Anyám fásultan, kisírt szemekkel ül velem szemben. Nem szólunk egymáshoz, kerüljük egymás tekintetét. Öt perce telt el a megbeszélt időpontból, amikor Römmer doktor kinyitja az ajtót és mi besétálunk. A beszélgetés döcögősen indul. Nincs jó kedvem. Tudom, hogy az anyám jelenlétében másként viselkedek. Nem magamat adom. Elfog a szégyenérzet. Nem anyám miatt, hanem magam miatt. Fel vagyok készülve arra is, hogy mindenféle munkakerülő, viselkedésproblémás, deviáns magatartást oly sokszor tanúsító, gyarló embernek leszek pillanatokon belül feltüntetve. Tisztában vagyok vele, hogy le fog járatni. Ez nagyon zavar, mert jó színben szeretnék feltűnni a doktor úr előtt. Imponálni szeretnék neki. Sajnos, nem tudom eldönteni, hogy valós‑e vagy csak vélt a kitüntetett figyelem, amiben részesít.
Felkészülök a legrosszabbra, mert tudom, hogy a beszélgetés alatt meg kell védenem magam. Igen, sajnos a saját anyám támadásai ellen. Aki, bár nem akar rosszat, mégis annak veszem. Végignézek a ruházatomon, és nem találok kivetnivalót benne. Tiszta és rendezett, a hajam is frissen mosott, bár tudom, ha össze lenne fogva, akkor az anyám belekötne, hogy miért rakom olyan magasra a copfom, amikor nem áll jól. Ha lenne egy hajszál a fehér pólómon, akkor az lenne a baj, hogy miért nem figyelek oda. Igen, egy hajszál!
– Doktor úr, örülök, hogy fogad. Tudom, hogy a lányommal bajok vannak.
– Nagy bajok nincsenek – válaszol a doktor. – Szeretném, ha mesélne a lánya gyerekkoráról.
– Már gyerekként is különc volt. Az édesapjára hasonlít, aki fantasztikus volt ugyan, de a szenvedélyek embere. Amikor Carmen hétéves lett, ahogy az lenni szokott, az apja elhagyott egy fiatalabb nőért, és új családot alapított. Carmennel ezután is foglalkozott, viszont nem vett részt annyira a nevelésében, mint a második férjem, aki a válásunktól kezdve neveli. Gondolom, Carmen elmesélte már önnek, hogy meglehetősen jómódban éltünk mind ez idáig. Londonba tanulhatott. Mindent megadtunk neki. Soha semmiért nem kellett megküzdenie. Mindig mindenki megcsinált helyette mindent. Valószínű, ez az én hibám is. Carmen az a fajta ember, aki a jég hátán is megél. Nincs olyan dolog, amit ne tudna elintézni. Már akkor, amikor elváltunk az apjával, furcsán kezdett viselkedni. Bizonyos szituációkat nem úgy reagált le, ahogy azt elvárták volna.
– Mire gondol?
– Tudtam, mert hallottam, hogy éjszakákon át sír. Hiányzott neki az apja. Viszont ha megkérdezte tőle valaki, hogy szomorú‑e a válásunk miatt, azt mondta, hogy nem, mert így dupla karácsonyi ajándékot és születésnapi ajándékot kap. Tizenkét éves lehetett, amikor pszichológushoz vittük. Tanulási nehézségei adódtak. Bizonyos tantárgyakból kimagaslóan teljesített, egyes tantárgyakból viszont folyamatos korrepetálásra szorult. A pszichológus sem tudott épkézláb magyarázattal szolgálni. Megállapította, hogy 120‑as az IQ‑ja és roppant intelligens. Érzelmi téren viszont nagyon le van maradva. Nem azért, mert nem jószívű, vagy mert nem képes kifejezni az érzelmeit, hanem túlontúl és hamar kitárulkozik másoknak. Barátnak is kitűnő. Elképzelni nem tudja, hány barátja van. Az emberek szeretik, mert szórakoztató. Viszont nem engedi meg senkinek, hogy szenvedni lássa. Például tudja, doktor úr, hogy a fél baráti körét letiltotta, amikor bejött ide a kórházba?
– Nem.
– És ezzel, mi a baj? Nem akarom, hogy örüljenek.
– Kik? – fordulnak felém mindketten.
