták, hogy soha ne mondjunk papír nélkül beszédet, mert az nagy hiba. Ez a tanács nagyon sok mindent elmond arról, milyen korlátozott szerepe és lehetősége volt a nyilvános beszédnek azokban az évtizedekben. Visszatérve az egyetemi évekre, volt akkoriban egyfajta „szabad a vásár” hozzáállás, és amikor demonstrátor lettem, azt mondtam, én szívesen tartanám a retorikaórát. Senkinek nem kellett annyira, odaadták, megtarthattam, és beleszerettem. Ebben az időben ébredezni kezdett az internet is, ezt is néztem, ahogy és ahol tudtam, közben pedig minden pénzemet könyvre költöttem, külföldi könyveket hozattam be a témában – ez volt az indulás. Úgy alakult, hogy én lettem az első a rendszerváltozás után, aki retorikából doktoráltam, és aztán én habilitáltam is elsőként. Azóta persze már kitűnő fiatalok is járják a retorika ezredéves, mégsem akadálymentes ösvényeit a hazai tudományban is. De a mai napig érződik idehaza – egy kicsit a világban is – egyfajta lenézés a szakterülettel kapcsolatban. Ha az ember azt mondja, hogy retorikával foglalkozik, akkor legjobb esetben olyan visszajelzést kap, hogy ja, szóval akkor te jó prezentációkat tudsz csinálni –, de hogy ez egy kétezer-ötszáz éves tudományág, amelyben a már megszületett szakirodalom mennyisége is egyedülállóan bőséges, az kevesek fejében fordul meg. Úgyhogy azzal, hogy retorikával foglalkozó nő vagyok, jó kombinációt választottam az egészséges mennyiségű napi küzdéshez.
Pedig egyébként a populista politika előretörése erősen aláhúzza a retorika fontosságát.
Sőt, már ’90 óta mondogatják a kutatók is, hogy az új médiával, meg azzal, hogy média ilyen szinten érkezett meg az életünkbe, újra fontos lett a hang, fontosabb, mint a szerző személye. Ha megnézzük, hogy ma egy ember mit olvas egy nap, akkor azt látjuk, hogy online olvas a legtöbbet. Nyilván könyvet is olvas – legalábbis reménykedjünk –, de alapvetően irgalmatlan sokat olvasunk online, híreket, cikkeket, bejegyzéseket. És nem a szerzőt keressük, hanem a stílust, a gondolat eredetiségét, a szöveg hatását. De a biznisz is újra felfedezte magának a kommunikáció jelentőségét. Warren Buffett egyszer úgy fogalmazott, hogy egyetlenegy ismeret növelte azonnal ötven százalékkal a sikerességét a piacon, ez pedig a kommunikációs és retorikai tudása volt. Szóval lehet mindenki számára adottnak tartani, vagy lenézni a kommunikációt és annak oktatását – ismerjük mind a büfészak elnevezést –, de én azt vallom, sokszor el is mondom, hogy a büfé előtt áll mindig a leghosszabb sor, vagyis erre mindenkinek szüksége van.
És a post truth-korszakban eleve nem irreleváns, hogy értjük-e, ha például meg akarnak vezetni.
Én a post-truth helyett úgy szoktam fogalmazni, hogy ez a hiszékenység új kora. Merthogy hazugságot mindig közöltek. Elnyomva mindig voltak hangok. Hány hazug szerző volt a világtörténelemben? Most az az újdonság, hogy tudhatnánk az igazságot, és mégis könnyen felülünk a szóbeszédnek, a valótlannak, az ismerősök megosztásainak. Miért lettünk egy tudástársadalomban ennyire hiszékenyek? Talán mert nem tett minket bölcsebbé és kíváncsibbá az információbőség. No, és persze azért is vagyunk hiszékenyek, mert mindenek feletti értéket látunk az újdonságban, a szenzációban.
De vajon meg lehet-e hackelni a rendszert azzal, hogy jól megtanítjuk az embereket érteni a közbeszédet, és az hatna az újra-demokratizálódás irányába, vagy legalábbis a szélsőséges politikák ellen?
Igaza van: tulajdonképpen érteni kéne megtanulni. Látom a nemzetközi tréningpiacon is, hogy egyre sikeresebbek a figyelemtréningek. Valóban, először nem beszélni, hanem figyelni kellene jobban. Itt nem az udvariasan bólogató figyelemre gondolok, hanem arra, amely kíváncsi, kérdez, visszakérdez, amely bevallja, ha ért vagy nem ért valamit – arra a figyelemre, amelynek feltétele a jelenlét, a részvétel. Ez a figyelem nem az ingert szűri, hiszen nyitott, hanem a tartalmat, hiszen megért. Azt gondolom, hogy ha az emberek tanítását célozzuk, ne azonnal iskolákat képzeljünk el, hanem azt, ahogyan magunkat fejlesztjük. Például azzal, hogy nem mindig hazabeszélünk, hanem kérdezünk. Sokat kérdezünk. Susan Greenfield agykutató azt mondja, hogy a sok kérdés, kevés válasz történelmi korából elértünk a sok válasz, kevés kérdés időszakába. Ez a választúlkínálat bizonyos tekintetben nem gazdagságot, hanem szegénységet okoz. A figyelemét, az értelmezését.
