Német sorozattal egyből a világhírnévre törni – főleg azokban az időkben, amikor a Netflix még nem dörrentette be teljes erővel a lokális produkciógyárát – nem kis mutatvány. A Dark a streamingóriás első német gyártmányú sorozata volt – ne feledjük, fél évvel A nagy pénzrablás netflixes berobbanása és majdnem néggyel a Squid Game gigantikus sikere előtt járunk –, ez a felállás 2017-ben nem hordozta még magában a világsiker ígéretét. Főleg úgy, hogy Jantje Friese és Baran bo Odar a sorozatok terén még teljesen újonc volt, ráadásul nem kívántak biztonsági játékot játszani, egyből egy meglehetősen nehezen befogadható darabbal rukkoltak elő: ember legyen a talpán, aki a Darkot elsőre megértette, amelynek idősávokon, generációkon és sorozatos rejtélyeken átívelő szövevényes sztorija még a sokat látott sorozatnézőket is megizzasztotta. Az időutazós misztikus sorozat tekintélyes rajongóbázisának legnagyobb örömére a showrunner páros hamar bejelentette, egy újabb sztorin dolgozik, az 1899-ről csepegtetett infók pedig előrevetítették, hogy ismét készíteni kell minden csepp figyelmét, agytekervényét és türelmét a nézőknek, ha érteni akarnak valamit az új, hajós agymenésből.
Nem túl meglepő módon az 1899 a 19. század utolsó évében játszódik, egy nagy hajónyi ember igyekszik Európából Amerikába a Titanichoz kísértetiesen hasonlító Kerberoson. A szokás szerint nagy szereplőgárdát mozgató sorozat karakterei akár a Darkból is jöhettek volna: mindegyik sötét titkot őriz, jellemzően menekülnek valami elől, szinte kivétel nélkül súlyos traumákat hordozó, leharcolt arcok pislognak ijedten, amikor a kapitány vészjósló hírekkel áll eléjük. Morze-jeleket kaptak egy másik hajóról, a Prometheusról, amely négy hónapja vált köddé, most viszont valahonnan a közelből kért segítséget. A több mint 1400 utas a személyzettel együtt egy emberként harsogja, hogy talán nincs itt az ideje szellemhajók után kutatni, Eyk kapitány viszont hajthatatlan.
Ahogyan idegtépően lassan derül ki, mivel is állnak pontosan szemben, feltárul a színes társaság összes takargatnivalója. Azért is színes, mert mindenféle náció szülötte van a hajón, akik a készítők remek döntésének köszönhetően az anyanyelvükön beszélnek: felváltva folyik angol, spanyol, német, lengyel, kantoni, francia és dán nyelven a diskurzus, már ha az ember feliratosan nézi, hiszen a szinkronos változat teljesen agyoncsapja ezt az élményt. Egyben kétélű fegyver is ez, amely valamikor tényleg pazarul működik, nincsenek például olyan nehezen hihető momentumok, mint oly sok, többajkú szereplőt mozgató film vagy sorozat esetében: a dán földműves nem kifogástalan brit akcentussal beszél, hanem nemes egyszerűséggel dánul, a nyelvi korlátok ráadásul különlegessé teszik a karakterek közti kommunikációt is. De épp ebből fakad az is, ami miatt viszont olykor nagyon kilóg a lóláb: a szereplők gyakran teljes monológokat nyomnak végig saját nyelvükön a másiknak, aki általában csak hümmög bután, vagy épp úgy tesz, mintha értené – teljesen életszerűtlen mindkettő.
Ha a nyelvi sokszínűségen tovább is lépünk, ott a sztori, amit nekünk már magyarul kéne összerakni fejben, ebben pedig nem feltétlenül segít a hihetetlenül lassú tempóval adagolt számos kérdőjel. Az 1899 már-már kínzó lassúsággal építkezik, a rejtélyt viszont már az elején a maximumra tekeri. Az első három epizód el is megy azzal, hogy a szereplők sokatmondó pillantásokkal megtoldva hangoztatják, nem kéne a hajón lenniük, a néző pedig egyre kétségbeesettebben kívánja, hogy bárcsak valamelyik kibökné már, mi nyomasztja ennyire. Bár minden epizód vége felpörgeti az eseményeket egy csattanóval – amelyeket kivétel nélkül a sorozat hangulatától teljesen idegen slágerekkel festenek alá Jimi Hendrixtől David Bowie-ig –, a negyedik-ötödik résznél kezd igazán beindulni az 1899, amely egy kifejezetten horrorisztikus, de annál hatásosabb jelenetben ad végre egész konkrét választ, miért nem életük utazásáról van szó. Onnantól kezdve viszont ember legyen a talpán, aki száz százalékig érti, mi a fene folyik éppen az óceán kellős közepén, kicsikarva a nézőből a már a Dark során is állandóan újra és újra felmerülő kérdést:
Az 1899 kosztümös drámaként indul, hogy aztán a horror határát súrolva átcsapjon valami egészen másba, ám már a műfaj megjelölése is spoileres lenne, legyen elég annyi, hogy a 19. századi óceánközéptől nem is érhetne véget távolabb a történet. Az alkotópáros a Darkkal már kinevelte a nézőiben, hogy történeteikben minden mindennel összefügg, és nem árt kimeredt szemgolyóval vizslatni minden egyes képkockát az elrejtett szimbólumok, az ottfelejtett, nagy jelentőségű tárgyak után kutatva, és ez az 1899-ben sincs másképp. Itt is van mottó, központi szimbólum, rendkívül fontos kütyük, de a stáb nagy részét – köztük Ben Frost zeneszerzőt és Andreas Pietschmann színészt is – újrahasznosították Odarék a Darkból (utóbbi a felnőtt Jonast, itt a hajó kapitányát alakítja).
