Jason Momoa. Ezt az embert nemzeti kinccsé kellene tenni, és ennek megfelelően vigyázni rá, hogy egy félresikerült fejszedobálás, motorozás, sziklamászás vagy valamely egyéb, tesztoszteron-túltengéses hobbija véletlen el ne vegye tőlünk. Szükségünk van rá ugyanis. Hogy csak néhány indokot említsek: több generációnyi nőnek ad némi kárpótlást az évszázados tárgyiasításért – mármint azzal, hogy most őt tárgyiasítjuk kollektíve –, és tartja életben a sugárzóan jófej, emberközeli világsztár ethoszát, nem beszélve arról, hogy Momoa tökéletesen kalandfilmes karakter.
Márpedig ilyen karakterekből van némi hiánya a Brendan Fraser nélkül maradt, és ennek megfelelően évtizedek óta sínylődő zsánernek. (Ami azt illeti, van Dwayne Johnson – és ennyi. Nem, Tom Holland nem számít, hiába ugrabugrál ügyesen az Unchartedben.) A Netflix legújabb blockbusternek szánt filmje, az Álomország (Slumberland) alkotói nyilvánvalóan maguk is látják mindezt, legalábbis erre enged következtetni, hogy gyakorlatilag Momoa személyiségére és színászi karakterére húzták fel teljes filmjüket.
A film azon családi/gyerekfilmek egyike, amelyek már nem ígérik a gyereknézőknek, hogy az élet egy vattacukorfelhőn lebegő rózsaszínű kéjutazás, ahol soha nem történik semmi rossz, minden bánat elmulasztható és nincsenek visszafordíthatatlan veszteségek. Ennek megfelelően a történet az idilli nyitány után hamar sötét tónust ölt: a főszereplő, a tizenegy éves Nemo (Marlow Barkley), aki egy szigeten, egy világítótoronyban nevelkedett, elveszíti egyetlen szülőjét, az édesapját. Mivel anyja már Nemo kisbabakorában meghalt, egyetlen rokona, apja soha nem látott öccse, Philip (Chris O’Dowd) veszi magához.
Philip nem egy gonosz mostoha, a legjobb szándékkal áll a kislányhoz, méregdrága iskolába íratja az addig magántanuló Nemót, főz rá, próbálja szórakoztatni, de akárhogy is, nemigen ért a gyerekekhez. Naná, hogy nem, hisz a felnőttekkel se nagyon találja a közös hangot: magányos farkas, aki család és barátok nélkül, egyedül él a nagyvárosban, egy puccos lakópark puccos lakásában, amely pusztulatosan unalmas hely a vadregényes, csigalépcsős, a tenger morajlásának örökké kitett világítótoronyhoz képest.
Nemo mindennapjai azonban hamarosan mégis izgalmakkal telnek meg: álmában plüssmalaca életre kel, ráadásul apja esti meséinek hőse, az extravagáns, kissé bűzös, de ellenállhatatlan bandita, Flip (Jason Momoa) látogatja meg, és egy térképet keres rajta, amelyet ő és Nemo apja használtak kalandjaikhoz. A térkép gyerekszobai dekorációnak álcázva elő is kerül, és kiderül róla, hogy nem más, mint az álmok birodalmának térképe, amely elvezet azokhoz a varázserejű gyöngyökhöz, amelyek képesek valóra váltani megtalálójuk bármilyen álomvilágbeli kívánságát.
Némi egyezkedés után útnak is indulnak, át különböző emberek álmain, abban a reményben, hogy nemcsak eljutnak a gyöngyökig, de túl is élik a küldetést. Dolgukat nehezíti, hogy Flipet nagy erőkkel próbálja levadászni egy álomügyi hivatalnok, mintha nem lenne az utazás enélkül is épp elég életveszélyes. Nemo tehát alszik, amennyit csak bír, hogy teljesítse a küldetést, miközben az éber életbe nem igazán akar betagozódni nagybátyja legnagyobb igyekezete ellenére sem.
Jason Momoa gyakorlatilag önmagát alakítja a filmben, ennek megfelelően brillíroz. Marlow Barkley sem ügyetlen gyerekszínész, még ha kettejük kémiája nem is kiabál oly erősen, ahogy tehetné – és ha tenné, akkor még jobban tudnánk szeretni a filmet. Chris O’Dowd alighanem halálra unja már ezeket a jószándékú balek-karaktereket, de becsületére legyen mondva, jól titkolja, és itt is éreztet némi mélységet a jellegzetességek mögött. Az átsuhanó epizódszereplők és történeteik kerülik a közhelyeket, ami szintén dicséretes. De azért tagadhatatlanul Momoa filmje ez, aki színtiszta apuci-sármmal operál, bohóckodik és elbűvöl, no meg időnként pofára esik, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt. Momoa ugyanis épp azért olyan szimpatikus karakter, mert nem rejtőzik a félistenség álcája mögé. Humorának és játékosságának a film teret ad, ez pedig kifizetődik: könnyed, szórakoztató és bájos lesz tőle a végeredmény.
Gyerekekre célzott mozifilmek esetében nem elengedhetetlen, de mindenképpen jótékony, ha a film nem él vissza azzal a helyzettel, hogy a szülőknek így is, úgy is meg kell néznie a produkciót a gyerek kedvéért, és dob némi koncot a felnőtt nézőknek is, hogy azok ne csak végigkínlódják a filmidőt. Az Álomország ugyanakkor nem mozifilm, streamingen fut, anyu-apu nincs odazárva a film elé, mint a moziban, és a nézettségbe sem számít bele, hogy egy lejátszás hány néző előtt fut, így csak a Netflix jóindulatára van bízva, hogy hajlandó-e tenni azért, hogy a kedves szülők is ott maradjanak a gyerekkel a képernyő előtt. Szerencsére itt ez a jóindulat adott: a film nemhogy figyelembe veszi a felnőtt nézőket, de nagyjából azonos súllyal esnek a latba, mint a gyerekek, amelynek eredményeképpen az Álomország képes valóban családi film lenni abban az értelemben, hogy az egész család jól szórakozhat rajta.
Főleg a humorban érezhető ez a kettősség, az egyszerűbb, egyértelműbb poénok mellett elfér egy sor olyan is, amelyek dekódolásához és értékeléséhez már kell némi élettapasztalat.
Ismerős üzenetek ezek, persze, azért ez a film nem ígér olyat, hogy feltalálná a spanyolviaszt – de nem is kell, ha a meglévő spanyolviaszt tudja rendeltetésszerűen használni. Márpedig ezeket az üzeneteket az Álomország képes nem elbugyutáskodni, az arány- és stílusérzék a helyén van, így a hangvétel sem nem sziruposan szentimentális, sem nem kedélyeskedő. Ennek eredményeképp a bánat bánat lehet, és helye van neki, a buli és a játék felszabadult és ragadós, a gyógyulás és a közeledés pedig emberi és hihető. Lám, milyen sok mindent elérhet egy efféle film is, ami a dömpingszerűen a nézőkre borított, a téli ünnepekre szánt tucatfilmek egyike is lehetne.
Az Álomország (Slumberland) a Netflixen nézhető, akár magyar szinkronnal is (bár úgy a nézők lemaradnak Jason Momoa utánozhatatlan orgánumáról). 24.hu: 7/10
