Semmelweis feleségének is szerepe lehetett a tudós halálában

Az Orvosi Társulat havi üléseit az egyetem négyes számú termében tartották, de ezúttal, a nagy érdeklődésre való tekintettel, átköltöztették az aulába. Škoda körmönfont címmel hirdette meg előadását, abban bízva, hogy az óvatos megfogalmazás nem bőszíti fel az orvostársadalmat: Arról a valódi okról, amelyeket dr. Sem­mel­weis fedezett fel a bécsi szülészeti klinikán az ott szülő nők szokatlanul gyakori betegségéről, és e betegségek elfogadható mértékű csökkentésére tett erőfeszítéséről.

De Škodának csalatkoznia kellett. Talán Klein mozgósíthatott, mert már az ülés előtt fél órával megtelt a monumentális terem. A lépcsőzetesen emelkedő padsorokban egyetlen szék sem maradt üresen, Sem­mel­weis és Falussy jóval korábban érkezve is csak a legfelső sor szélén tudtak helyet találni. Mikor ők, ketten beléptek az aulába, a zsibongó terem varázs­ütés­re elcsendesedett. Sem­mel­weist, amíg felcaplatott a magasba, úgyszólván kiütötte a feléje sötét hullámként áramló ellenszenv. Leült, nem volt ereje körbenézni.

Lehorgasztotta a fejét. Falussy odasúgta, Stolz is itt van, az első sorban ül, Klein mellett.

Škoda előadása rövid volt, tényszerű, szenvedélymentes. Néhány mondatban kitért arra, Sem­mel­weis az egyetemen tanítványa volt, és már ott kitűnt szorgalmával. Megemlítette az Egyes Számú Szülészeti Klinika elmúlt évekbeli magas halálozási rátáját, majd rátért Sem­mel­weis boncolási tapasztalataira. Kolletschka neve is elhangzott, halálos fertőzésének meghökkentő hasonlósága a gyermekágyi lázban elhunytakéval. Škoda ezután beszélt a klórmeszes kézmosás után drasztikusan megváltozó statisztikai adatokról.

– Arra kérem az Orvosi Társaság ülésének tisztelt résztvevőit – zárta Škoda az előadását –, hogy vegyék fontolóra Sem­mel­weis doktor kísérletének bámulatos számait!

A terem fojtottan zümmögni kezdett, akárha vad méhraj zúdult volna alá. Škoda, aki már lelépett a pulpitusról, észlelve az elutasításnak ezt az elemi megnyilvánulását, azt kiáltotta:

– A tényeknek higgyünk, uraim, és felejtsük el az előítéleteinket!

Valaki éleset füttyentett, Böhm doktor pedig, akinek már volt szerencséje Sem­mel­weis­hez a Grünes Tor páholyában, az emelvényre ugrott.

– Nem szeretnék belemenni ennek az eszement ötletnek az analízisébe – harsogta –, annyit nem ér! Csak annyit jegyeznék meg itt csöndben, hogy még az is kétséges, hogy a klór­mész egyáltalában bír-e dezinficiáló hatással!

Egy vörös szakállú, apró ember szökkent Böhm mellé, Ecker belgyógyász. Kellemetlen, sipító fejhangon üvöltött.

– A klórmeszet a gyáriparban használják, uraim, ezt minden gőzgép mellett dolgozó segéd tudja!

– Azt még hozzátenném – vette vissza a szót Böhm –, hogy a kezek mosása vízzel, szappannal tökéletesen képes az azokon netán megtapadó bomlási termékeket elpusztítani!

Egyetértő kiátások hangzottak mindenhonnan a teremből.

A pulpitust Wilhelm Oeser foglalta el, reszkető fejű, tekintélyes szülész, aki már legalább évtizede nem praktizált.

– Miféle felfedezésről beszélünk? – makogta. – Sem­mel­weis, úgy látszik, nem jártas az angol szülészeti irodalomban, mert különben tudnia kellene, hogy az angolok a gyermekágyi lázat régóta contagiosus betegségnek tartják, és annak elhárítása céljából többek között klórmeszet is alkalmaznak.

A középső sorok egyikéből felpattant Timmermann professzor, a császári hadsereg fő­orvosa. Onnan, messziről harsogott.

– Sem­mel­weis nézetei nem egyebek, mint a humanitás pia desideriái, az egzakt tudományok mezején nem állnak helyt!

Az emelvényre közben felugrott Hinzmann sebész.