Miért?
Mert úgy érezzük, hogy kérdés nélkül is a miénk a tudás. Pedig nagyon fontos lenne egy beszélgetésben is folyton kérdezni. A közéleti vagy közéletről szóló vitákban a harcot keressük, és nem a jó kérdéseket, amelyek válaszaira nyitottan tudunk figyelni, mint például, hogy: te miért gondolod így? Mi kellene neked ahhoz, hogy ne így gondold? Vagy, hogy mi kellene ahhoz, hogy még inkább így gondold? Az elsőre könnyebb, a másik kettőre már nehezebb válaszolni, de az ilyen intellektuális kihívások sokat adnak, tanítanak.
Mindhárom valós kihívás, de mindhárom úgy is elsülhet, hogy tanulunk, erősödünk általuk. Hogy egyre többet látunk, és értünk. Nem mondom, hogy állandóan a vita lehetőségét keressük, de azt érdemes figyelembe venni, hogy akkor jó a kommunikáció, hogyha velünk is történik általa valami, nem csak azzal, akihez mi beszéltünk. Ehhez pedig a legjobb eszköz, ha a másikat sem lerohanjuk, hanem kérdezzük. A kérdés segíthet a kommunikáció méregtelenítésében is. Olyan nagy elánnal foglalkozunk azzal, hogy az ételeink egészségesek, E-mentesek legyenek, olyan meredek lenne hát „E-mentesen” beszélgetni is?
Na jó, de hogyan?
Egyrészt úgy, hogy nem támadunk, hanem figyelünk. Hogy figyelünk a tartalom mellett a módszerre. Hogy észrevesszük, ha valaki érvelés közben személyt támad vagy árnyékot bokszol. Hogy visszakérdezünk: jól értem, amit mondasz? Hogy állandóan tanulunk. Azt nem állítom, hogy mindig minden menni fog. Én is kapok szemrehányást otthon, hogy olyan szépeket mondtál a kommunikációról az interjúban, aztán hazajössz, és itthon nem úgy csinálod. Sajnos, igazuk van néha… De engem is úgy neveltek, én is próbáltam így a fiamat, hogy kérdezzen. Kérdezzen rá, pontosítson, határozza meg, újra vesse fel a problémát. Szerintem érdemes az otthoni beszélgetések praktikus témáit, mint például, hogy ki megy vásárolni és ki tereget ki, fontos elvi kérdésekkel, közügyekkel, személyes értékekkel behelyettesíteni. Érdemes a miértekre és nemcsak a mikre választ keresni. Otthon is istenieket lehet beszélgetni a legfontosabb dologról.
Ahogyan a közéletről, a hírekről, a kultúráról, mindenről. Egyetlen téma sem alantas, ha a kommunikáció ajándékozó. Egyébként a munkahelyek, a szervezetek is felelősek azért, hogy így kommunikálunk, miközben azt hisszük, hogy az iskolában véget ér a nevelésünk. Hány munkahelyen kívánják meg tőlünk a másikra figyelő, igényes, önmagában is értékes kommunikációt? Szerintem pokoli nagy a kommunikációs környezetszennyezés. Unalmas, időrabló, nyelvileg igénytelen „meetingek”, rossz helyesírású, közhelyes kiírások, pontatlan tárgymegjelölések, időemésztő szócséplések, vizuális egyenstílusok és még sorolhatnám. Rójanak meg, de én szoktam jelezni, ha valaki rosszul ragoz egy ikes igét. Igyekszem, persze, udvariasan, de szólok, és abból általában jó beszélgetések alakulnak ki a nyelvről. Értelmiségiek között olyan nagy bűn, hogy az anyanyelvről mint életünk egyik legfontosabb öltözetéről néha beszélünk?
Apropó értelmiség. Néhány hónappal ezelőtt távozott a Corvinus Egyetemről. Azt jelezte, hogy a döntése okairól nem akar beszélni, de az azért érdekelne, hogyan látja most a Corvinust, ahol olyan sok évig oktatott.
