Hetek óta nem hagy nyugodni egy arc, egy szőrmekalapot viselő, hosszú pajeszos, szakállas zsidó férfi önarcképe.
Herman Lipót festő (1884–1972) önarcképéről van szó, joggal gondolhatnánk, sőt, miért is kételkednénk benne, hogy ezt a művet a művész saját maga rajzolta az ő saját arcáról. Egy nagy probléma van vele.
Az a gond, hogy Herman Lipót az úgynevezett valóságban egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogyan az önarcképén saját magát ábrázolta.
Ez az, ami nem hagy nyugodni. Hiszen neki nemhogy fodros pajesza, de sem bajusza, sem szakálla nem volt, nem hordott sem szőrmekalapot, sem kaftánt, hanem éppen úgy öltözködött, mint bármelyik más, középosztálybeli polgárember a múlt század elején Pesten. Herman Lipót öltönyben, nyakkendőben, elegáns kalapban, frissen borotváltan üldögélt a Japán Kávéházban a festőbarátaival, akik anekdotázós, nevetős, szellemes bohémnak jellemezték őt abból a típusból, amilyenből száz és száz nyüzsgött a korabeli Pest zsúfolt kávéházaiban.
Ezt a rejtélyes művet a budapesti Ráday utcai 2B Galériában Láthatatlan arc címmel megnyílt, november 23-ig látható portrékiállításon láttam, amelyet a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből állított össze a kiállítás kurátora, Farkas Zsófia. S amilyen rejtélyes ez a kép, olyan kicsiny. Olyan aprócska, hogy alig lehet észrevenni a falon. Mintha direkt el akarna rejtőzni. Ráadásul mintha valami résbe akasztották volna fel, messziről azt találná hinni az ember arról a sötét foltról, hogy nem is a kiállítás része, hanem egy elektromos kapcsoló a szándékoltan nyers, indusztriális miliőt árasztó kiállítótérben.
Amikor közel hajoltam a képhez, csak akkor sikerült kivennem az arcvonásokat: a keletiesen szűk szemrésű szemeket, az egykedvű vagy legalábbis kifejezéstelen tekintetet, s persze a zsidósággal azonosítható attribútumokat, a szőrmekalapot, a bondor pajeszt, fehér inget és fekete kabátot.
De hát, mint tudjuk, Herman Lipót, az ismert festőművész és grafikus egyáltalán nem így nézett ki. Zsidónak ugyan zsidó volt, de a zsidó vallás nemigen érdekelte, annál inkább a nők. A naplójából tudjuk, hogy majdnem lekéste Ady Endre délután kettőkor kezdődő temetését, mert egész délelőtt nem volt kedve kimászni az ágyból a kedvese mellől. Az ágyban délután fél kettőig zajlott a „mulatság” (Herman így nevezte a szexelést), majd e rezignált szavakat jegyezte fel az 1919. január 29-i naphoz:
Kissé elfáradva a mulatságtól újra elalszunk, 1/2 kettőre jár az idő, mikor végre felkelve megborotválkozom. El kell menni mégiscsak az Ady temetésére.
Tényleg nagyon szomorú, hogy az embernek délután azért kell kikelnie az ágyból, hogy „mégiscsak” elmenjen a költőfejedelem temetésére… De Herman Lipótot ott sem Ady érdekelte, annál inkább a nők.
Ezt írja a folytatásban a temetésről: „Járok-kelek az emberek közt, bemenni, a beszédeket hallgatni nincs sok kedvem. (…) Már kissé unom a várást, ki akarok menni az utcára, de beleütközöm Szép Ernő barátomba, ki megindultan áll a nép között, ő sem akart hivatalosan megjelenni a koporsó mellett. Szokott szenvelgő módján panaszkodik, de később ő is, én is megfeledkezünk a temetésről, az élet követeli »jogát«, már mindenről, saját ügyeinkről, bajainkról beszélgettünk. Nézegettük a kislányokat is, nem volt túl sok szép köztük.”
Tessék, elegendő pár mondat, s előttünk áll az „igazi” Herman Lipót, egy fiatal, 35 éves, unatkozásra és lustaságra hajlamos, nőbolond és kedves bohém, akinek Ady temetésén az fáj a legjobban, hogy a nők között nem látni túl sok szépet.
Szóval nem hagy nyugodni a kérdés: ennek a szeretetreméltó bohémnak az önarcképén, ahol az ő saját, „valódi” arcának kellene lennie, mit keres egy szőrmekalapot viselő, hosszú pajeszos, szakállas zsidó férfi?
Ki ez a misztikus alak? Honnét bukkant elő? A tudatnak és az identitásrétegeknek miféle rejtett bugyra tartalmaz olyan varázstükröt, amelybe, ha az ember mélyen és hosszan belenéz, akkor egy vele azonos idegen néz rá onnan vissza?
Vagy tán éppen fordítva volna?
Az a külső ember volna számunkra idegen, aki az arcát hordja rajtunk, s akit a másik ember tévesen velünk azonosít? Az emberek világában azért viseljük az arcunkat úgy, mint egy maszkot, mert közben a valós énünk valahol belül rejtőzik, s csak visszatükröződve pillantható meg a lélek határtalan, de nem végtelen felületén? Talán ez a fordított, soha nem hazudó és meg nem hazudtolható énkép volna az elképzelt, tehát igazinak gondolt vagy hitt önarckép?
Merthogy Herman Lipót művének éppen ez a címe: Elképzelt önarckép.
Letaglózóan erős cím, pedig csak két szó az egész egy odafirkantott, aprócska önarckép alatt. És én, mióta ezt a képet „élőben” megláttam, elképzelni nem tudok más címet egyetlen más önarcképnek sem immár. Letaglózott a magától értetődő felismerés, hogy minden önarckép csakis elképzelt lehet, még korunk nagy divatja, a szelfi is.
Igen, Herman Lipót Elképzelt önarcképe felől nézve még a legrealistább szelfi sem a valóságot mutatja, mert a szelfi nem több puszta beállításnál, pontosabban a beállítás gondosan mérlegelt szögénél. Ez a beállítás, ez a szög az arcunknak hitt maszkunkat a valóságból szakítja ki, és az exponálás pillanatában azonnal meg is hamisítja.
Az elképzelt önarcképünkből kinéző egykedvű tekintetünk számára minden szelfink hazug, hamis és megtévesztő. Hiszen a szelfi nem ábrázol, hanem csak rögzít, s még csak nem is az úgynevezett valóságot rögzíti, hanem fényből kreált elektronikus jeleket.
Elektronikus jelekké váltunk egy digitális térben, amely éppen oly hideg, kíméletlen közönnyel tágul percről percre, mint a világegyetem. Ezek vagyunk mi, XXI. századi arcok: elektronikus jelek – és ha szerencsénk van, akkor ezeket az elektronikus jeleket Valaki „mégiscsak” képzeli. Mármint az a Valaki, aki elől Herman Lipót hiába rejtegette az arcát. Valaki ugyanis fogta és vezette a kezét, miközben rajzolta saját magát, s ez a Valaki azt suttogta a fülébe, hogy nézd csak, nézd, nézd, igazából ez vagy te: ez a teljesen egészében másmilyen és idegen ember, aki száz százalékban azonos veled legbelül.
Az írás szerzője a Mazsihisz munkatársa.