– A felbomlott anyagok önmagukban véve éppoly kevéssé képesek megmagyarázni a gyermekágyi lázat, mint a kórházi üszköt – magyarázta –, minden medikus tudja, hogy a gyermekágyi láz létrejöttéhez még másvalaminek kell hozzájárulnia. Mi ez más? – Hinzmann hatásszünetet tartott. – Nos, uraim, ezt még nem tudjuk. A tudomány nem egy sebesfogat. Lassan járj, tovább érsz!

Hinzmann a magasba tartotta a mutatóujját, és szoborrá merevedett.

Škoda oldalt állt, lenn a kagyló alakú terem mélyén, megpróbálta túlkiabálni a hangzavart.

– Megkérném Sem­mel­weis doktor urat, ismertesse velünk a kísérletét! Kérem, fáradjon ki!

Hevesen integetett felfelé.

Sem­mel­weis a saját térdét szemlélte, ugyanazt a bénultságot érzete, mint amikor kézhez kapta a felmondását.

Falussy megbökte, és odasúgta neki.

– Csapj szét közöttük!

Škoda rárivallt a teremszolgára.

– Csöngessen!

A sápadt, borjúszemű fiú megrázta a csengőt. A szolid cincogást már a harmadik sorban sem lehetett hallani.

Stolz ezt a pillanatot vélte alkalmasnak, hogy felugorjon Klein mellől, és Sem­mel­weis felé rikoltson.

– Az egyéni diszpozícióra nem gondoltál?! Ignác, térj észhez! Letérdelek, térj észhez!

Sem­mel­weis felkapta a fejét. A felugráló, izgága emberek között egyszer csak meglátta Xavér arcát. Kipirult volt és elégedett. Az jutott Ignác eszébe, hogy ezt a fényességet, ezt a piros boldogságot látta-e valaha ezen az arcon? Nem, konstatálta józanul, ilyen víg ez az ember még nem volt.

A pulpituson már Kumbernuss állt, a szemész.

– Gondolt-e valaha, egyetlen percig is ez a mi, szerencsétlen Sem­mel­weis doktorunk a genius epidemicusra? Komolyan hiszi ez, a mi jobb sorsra érdemes doktorunk, hogy egy maroknyi klór gátat vethet annak az ellenállhatatlan betegségnek, amelyet megfékezni a tudomány ezer éve alatt még senkinek sem sikerült?

Kumbernuss nem tudta folytatni. Olyan dörgő taps fogadta a szavait, hogy piciny tűnődés után kecsesen meghajolt, mint az alakítását alázatosan megköszönő színész, és visszabandukolt a helyére.

Klein lépett elő megadni a kegyelemdöfést.

– Én, mint a klinika igazgatója, immáron két éve figyelem Sem­mel­weis Ignác reménytelen vesszőfutását. Azt szeretném üzenni innen a doktor úrnak, hogy mi, szülészek, orvosok évtizedek, évszázadok óta megfeszítetten küzdünk a gyermekágyi láz ellen. Állat- és emberkísérletek millióit végezzük, az életünket adjuk a tudományért. Felháborítónak tartjuk, hogy mindeközben valaki fontoskodva közölje velünk: ő megvilágosodott! Néhány hét alatt megtalálta a kór okát! Mossunk kezet! Mintha attól egy csapásra minden rendben jönne! Mossunk kezet? Ez a tudomány, és az erőfeszítéseink megcsúfolása, és nincs az a hamis statisztika, amely ezt igazolhatná!

Sem­mel­weis hálás volt Falussynak, hogy tapodtat sem mozdult mellőle addig, amíg az aula teljesen ki nem ürült. Végül már csak ketten gubbasztottak az irdatlan terem legfelső sorában, mint két árva gyermek, akiket ottfelejtettek. A karéj aljában az asztalhoz támaszkodva, magába süppedve Škoda állt. Szerette volna valamivel megvigasztalni Sem­mel­weist, de ideillő mondat egyszerűen nem jutott eszébe.

Így mikor Ignác és Falussy lebotorkáltak, és mellé értek, csak széttárta a karját.

Sem­mel­weis már egy ideje a gimnáziumban bemagolt verset skandálta magában, fogalma nem volt, miért éppen ez jutott eszébe, és miért csak ezt a négy sort ismételgeti, mint egy papagáj. De olyan jólesett kántálni, talán azért, mert a költemény ritmusa segített abban, hogy a lábait egymás után helyezze, mintha járna, és ne kelljen gondolnia semmi, de semmi másra, csak Loreleyre, az aranyhajú lányra a hegycsúcson, aki a hajóslegény vesztét okozta.

