Hat férfi téblábol a műpáfrányos díszletben. Olvasnak. Így kezdődik Fekete Ádám Moby Dick-rendezése, és bár az előadás két órája alatt a hatokhoz csatlakozik még két másik férfi, így is végződik – olvasással és szavalással, eszmefuttatásokkal és tépelődéssel. Ez a Moby Dick nem a tengeri kalandok drámája, igaz, Herman Melville regénye sem az. Amikor egy hollywoodi film megpróbálta a kalandokra kihegyezni a történetet, mint John Huston 1956-os feldolgozása Gregory Peckkel a főszerepben, menthetetlenül alulmaradt a regény valódi témáival folytatott küzdelemben. A Moby Dick ugyanis a megszállottság, a keserűség, a hiúság, a férfibánat tragédiája.
Fekete Ádám finoman szólva sem egy Gregory Peck. Az ő Ahab kapitánya nem a saját magának ácsolt piedesztálról dörgi ember- és életundortól izzó átkait, hanem a többi matróz gyűrűjében áll. Mikor bejelenti, hogy Moby Dick nyomába szegődik, társai is kinevetik, nem csak a közönség. Hozzáteszi, hogy ő egyébként nem kizárólag kapitányi minőségében van jelen, hanem Fekete Ádámként is, ez az előadás pedig róla fog szólni. „Van ezzel valakinek problémája?” – kérdez bennünket.
Persze, hogy nincsen vele problémánk. Sőt, ezért jöttünk. Fekete, a mai színházi élet egyik legtehetségesebb és minden bizonnyal legmegjegyezhetőbb éceszgébere 2015 óta viszi színre önelemző előadásait (interjúnk). A Jeditanács összeül vagy a Haloktatás, márványprotézissel nyíltabban viszi színre Fekete belső konfliktusait, de már a Csoportkép oroszlán nélkül (természetes fényben) kisközösségi analízisébe is átcsepegtek az író-rendező személyes dilemmái.
Ez az intenzív színpadi jelenlét kiváltképp alkalmassá teszi Feketét a kabinetalakításokból kibomló magánszámokra, mint Till Attila Tiszta szívvel című filmjében vagy a Fehér Balázs Benő rendezte, néhány évvel ezelőtti Bűn és bűnhődésben.
Ha megjelenik a színen, rendhagyó teste miatt Feketének mindig terveznie kell a közönségre tett sokkhatással. A trükk viszont az, hogy olyan helyzeteket teremt, amelyek a látszat ellenére már nemcsak róla szólnak, hanem empátiagyakorlatokká alakulnak: mi változunk át Fekete Ádámmá, a mi görcseinket, a mi ideg- és izomrángásainkat nagyítja fel az alkotó.
Kinek az avatárjává változik át tehát Fekete Ádám a Moby Dickben? Egyfelől Ahab kapitányévá, erről már volt szó, Ahab azonban nem csak ő. A kapitányi szerep vándorol a játszók között, egy kicsit mindenki Ahab lehet, hosszabban a mindig hideglelős Zsótér Sándor és a lefegyverzően idegenszerű Czukor Balázs.
Mint az előadás elején felmerül, talán a kultúrában. Egger Géza, aki a budapesti művészvilág kultikus figurájából avanzsált üzembiztos komikussá – legutóbb a Nyugati nyaralásban tűnt fel –, emlékezetes monológot ad elő arról, hogy ebből a bealgásodott akváriumból, amiben élünk, a rosszkedvű értelmiség a művészetekben keres kiutat. Ez azonban nem több, mint búvárkodás mások semmijében. A kultúrafogyasztás is csak pótcselekvés, ezzel az állítással az előadás rögtön idézőjelbe is teszi saját magát. A felütésben költők és szépírók nevei röpködnek, az eddig inkább kritikusként és műfordítóként ismert, amúgy színházrendezőnek tanult Sipos Balázs John Ashbery versét olvassa fel alvás közben írt irodalmi művekről. Később az öngyilkos amerikai költő, John Berryman tűnik fel a Pequod legénységében, Laboda Kornél nyugtalanító alakításában.
Irodalmias színház ez, nemcsak az idézetek meg az utalások miatt, hanem azért is, mert a figurák az előadás második felében egyre inkább csak maguk elé beszélnek ahelyett, hogy egymást hoznák játékba. Fekete ironikusan továbbírja a Moby Dicket, de a folytatás, a „Moby Dick ébredése” már a Pequod halott matrózainak zombinaplója, egyúttal Fekete önterápiás jegyzete. Némiképpen váratlanul érheti a sok szavalatba eddigre belefásult nézőket, hogy itt kerülünk a legközelebb a Melville-regénybe foglalt szorongásokhoz.
Fekete ebben a szakaszban hátrébb vonul, átengedve a terepet Zsótérnak, Czukornak, Labodának és Fehér Balázs Benőnek. Az előadás csendben darabjaira hullik, a dadogva megfogalmazott férfipanaszokat olykor szóviccek teszik emészthetőbbé („sweet home a lábam”, mondja Zsótér, de a Moby Dick-film nézőinek a „peckes halál” kifejezése is viccnek hangzik). Nincs igazi drámai csúcspont és egyre nehezebb koncentrálni a mégoly magas színvonalon megírt szövegekre.
Az azért nem merül fel, amiről a Csoportkép oroszlán nélkül kritikái beszámolnak, hogy a nézők a vége előtt slisszoljanak ki az előadásról. Ülve maradunk, és a belső Ahab kapitányunk sem megy sehova. Fél lábbal hová is menne?
Fekete Ádám: Moby Dick, vagy a fehér bálna. Az előadást a Trafóban játszották december 13-án, további előadásnapok a színház honlapján.
