A Mardini nővérek (eredeti címén The Swimmers) legnagyobb erőssége, hogy igaz történeten alapul. Egy megrendítő, magával ragadó, happy enddel záródó igaz történeten: 2015-ben nagy sajtófigyelmet kapott az úszótestvérek, Juszra és Sara Mardini története, akik Szíriából indultak útnak a háború elől menekülve, Törökország és Görögország között azonban bedöglött a csónakjuk motorja, így úszva kényszerültek megtenni a tengeren át vezető utat Leszbosz szigetéig, megmentve a süllyedő csónakot és annak tizennyolc másik utasát. A film az ő útjukat mutatja be, a damaszkuszi abszurd, bombázásokkal tarkított tiniélettől egészen a riói olimpiáig, szorosan követve a valós történetet, ami annyira képernyőre kívánkozott, hogy sorban álltak a filmesek, hogy adaptálhassák.
Ez a lehetőség végül az angol-egyiptomi rendezőnek, Sally El Hosaininek adatott meg, aki dokumentumfilmekkel és sorozatokkal kezdte pályafutását, dolgozott produkciós vezetőként és forgatókönyvíróként is, míg végül 2012-ben a A bátyám árnyékában (My Brother the Devil) című nagyjátékfilmjével díjat nyert a Berlinálén és a Sundance Filmfesztiválon is. A Mardini nővérek alapsztorija olyan erős, hogy nehéz lett volna rossz filmet csinálni a testvérpárról, a Jack Thorne-nal közösen írt forgatókönyv azonban kissé túlságosan meseszerűen és 135 perces játékidejével túl hosszasan mutatja be a történetüket.
Juszrát és Sarát (Nathalie és Manal Issa) fiatal koruk óta készíti sportkarrierre úszóedző apjuk, akinek annak idején fel kellett adnia saját úszói ambícióit, így lányain keresztül igyekszik megélni minden sportoló álmát, az olimpiára való kijutást. Az idilli, úszással és családdal töltött éveket aztán a 2011-ben kitörő szíriai polgárháború fenekestül felforgatja: szépen, lassan egy teljesen abszurd világba kalauzol minket a film, ahol a harcok és bombázások ellenére az élet megy tovább. A nagy tenger-átúszós jelenetre egész a film harmadáig várnunk kell, a Mardini család ugyanis kitart otthona mellett, a lányok próbálják élni a tizenévesek megszokott életét. Buliznak, edzenek, a barátaikkal találkoznak, a családdal vacsoráznak, miközben folyamatosan vívódnak: menni vagy maradni? Már fel sem kapják a fejüket az utcán sétálva, ha fegyveres katonák szólongatják őket, a szórakozóhelyen pedig potyogó bombák és a háttérben égő város lángjai egészítik ki a diszkó fényeit.
Míg Juszra továbbra is fegyelmezetten koncentrál az edzésekre, Sara egyre kiábrándultabb, egyre magabiztosabban érvel a menekülés mellett. Akármennyire igyekeznek a szülők megőrizni normális kis családi életüket (közönyösen átkapcsolva az autó aksijára, mikor egy bomba levágja a világítást a családi vacsoránál), a helyzet egyre fokozódik, és mikor már az uszodát is találat éri, végül úgy döntenek, elengedik a lányokat a Németországig vezető, veszélyes útra. Mivel Juszra még csak tizenhét éves, a két lány azt tervezi, hogy Hannoverbe érkezve a családegyesítő program segítségével szüleiket és kishúgukat is kijuttatják majd.