A hajósnak a kis ladikban

szíve fáj, majd meghasad;

nem le, hol a zátony, a szirt van –

fel néz, fel a csúcsra csak.

 

A hajósnak a kis ladikban

szíve fáj, majd meghasad;

nem le, hol a zátony, a szirt van –

fel néz, fel a csúcsra csak.

 

A hajósnak a kis ladikban

szíve fáj, majd meghasad;

nem le, hol a zátony, a szirt van –

fel néz, fel a csúcsra csak.

 

Ignác, mielőtt elhagyta volna Bécset, még egyszer találkozni szeretett volna Teréziával.

Falussy kinyomozta, hogy Terézia azon a pénteki napon délutános a bábáknál, és éjfél után végez. Sem­mel­weis a kórházzal szemben lévő oldalon, a park kerítésének kőszegélye mögött várakozott, a sűrű sötétben.

Terézia néhány ápolónővel együtt fordult ki a kapun. Két férfi ácsorgott egy ideje az utcán, az egyikük Teréziához lépett.

Ignác, kikémlelve a búvóhelyéről azt látta, hogy a magas, vékony fickó kezét a lány derekára fonja, és elindulnak.

Ignác ott maradt a kőfal takarásában. Azok, ketten már fasor végében jártak. Meghitten andalogtak a langyos éjszakában. A férfi hanyag ölelése fájdalmasan meghittnek tűnt, talán azért, mert Terézia járás közben a vállára hajtotta a fejét.

Sem­mel­weis úgy érezte, e pillanatban szállt el az utolsó esélye is, hogy számot adjon arról a gomolygó káoszról, amely benne dúl. Azt remélte, hogy ha akár csak egy órácskára is együtt lehet ezzel a bolondos, fékezhetetlen lánnyal, akkor talán rendet vághatna abban az érzelmi zűrzavarban, amelyet egyedül képtelen volt kibogozni.

Miért nem tudott kiállni önmagáért? Mitől ez a letaglózó bénaság, amely erőt vett rajta ott, az aulában? Mit kezdjen szétrohadt barátságával?

Ha Terézia szóba állt volna vele, legalábbis Ignác ezt képzelte, akkor neki talán képes lett volna mesélni Xavér ajtórésbe szorult hüvelykujjáról vagy a varázsos Leonardo-albumról, azokról az évekről, amelyek megváltoztatták az életét. Teréziával megoszthatta volna a dilemmáit. Ha azon a lidérces éjjelen nem ül abba a kísérteties konflisba. Vagy ha nem menekül el a lebujból. Vagy ha a megfelelő pillanatban rádönti Kleinre az asztalt. És most, hogyan tovább? Az a néhány vele rokonszenvező professzor, Škoda, Rokitansky nem fogják-e gyáva megfutamodásnak tartani az ő magyarázat nélküli elutazását Bécsből?

Mindezekről és még ezernyi másról akart beszélni Teréziával. Titokban talán abban is reménykedett, hogy a lány átöleli nyakát, és azt mondja…

Sem­mel­weis arra ocsúdott, hogy hajnalodik. Órák óta állt itt, a kerítés terméskő falához támaszkodva, és ébren álmodozott.

*

Semmelweis felébredt.

A nyaka elgémberedett, a szájában savanyú ízű lett a nyál. A térdén egy könyv hevert, szétnyitva. Adam Elias von Siebold, ez állt a gerincén domború, aranybetűkkel, alatta pedig a cím: Néhány szó a hallgatóimnak a szülészet néhány tárgyáról.

Körbenézett. Hogy a fenébe került ide? A saját könyvtárszobájában ült, pontosabban félig lecsúszott már a karosszékéből, összegombolt felsőkabátja elszorította mellkasát. A szoba sötétbe borult, de mert a függönyöket nem húzták össze, némi derengés becsorgott az utcáról. Úgy látszik, elaludhatott itt a dolgozószobájában, olvasás közben.

Nem emlékezett arra, mit csinált korábban, hány órája heverhet itt e kényelmetlen pózban. Furcsa, hogy a lány nem ébresztette fel, és Mária is itt felejtette.

Sóhajtott, összecsukta a könyvet, nyújtózkodott.

Átosont a hálóba. Mária összegömbölyödve aludt, hálóinge felcsúszott a derekáig. Ignác lehányta magáról a ruháit, becsusszant mellé az ágyra.