A Netflix már bevett gyakorlatként egy kalap alatt a sorozattal kiadott egy majdnem egyórás werkfilmet az 1899-ről, amelyből a szokásos ajnározó körökön túl kifejezetten érdekes dolgok is kiderülnek a sorozatról. Többek közt az a megnyugtató tény is, hogy maguk a színészek sem mindig értették feltétlenül a sztorit. A Danielt alakító Aneurin Barnard egy meglepő tényre is rávilágított: hiába kért útmutatást Odartól a karakterével kapcsolatban, nem kapott egyenes válaszokat, mivel állítása szerint a karakterek útja a készítés során formálódott. Bár végül kicsit szépíti szavait azzal, hogy szerinte a koncepció része volt, hogy a színészek intuitív módon értelmezzék a karaktereiket, ne a teljes kép ismeretében építsék fel szerepeiket, azért ebből a sorozatban enyhe hiányérzet fakad, ahogy gyakran a néző sem tudja hova tenni a karaktereket és azok motivációit.
A werkfilm kitér arra is, hogy az egyébként lenyűgöző látványvilág kialakításában nem várt helyről érkezett az ihlet: a koronavírus is tehet arról, hogy az 1899 így néz ki. A sorozatot ugyanis a járványhelyzet alatt forgatták, amely nemcsak azt eredményezte, hogy a színészeket Zoomon keresztül válogatták össze, de azt is, hogy a szigorú járványügyi szabályok miatt gyakorlatilag teljesen ellehetetlenült a sokhelyszínes forgatás. Vészmegoldásként a Volume-nak nevezett technológiához nyúltak, amelytől a magukat hagyományos filmkészítőként aposztrofáló alkotópáros elsőre idegenkedett, de ha nem akarták az egész sorozatot zöld háttér előtt forgatni, rá kellett bólintaniuk. A viszonylag új technológia lényege, hogy a díszletet egy hatalmas homorú LED-fal előtt állítják fel, oda vetítik ki a fotorealisztikus hátteret, a színészek ez előtt játszanak. A Volume egyre nagyobb teret kap a filmkészítésben, a költséghatékonyság mellett a színészek is elismerően nyilatkoznak róla, hiszen sokkal könnyebb egy látható közegben dolgozni, mint csupa zöld díszletben.
Az érdekességek mellett a jövőről is szót ejtenek a werkfilmben: bár hivatalos rendelés még nem érkezett a folytatásra, a sorozat vége akkora cliffhangerrel ér véget, amely szinte laza bemelegítéssé zsugorítja a nyolc epizód cselekményét azt ígérve, hogy az igazán nagy dolgok csak most következnek. A werkfilmben Odarék meglepően tényszerűen beszélnek a második évadról, de ez talán nem is lehet olyan meglepő, hiszen a sorozat eddig jó kritikákat kapott, listavezető a Netflixen, ennek fényében nehezen hihető, hogy a streamingszolgáltató ne kérjen repetát.
Ezzel kapcsolatban más a helyzet, mint a már említett nagy elődnél: a Dark már a kezdetektől fogva háromévados sorozatként készült, az 1899 esetében azonban a készítők egyelőre csak annyit árultak el, hogy szívesen folytatnák, de minden a nézőszámoktól függ. Így persze felmerülhet a kérdés, vajon mennyire átgondolt a víziójuk: egy nagy, egységes képben gondolkodnak, vagy évadról évadra írják majd a sztorit? Márpedig az első évad egyértelműen egy hatalmas kirakós kis darabjának tűnik, szintén jó kérdés, vajon a készítői tudják-e, hogyan néz majd ki az összkép.
Az 1899 mindenképpen folytatásra érdemes, már csak azért is, mert szokás szerint sokkal több kérdést villantott fel a végére, mint amennyit megválaszolt. A Dark alkotóinak új sorozata szükségszerűen megköveteli a figyelmet és az agymunkát, ám a lassúsága miatt még jobban próbára teszi a nézőt. Bár a párhuzam a Darkkal letagadhatatlan, a már ismert motívumok ellenére a szerzőpáros elegánsan kikerüli az önismétlést, nem a korábbi sorozatukat csomagolják be egy hajós-kosztümös köntösbe. Ennek ellenére a sorozat épp a saját rejtélyességében botlik meg: hiába áll össze a végére a kép, a kelleténél tovább tartják sötétben a nézőt, amitől az addig megtett út kaotikusnak és zavarosnak hat. A csattanó ugyan hat, és aki eljut addig, azt egészen biztosan visszahozza majd a sorozat a lehetséges folytatásra is, addig azonban szerencsétlen néző nagyon gyakran érezheti magát úgy, mint az 1899 szereplői: csak bután néz, miközben nem feltétlenül érti, mi történik körülötte.
1899, 2022, a nyolc epizód elérhető a Netflixen. 24.hu: 7/10.