– Hát a barátaim egy része, akik, mint tudjuk, álbarátok. Pár éve tart ez a borzalom körülöttünk, arra jó voltam, hogy furikázzam őket a Mercedesszel, arra jó voltam, amikor mutatkozni kellett partyhelyeken. Elkényeztetett mind, a szüleik nélkül sehova nem jutnának. Egy példa: mindkét szakdolgozatomat halasztás, évismétlés nélkül, külső segítség igénybevétele nélkül írtam meg. De tudok olyat a nagy baráti körben, akinek egy szakdoga megírásához külső ember kellett. Pedig nem volt más dolga. Ja, és azt se felejtsük el, hogy akkor én Londonban dolgoztam. Egyeseknek pedig csak annyi volt a dolguk, hogy megírják a szakdolgozatukat. Nem is dolgoztak mellette.
– Beszélne erről a Carmen által borzalmasnak mondott helyzetről? Mi történt valójában?
– Nem szívesen, mert nem tudom, mennyire tartozik a tárgyhoz.
– Nagy valószínűséggel van némi párhuzam.
– Most az jön – szólok közbe –, hogy biztos azért kattantam be, meg gyűlölöm a világot, mert elvették a „játékaimat”, azaz a pénzt. Hát én nem így gondolom. Majd én elmondom, doktor úr. Az igazság az, hogy a pénz egy eszköz, ha van, az jó, ideig-óráig pótol valamit. Viszont a szeretetet vagy a szerelmet nem. Mondtam már, ebben a nehéz helyzetben, ha annyira pénzéhes vagy pénzimádó lennék, réges-rég kint dolgoznék Dubaiban.
– Erről beszéltem, doktor úr, ez az az őszinteség, ami gyakran zavarba ejtő, ez szinte félelmetes. Viszont nem mindenhol csinálja, hálisten. Egy munkahelyen például soha nem fordult elő, hogy kirúgták volna bármi miatt is. Ha szeret valamit, akkor kimagaslóan teljesít, ha nem, akkor hatályos időn belül felmond. Otthon persze hiába állítja, hogy kirúgták. Pontosan tudjuk, hogy felmondott. A lelke mélyén tudja, hogy most nem olyan időket élünk, hogy kivárhatná a számára megfelelő munkát. Az utóbbi munkahelyei sem a végzettségeinek megfelelőek voltak. De istenem, hát most ez van. Ami jön, azt el kell fogadni.
– Hol dolgozna szívesen?
– Például a Mercedesnél. Egy éve be is adtam egy önéletrajzot, sőt be is mentem személyesen, hogy bizonyítsam, értek hozzá. Nem nagyon érdekelte őket. A nevelőapám sem tudott beprotezsálni, mert sajnos azok az ismerősök is lemorzsolódtak, akik segíteni tudtak volna. Amióta szegények vagyunk, azóta nem sikk velünk barátkozni.
– Dévidet ismeri? – néz félve az anyámra a doktor.
– Hálistennek nem – válaszolja az anyám. – Elmondani nem tudom, hogy mennyire szégyellem magam miatta.
– Na ja, csak gondolkozzunk el, hogy ki van mellettem ezekben a nehéz időszakban. Ő legalább néha foglalkozik velem. Nem úgy, mint a kedves ismerőseink, igaz? Vagy a kedves barátaink.
Felállok, elnézést kérek a doktor úrtól és egy cigaretta elszívása után átsétálok a foglalkoztatóba, ahol éppen a tangóra készülődnek a résztvevők. Egy pillanat türelmet kérek, miután a terapeutának bemutatkozom, felhívom Danit, aki mint kiderül, a szobájában pihen. Könyörgőre fogom, és bár Daninak cseppet sincs ínyére, két perc után megjelenik és csatlakozik a csoporthoz. Mi pedig pillanatokon belül vadul tangózunk, persze hatalmas röhögések közepette.
– Ez nem volt szép – néz rám a doktor úr az ajtóból, és kedvesen beinvitál.
– Tudom – válaszolom némiképp szégyenkezve. – Mit is mondhatnék? A Daninak ne szóljunk? – kérdezem fontoskodva, mivel szinte csak kettesben járunk már be a doktor úrhoz.
– Most ne – válaszol határozottan –, magával van beszédem.
– Értem – mondom, és nem tudom megállni, hogy ne húzzam el a szám.
– Az édesanyja nagyon el van keseredve maga miatt. De azért van egy jó hírem is.
– Nocsak.
– Nagy valószínűséggel tudom, hogy mi a probléma. Pár kérdésem azért még van, hogy fel tudjam állítani a teljes diagnózist.
– Igeeen? – nézek rá cinkosan.
– Szóval, az édesanyja elmondta, hogy ön a párkapcsolatait is nagy szenvedéllyel éli meg. Nehezen viseli el, ha elhagyják. Mások is így vannak ezzel, de az anyukája elmondta, hogy a kapcsolatot is egy versenynek fogja fel.