Addig fészkelődött, amíg szemmagasságba nem került Mária szeméremdombjával. Megérintette a dús szőrzetet, aztán ráhelyezte a tenyerét, és óvatos, kőrkörös, finom mozdulatokkal masszírozni kezdte.

Mária felriadt.

– Mit csinálsz? Lefeküdtél végre? Békén hagynál?

– Simogatlak.

– De fáj. Mondtam már, fáj!

– Nem fájhat. Azt csak képzeled. Meg fogod látni, milyen jó lesz.

– Nem!

Mária felült, maga alá húzta a lábait. Befészkelte magát az ágy végébe. Mögötte, a falon még a sötétben is meg lehetett számolni a ceruzákkal behúzott strigulákat.

– Most sem akarsz? – kérdezte Ignác rekedten.

– Aludtam. Álmodtam. Én nem tudok így.

– Soha nem tudsz.

– Így nem. Hogy felkeltesz, rám mászol, erőszakoskodsz.

– Jó. Hagyjuk.

Mária eligazította magán a hálóingét, visszafeküdt. Egészen az ágy szélére húzódott, hátat fordított Ignácnak. A biedermeier óra percegése áthallatszott a másik szobából. A férfi számolta magában az apró dobogásokat, hozzápasszította a szívverését.

Bár egyetlen porcikája sem ért a nőéhez, pusztán a közelsége elég volt ahhoz, hogy felágaskodjon a pénisze. A lepedőn tapogatódzva megtalálta Mária kezét, és a falloszára helyezte.

Mária, mintha tüzes parazsat érintett volna, elrántotta a karját, kiugrott ágyból.

– Mit képzelsz, Semmelweis?! Alszom!

Ignác félrerúgta a paplant, feltérdelt.

– Kapd el! Szorítsd meg!

Mária borzadva tiltakozott volna, de nem jött ki hang a torkán. Csak állt ott, tág pupillákkal, ökölbe szorított kézzel, lúdbőrösen.

Ignác éles, artikulálatlan sikolyt hallatott, elkapta a péniszét, és mintha le akarta volna törni a testéről, rázni, tépni kezdte. Mária viszolyogva, elképedve bámult.

Néhány pillanatig tartott az egész. Aztán Ignác egy utolsó, kétségbeesett csatakiáltással megcsavarta a hímtagját, amelyből magas ívben kicsapott a sűrű, fehér folyam, és gond nélkül legyőzve a csekélyke távolságot beborította Mária gesztenyeszín haját.

– Te, Sem­mel­weis, te egy disznó vagy – suttogta végül Mária, ahhoz sem volt ereje, hogy letörölje magáról az ondót, amely ráérősen, lassacskán lecsorgott az arcára.

Ezután Ignácot valamilyen rettenetes éhség fogta el.

Kisétált a kamrába, felmarkolt néhány szál véres hurkát, hóna alá csapta az uborkásüveget, és kerített egy széket. Így, hidegen, néhány harapással eltüntette a hurkákat, hozzá befalt vagy tucat uborkát, de mintha feneketlen bendőbe hányta volna, nem csillapodott ez a maró ehetnék. Kenyeret szelt, libazsírral kente meg, felzabálta. Magába tömött még két vilmoskörtét, a gyerekek reggelre elkészített tejbegrízét, az oldalast krumplival, ami délről maradt, egy fürt szőlőt, és végül néhány maroknyi, dézsából kihalászott savanyú káposztát.

Még csorgott a nyakába a káposzta savanyú leve, mikor szinte rágás közben, egyik secundum­ról a másikra, újból elaludt.

Másnap reggel Sem­mel­weis a fejébe csapta széles karimájú panamakalapját, és tele tettvággyal gyalog indult be az egyetemre. Ilyenkor, mikor felbuzgott benne az őserő, nem volt képes kocsiba ülni. Járnia kellett, akár futva is, hogy lecsapolja az energiáit. Talán a tegnap esti, a polcról leemelt tanulmány, a Siebold-könyv ajzotta fel ennyire, eszébe juttatva, hogy miféle harcokra kényszerül ő, és miféle semmiházi alakokkal. Mostanában ezt elég volt csak felidéznie, rögtön izzadni kezdett, és szaporán dörömbölt mellkasában a szíve.

A fiatal pár az utca szemközti oldalán sétált, a férfi napernyővel védte asszonyát a sugaraktól. A nő kacsázva járt, hasát büszkén előretolva, a nyolcadik hónapnál tarthatott. Ignác lefékezett, jólesett szemének a látvány, elmosolyodott.