Annyit szívesen elmondok a távozásomról, hogy én határoztam el, hogy eljövök, megfontoltam és megérleltem ezt a döntést, és megnyugtató érzés, hogy így tehettem. Az pedig különösen, hogy egy ennyire innovatív egyetemre kerülhettem, mint amilyen a MOME. A magyar felsőoktatás most változási időszakban van. És ennek muszáj megvárni a kimenetelét. Hosszan lehet arról beszélni, hogy az európai egyetemi kultúra, az állami-magán-alapítványi kérdés hogyan befolyásolja az egyetemek életét, hogy milyen új tapasztalatok, ismeretek, szakértelmek kerülhetnek vagy nem kerülhetnek be az intézményekbe, és hogy a korábbiakhoz hogyan állnak az intézmények. Ilyen kérdésekre gondolok, hogy például a vállalati gondolkodás bekerülhet-e, és ha igen, milyen mértékben az egyetemek irányításába. De hangsúlyozom, ez szervezeti kérdés, nem a tudomány művelésének kérdése, nem az oktatás kérdése, mert utóbbi mégiscsak egy hallgató és egy oktató között történik – még ha a struktúra és a működés ezekre a viszonyokra is hat. Hogy a szektoroknak lehet-e sikeres együttműködése, ezt mindig az adott eset fogja eldönteni, mert végeredményben mindig az embereken, a vezetői képességeken, a példamutatáson múlik, melyik szervezet lesz sikeres. Hiába a hatékonyabb modell, azt jól is, rosszul is lehet működtetni. Az én váltásom mögötti döntés épp arról szólt, hogy ezt az emberi tényezőt a pályámon hátralévő idővel és a terveimmel összevetetettem, és ebből arra jutottam, hogy ideje változtatnom.
Arról beszél, hogy azok, akik mondjuk vészharangokat kongatnak, akár a Corvinus, akár bármelyik más egyetem átalakítása kapcsán, azok egy kicsit korán nyilatkoznak?
Több oknál fogva így gondolom. Az egyik, hogy érdemes megnézni, hogy egyáltalában nem nagy az elvándorlás a magyar egyetemekről. Tehát az ott lévő kollégák várnak, figyelnek, igyekeznek élni a lehetőségekkel. Nyilván minden változásban van félelem, hiszen senki nem tudja még, hogy mi van a végén. De ígéret és jövőkép is van. Az is lehet, hogy valami könnyebb lesz, hogy új emberek juthatnak helyzetekbe. Szerintem a modellváltásig az egyetemen kívüliek között nagyon kevesen tudták, milyen egy magyar egyetem belső élete. Hogy például elveszett két generáció, akiket nem léptettek elő, mert nem volt forrás a bérekre. Sok-sok tehetség nem lépett időben előre, mert nem volt rá intézményi keret és akarat. Ezekről ma már kevésbé beszélünk, pedig sokak teljes karrierjét határozta meg. Ma, azt hiszem, könnyebben kialakulhatnak sikeres karrierutak. És a legkevesebbet arról beszélünk, hogy mit tapasztal a hallgató. Számomra az elsők a diákjaim, nagyon boldog vagyok, hogy fiatalokkal dolgozhatok. Érdekelt, hogy ők az egyetemek szervezeti formálódásából látnak-e valamit, és
Ezek a nagy kérdések. És még egy ok, amiért nem érdemes elhamarkodottan nyilatkozni a modellváltásról: a tudományipar globális. Minden egyetemi ember egy nemzetközi piacon is mozog, a teljesítménye ott is mérhető vagy azzá kell válnia. Ezért is nagy kérdés, hogy mivel tartozik egy egyetem a saját nemzetének vagy közösségének, és mivel tartozik a világ tudományosságának. E két tartozás egyként is tekinthető, de azért van, amikor más a cél. Például, hogy ma egy egyetemen elsősorban angol vagy magyar nyelven érdemes képzést indítani. Nagyon sok tényezővel kapcsolatban azt gondolom, hogy meg kell várnunk az első eredményeket.
És akkor a MOME-n ehhez képest ezekre a kérdéseire már megvoltak a válaszok?
A MOME időben kezdte el ezt a munkát szerintem. Mindig vannak szervezetek, amelyek elszenvedik a változásokat, és vannak, amelyek maguk kezdeményezik azokat. És a MOME egy ilyen kezdeményező intézmény volt, ahogy én látom. Számomra az volt benne vonzó és inspiráló, hogy az egyetemnek megvan a saját magáért felelősséget vállaló gondolkodása, és, hogy a hazai és egyetemes kultúra fürge, egyszersmind biztonságos hajójaként mozog – ha élhetek ezzel a költői képpel. A kultúra azért is volt prioritás számomra ebben a pályaszakaszban, mert úgy gondolom, hogy a jövőnk nem a fogyasztói, hanem az alkotói kultúra. A MOME pedig ennek formálásán dolgozik. Azt remélem, hogy az én szakmai-tudományos tapasztalataim hasznosan tudnak majd beágyazódni a művészeti és design-oktatásba. Ahogy azt is remélem, hogy sokat tanulhatok. Elég idős vagyok már, igazán rám fér, hogy változzak, újra tanuljak.
Fiatalon is tartja az embert, ha ilyen helyzetekbe hozza magát, nem?
Hát, ha fiatalon már nem is, de elég alázatosnak tart meg. És szerintem az alázatra mindig nagyon nagy szükség van.
