Görög tengerpart, rozsdásodó hajóronccsal. Az előtérben tízévesforma fiú kotorászik a kavicsok között. Később bemegy egy házba, megmossa a fogát, majd egykedvűen enni kezd. A műanyag szemetes kosárból harap ki néhány falatot, szájából sűrű, tejfehér nyál csorog.
Így kezdődik A jövő bűnei, David Cronenberg legfrissebb és, meglehet, utolsó filmje. Az idén nyolcvanadik születésnapját ünneplő kanadai rendező egyike azon keveseknek, akiket adandó alkalommal egyszerre emelt pajzsára a nagyközönség és a kifinomult ízlésű cinefilek. Mára csak az utóbbiak maradtak a táborában, ami kicsit sem meglepő annak fényében, hogy Cronenberg filmjeivel kapcsolatban évtizedek óta a „testhorror” meg a „klinikai tekintet” a legsűrűbben emlegetett hívószavak. A mából visszatekintve inkább az tűnik elképzelhetetlennek, hogy a zseniális tudós és a közönséges házilégy fúziójáról szóló A légy, később pedig a könyörtelen gyilkos kertvárosi viszontagságait taglaló Erőszakos múlt pénzügyi értelemben is viszonylag sikeres filmeknek számítottak.
E két filmben, ahogy gyakorlatilag az összes többiben is ebben a kivételes tudatossággal formált életműben, központi szerephez jut az emberi test iránti, félelmet és gátlást nem ismerő kíváncsiság.
Így lettek tudományos-fantasztikus horrorfilmjeiből intellektuális merengések a jövő emberéről, a technológia átformálta biológiáról, meg arról, hogy mások testében és a sajátunkban elmerülni természetesen erotikus élmény, akkor is, ha belehalunk. Sőt, akkor különösen.
A jövő bűnei innen nézve logikus folytatása és betetőzése a hasonló motívumokat variáló, lehengerlő remekműveket – A légy mellett a Videodrome-ot és a Karambolt – is maga mögött tudó rendezői pályának. Túlságosan is jól illeszkedik Cronenberg művei közé abban az értelemben, hogy a koncepció folyton a filmélmény elé tolakszik. Valamikor a közeljövőben játszódik, amikor az orvostudomány legyőzte a komolyabb betegségeket, az emberek tompábban érzik a fájdalmat, a testük a mainál sokkal gyorsabban regenerálódik. Örvendetes hírek, de a világ mindeközben a szétesés felé halad. A külső jelenetekben látható utcák egyszerre lepusztultak és elhagyatottak, mint egy hetedik kerületi buliútvonal közvetlenül a karantén kihirdetése után (Cronenberg húsz éve tervezgeti a filmet, de csak 2021 késő nyarán, a koronavírus-járvány alatt tudta leforgatni Athénban).
Ezeken az utcákon járkál sötét lepelbe bújt kísértetként Saul Tenser, a népszerű performanszművész. Művészetének lényege, hogy kísérleti orvosi eljárással új belső szerveket növeszt a testében, amelyeket látványos előadások keretében műt ki belőle segédje és élettársa, Caprice, felmutatva azokat az érdeklődő közönségnek. Saul egyelőre ura a saját testének, de egyre több jel utal arra, hogy az emberi test átalakulása spontán módon is zajlik, az evolúció bizonyítéka pedig talán éppen a műanyagevés. „Éljen az új hús!” – szólt a Videodrome kulcsmondata, negyven évvel később pedig úgy tűnik, az új hús nemcsak él, de táplálékra is szüksége van.
Jelenetekre fel-felvillan egy mestermű ígérete, így még csüggesztőbb, hogy a közbeeső részekben a figurák gyomorbajos fintorral, kopogós párbeszédekben magyarázzák el A jövő bűnei világának működését.
Az előbbi nyilván az alkotói terv része, és talán az utóbbi is – Cronenberg a koncepciót szánhatta drámainak, a történetet kevésbé. Mintha a cselekményszövés kötelező kör lenne mindössze, és A jövő bűnei inkább egy esszében vagy tanulmányban találhatná meg ideális formáját nagyjátékfilm helyett. A film enerváltságát a színészek humorral igyekeznek menteni: Viggo Mortensen addig guggol fekete köpenyben félreeső sarkokban, amíg ez röhejes nem lesz, a Nemzeti Szervadatbázis hivatalnokaként pedig Kristen Stewart nagyszínpados hévvel hadar és gesztikulál. Egyedül Léa Seydoux (interjúnk) nyújt drámai alakítást a Saul árnyékából kitörni igyekvő, szerelme mellett mégis kitartó Caprice szerepében – hozzá kötődik a cikk címében is idézett tételmondat, ami jellemző módon jobban hangzik, mint amennyire átélhetővé válik a filmben.
Így A jövő bűnei egyszerre tükrözi Cronenberg két különböző alkotói korszakát. Témái az eXistenZ – Az élet játékkal végződő, kilencvenes évekbeli pályaszakaszhoz illenek – eredetileg az ezredforduló után el is készült volna a film –, idegesítő lomhasága, sápkóros intellektualizmusa miatt viszont a Veszélyes vágy és a Cosmopolis áll hozzá közelebb. Valóban úgy a legizgalmasabb, ha az életmű ismeretében, Cronenberghez illő, elemző hűvösséggel vizsgáljuk. Félő, a kevésbé beavatottak hoppon maradnak. Ám A jövő bűnei még így, felemás élményként is izgalmasabb, mint szinte bármi, amit éppen a moziban adnak.
A jövő bűnei (Crimes of the Future), 2022, 108 perc. 24.hu: 7/10.