Átvágott az úttesten, lekapta a kalapját.

– Ha megengedik, elmagyaráznám – fogott bele –, a gyermekágyi láz nem ragályos betegség. Ragályos betegség a himlő, mert a himlős beteg, még pedig minden himlős beteg, olyan anyagot termel, mely egészséges egyének szervezetében újra csak himlőt idéz elő.

A fiatalember magához szorította asszonykáját. Ez a szakállas, barátságos tekintetű ember nem tűnt veszélyesnek. Mégis volt valami félelmetes az eltökéltségében.

– Egészséges ember csak himlőstől kaphatja el a himlőt. Nem himlőstől nem. Méhrákostól még soha senki sem kapott himlőt – Ignác széles karimájú kalapjával elhessegetett egy legyet az ifjúasszony orráról. – Nem így áll a do­log a gyermekágyi lázzal.

– Ismerjük egymást, uram? – dadogta a fia­tal­ember.

– Nem hinném – Ignác megemelte a hangját, bosszantotta a közbevágás. – Az én meggyőződésem az, hogy a gyermekágyi láznak csak egy oka van, s ez az egy ok kivétel nélkül valamennyi esetre áll, s az a bomlott állati szerves anyag! Vagyis, ezt kell megérteniük, a gyermekágyi láznak csak egy kóroktani momentuma van, az tudniillik, mely kívülről juttatja az egyének szervezetébe a bomlott állati szerves anyagot, vagy magában a szervezetben keletkezteti. Megértették

– Tökéletesen – válaszolta a fiatalember, miközben előrelépett, hogy a testével is védelmezze asszonyát.

Ignác visszahelyezte a panamakalapját fejére, biccentett, és folytatta útját az egyetemre.

*

Mária másfél évvel ezelőtt ismerte meg Pinkét.

Falussy vitte el a sebészhez, titokban. Az egyik morfininjekció után másnap, a nő jobb karján, az orsócsont fölött, jókora, gennyes kelés támadt. Mária alig tudta a sebet takargatni, előkapta hosszú ujjú blúzait, és gyorsan vásárolt magának éjszakára három apácaköntösre emlékeztető hálóinget. Falussy megijedt. Megkérte Pinkét, nézzen rá a furunkulusra, vágja fel, tisztítsa ki, ha szükséges.

Így ismerkedtek össze. Pinke a szükségesnél jóval tovább kezelte a sebet. Újra, és újra rá akart nézni, és Máriának felettébb tetszett a férfi óvatos udvarlása. Pinke két évvel volt fia­ta­labb Semmelweisnél, de az utóbbi időben hússzal látszott annak. Miközben Ignác elhízott, megjelentek szakállában az ősz szálak, szeme alatt súlyos táskák képződtek, és riasztóan kopaszodott, ezalatt Pinke beérkezett a legvonzóbb férfikorba. Egyetlen dekát sem szedett magára kamaszkora óta, a párizsi divat szerint öltözködött, ezenkívül úszott, hetente háromszor lovagolt, télen korcsolyázott, és pár éve lejárt a Pesti Nemzeti Vívó-intézetbe is.

Átlépve a negyvenet valódi dandyvé lett. Egyre hevesebben kezdett udvarolni Máriának, csöppet sem zavartatva magát attól, hogy neki felesége van, a kiszemelt asszony férje pedig az egyik kollégája.

Máriát mulattatta az ostrom. Főként azokon a napokon, amikor a morfium fellökte őt abba a lepkeszárnyú, felhőtlen bódulatba, ami megelőzte a gyászos szomorúságot. Most, hogy Tici megszületett, és képtelen volt visszafogyni, még inkább szüksége lett egy rajongóra. Rendszertelenül találkozgattak, többnyire úgy, hogy péntekenként Mária elsétált abba a szűk, pesti utcácskába, ahol a Vívó-intézet székelt. A férfi pontban háromkor lépett ki a kapun, és szinte belebotlott a véletlenül arra járó Má­riá­ba. Az ilyen előre látható, szerencsés pillanatokat aztán kihasználták, és ártatlan, végtelen sétákat tettek a Lánchídon. Fel-alá vonulgattak Pest és Buda között, a hídnak hol az egyik, hol a másik oldalán, Mária begyűjtötte Pinke bókjait, a sebész pedig néha, nagy ritkán csak úgy, öntudatlanul megérintette a nő kezét, vagy egyszer-egyszer rafináltan átölelte.