A nővérek unokatestvérükkel, Nizarral (Ahmed Malek) vágnak neki az útnak, Törökországba repülnek, ahonnan aztán rosszabbnál rosszabb döntések sodorják őket végig Európán – bár az útjukat végig kísérve jogosan merül fel az emberben a kérdés, hogy vannak-e egyáltalán jó döntések ezekben a helyzetekben. Az első végzetes hiba a Leszbosz szigetére vezető hajóút megkockáztatása, a lányok és Nizar hosszú útjuk során itt találkoznak először az embercsempészekkel és a teljes kiszolgáltatottsággal. A hajónak csúfolt hat fős gumicsónakban végül húszan vállalkoznak az útra, ami az első perctől fogva fokozódó pánikban telik. Egyértelműen ez a film legerősebb pontja, hatásosan felépítve, érzékletesen vezeti fel azt a kimondhatatlan feszültséget, ami a tenger közepén sodródva, egy süllyedő hajóba zsúfolt húsz emberben egyszerre alakul ki. De megjelenik az a fajta didaktikusság is, ami sajnos az egész filmben vissza-visszatér: ahogy mindenki kétségbeesetten dobálja ki a felesleges súlyokat a hajóból, Juszra lassított felvételen, melankolikusan ejti a vízbe a korábban elnyert érmeket, mintha valami nagy metaforikus lezárása lenne ez az eddig táplált reményeknek.
Milyen durva lett volna meghalni úszóként a vízben…
– mondja a partot érés után Sara. A film középső részében az utazás áll a középpontban, sokszor (nem csak átvitt értelemben) a „nagyobb képet” megmutatva, például, amikor felülnézetből látjuk a görög parton hagyott többezer mentőmellényt. Ezzel kicsit elemelkedik a két hősnőtől a film, kitágítva a történet tanulságait azokra a tömegekre, akik megjárták ugyanezt az utat. A készítők fontosnak tartották, hogy az út bemutatása autentikus legyen, elemeztek 2014-15-ös, ezen az útvonalon készült mobilfelvételeket, de voltak a stábban és a színészek között is olyan menekültek, akik maguk is megtették ezt az utat.
Arra már sok dokumentumfilm vállalkozott, hogy bemutassa a menekülők útját, az ilyen hajóutak szörnyűségeit, a csempészek kegyetlenségét és az európaiak „vendégszeretetét” (idézőjellel és anélkül). A Mardini nővérek is felsorakoztat erős jeleneteket: ahogy a partot érés után az utasok közösen szétrombolják a hajót, ami majdnem megölte őket, a görögországi étteremtulajdonos, aki pénzért sem hajlandó vizet adni nekik, vagy a kisstílű embercsempészek kisstílű, és nem is annyira kisstílű bűnei (persze azért megjelennek a segítők, a ruhát és ételt osztó önkéntesek, na meg az überkedves németek is). A film egyediségét azonban a két lány kapcsolata és karaktere adja, illetve adhatná, mert bár mindketten szerethetőek, és a valóságban is testvérpárt alkotó színésznők között minden kis rezdülés természetesen hat, a film nem igazán merészkedik messzebbre a jó kislány-lázadó nővér klisés karakterjegyeinél. Mégis az ő konfliktusaik, egymásra való támaszkodásuk a film legizgalmasabb és legátérezhetőbb pontjai, na meg az út során formálódó kis közösségek, improvizált családok dinamikája.
A Magyarországot is érintő viszontagságos út aztán Berlinbe vezet, ahol Juszra úszói ambícióit is kiélheti, amikor egy, a menekülttáborhoz közeli klub (az apuka karakteréhez nagyon hasonló, saját álmait megvalósítani nem tudó, így másokat segítő) edzője elvállalja a lányok edzését. A film utolsó harmada már inkább hozza a sportfilmek sablonjait, és a lezáró olimpiai siker, ahol végül Juszra a Menekültek Olimpiai Csapatának tagjaként indulhat, elhalványul a korábban felelevenített történet mellett. Vagy éppen amellett a lezárást követően pár mondatban bedobott infó mellett, hogy Sara egyébként a berlini letelepedés után végül egy civil szervezetnél elhelyezkedve visszatért Leszboszra a tengeren átkelő menekülteket segíteni, hogy aztán 2018-ban letartóztassák. Sara ezután három hónapot töltött börtönben, és máig várja az ítéletet, ami akár komoly szabadságvesztéssel is járhat.
Mindezzel együtt is érdemes megnézni a filmet, mert egy rendkívüli történetet dolgoz fel, még ha közben nehéz is szabadulni a netflixfutószalag-érzéstől.
A Mardini nővérek (The Swimmers), 2022, Netflix, 135 perc. 24.hu: 6/10