Az ominózus éjszaka utáni pénteken Mária rábízta a lányra a gyerekeket, és konflisba pattant. Három óra előtt érkezett meg a Vívó-intézet elé, hamarosan kilépett Pinke is kapun. Mindketten örvendeztek, hogy a véletlen újra csak összesodorta őket.

Elindultak a Lánchíd felé.

Mária elhatározta, legyőzi szemérmét, és most végre teljes őszinteséggel Pinke elé tárja azt a mély vermet, amelybe belezuhant, és amelyből valószínűleg nem fog tudni kikecmeregni soha többé.

Mire felértek a hídra, már könnyezett. Igyekezett úgy körbeírni az elmúlt hónapok megpróbáltatásait, hogy nem használ közönséges szavakat, és higgadt is marad. Pinke elképedt. Ez idáig kedvére való volt, hogy egy nála jóval fiatalabb asszony önfeledten kacarászik bók­ait fogadva, meg hogy találkozásaik végén megpuszilják egymást. Ez az állapot egyelőre még megfelelt neki, a jövőre nézve biztatónak tűnt, mert a mámor, ezt vallotta Pinke, az őrület előszobája. Ám most, beavatva Semmelweis vehemenciájának egyre fokozódó természetrajzába, úgy érezte, elérkeztek a keresztúthoz. Ha ez a bűbájos asszony ilyen intimitásokba avatja be, akkor balga lenne, ha nem használná ki.

Magához rántotta Máriát, és megcsókolta.

Omnibusz húzott el mellettük, a tetőn utazók közül valaki rájuk is füttyenthetett. Mária zavartan kibontakozott az ölelésből, és megjegyezte:

– Félreérti a helyzetet.

Pinke viszont tudta, hogyha Mária nem vág­ta pofon, akkor nem sietett el semmit.

Legutolsó levelében Stolz azt írta neki, beszélni fog Herberttel, a híres ideggyógyásszal, be fogja avatni a professzort Ignác állapotába, de ő most mindenesetre úgy látja, néhány hetes kezelés künn, Bécsben, a tébolydában, jót tenne Semmelweisnek. Amennyiben ez a csók egy új felvonás kezdete, tudatosította magában Pin­ke, akkor e vonzalom zavartalanul teljesedhetne ki a férj távollétében.

– Bocsásson meg, Mária – mondta mosolyogva –, megszédültem.

Továbbsétáltak, mintha mi sem történt volna.

Szellő támadt, Pinke lekapta zakóját, és Mária vállára terítette.

– Szörnyű, amit elmesélt – vette fel a fonalat –, de egyáltalában nem ismeretlen a kór, amelybe beavatni méltóztatott.

– Kór?! Miféle kór?!

– Nevezzük, mondjuk, túlizgatottságnak. Az idegek tánca, az elme délibábja. Talán meg kellene kísérelni…

Pinke csóválta a fejét, mint akinek a gondolat is fájdalmat okoz. Mária várt egy darabig, de miután Pinke nem folytatta, megállt, és megérintette a férfi kezét.

– Mit? Mondja, ne kíméljen!

– Egy gyógykezelést – sóhajtott Pinke. – Rövid, rapid kúra. Néhány hét, maximum két hónap. Van nekem egy bécsi ismerősöm. Szinte barátom.

– És? – türelmetlenkedett Mária. – Mit akar ezzel mondani?

– Ez a barátom felajánlotta a kapcsolatait. Be tudná juttatni a férjét egy kiváló sza­na­tó­rium­ba. Ahol kifejezetten efféle kórokra specializálódtak.

Elértek Budáig, visszafordultak Pest felé. Alattuk, a vízen terjedelmes ladik húzott el, tele kubikosokkal.

– Ebbe Ignác nem menne bele – mondta végül Mária.

– Talán nem. Talán igen.

Pinke nem szándékozott továbblépni.

Egyelőre.

Stolz azt írta legutolsó levelében, hogy néhány pesti orvosnak, de elsősorban a feleségnek kellene kezdeményeznie a zárt osztályra szállíttatást. Kíméletesen, puhán, így fogalmazott Stolz, a betegnek nem lenne szabad sejtenie semmit. Így hát Pinke egyelőre el is kanyarodott a kényes témától, és a séta hátralevő részében felvidította Máriát néhány nemrégiben hallott, úrlovasokról szóló pletykával.

Gárdos Péter: Semmelweis Ignác rövid boldogsága

Open Books, 2022