– Nem egészen.
– Úgy értem, hogy féltékenyebb a kelleténél. Amikor olyan szituációba keveredik, akkor görcsösen elkezd ragaszkodni a társához. Mindennél jobban fél, hogy elhagyják.
– Nem akarok úgy járni, mint az anyám.
– Gyakran választ apja korabeli férfit párjának?
– Igen, mert azt gondolom, hogy megfontoltabbak. Mondjuk Dévid esetében ez nem igaz.
– Ami viszont aggaszt: önnek volt három öngyilkossági kísérlete, az anyukája elmondása szerint viszont úgy csinálta, hogy semmiképen ne essen bántódása, más néven figyelemfelkeltésnek szánta.
– Azok nagyon régen voltak, marha ciki, hogy elmondta.
– Mit érzett akkor, erről tudna valamit mondani?
– Régen volt, mondtam. Biztos azt, hogy tehetetlen vagyok. Különösebb oka nem volt. Borzasztóan fájt minden itt belül.
– Gyakran szokott fájni ott belül?
– Igen, gyakran. Egy pillanatban csak úgy jön és fáj. Olyankor azt érzem, hogy szeretnék megsemmisülni, nem létezni. Úgy érzem magam, mint a világ legszarabb embere, aki sehol nem jó, sehová sem kell, és akit senki nem szeret. Vagy valami hasonló. Olyankor azt érzem, hogy az egész világ terhére vagyok, és nem vagyok képes tisztán látni, csak azt tudom, hogy nagyon fáj, kilátástalan és szörnyű minden. Akkor szokott kellemetlenné válni, amikor egy adott munkahelyen vagyok, és egyik pillanatról a másikra meg tudnék semmisülni. A kontrollom mindennél erősebb, mert tudom, hogy nem láthatják rajtam. És soha nem is látta senki. Ha hazamegyek, akkor pedig megpróbálok elaludni, de valamikor azt sem tudok, és akkor virrasztok, jó esetben álomba sírom magam.
– Beszélt erről valakinek valaha?
– Dehogy is. Hát hülyének néznének. Egyébként, most, hogy így belegondolok és visszavezetem, a váratlan események hatására szokott jönni a nagy elkeseredés, pl. amikor tudatosult bennem, hogy Dévid is el akar hagyni.
– De Dévid nem akarja elhagyni!
– Dehogynem, hisz fűvel-fával megcsal. Tudja doktor úr, hogy milyen érzés, amikor még egy ilyen vénember is, mint a Dévid, ezt műveli velem? El tudja képzelni? És meg kell hogy mondjam, most úgy érzem, hogy soha nem is voltam szerelmes belé. Elég pelenkareklámot nézetett velem, amúgy hát dehogyisnem, de erről nem szeretnék beszélni.
– Miről is?
– Ááá, még nincs itt az ideje.
– Maga manipulatív.
– Igen, azt hiszem, de miért ne lennék az? Most pedig beszélgessünk egy kicsit a doktor úrról, mert én eleget mondtam már.
– Mit szeretne tudni? Nem hiszem, hogy bármi mondanivalóm lenne.
– Például, hogy lett orvos? Mik a céljai? Hogy bír annyi bolonddal, nap mint nap? Értem, hisz betegek, mint én, szóval a jelzőért bocsánatot kérek. Nem bánthatom a „haverjaimat”. Szóval, hogy bírja?
– Tisztázzuk, maga nem beteg. Ön egyfajta állapotban van, ami el fog múlni. A pontos diagnózist már első beszélgetésünkkor fel tudtam volna állítani, csak szeretnék biztos lenni a dolgomban. A magánéletemről pedig nem beszélek. Legyen elég annyi, hogy nem vagyok túl jó passzban, mivel most lett vége egy bonyolult párkapcsolatomnak. Egyébként, ha jobban belegondolok, jelenleg az ön Dévidjét irigylem a világon a legjobban. Most így érzem magam.
– Tessék?
– Dévid tényleg nagy játékos, igaza volt. Valószínű, ő csinálja jól.
– Most nem igazán értem, mit akar ezzel?
– Csak hangosan gondolkoztam, felejtse el. Most pedig azt hiszem, hazamegyek. Hosszú volt a mai nap. Holnap folytatjuk.
Órákig fekszem az ágyon és megpróbálok elaludni. Kevés sikerrel. Némi reménysugár felcsillan, de megpróbálom elnyomni magamban, mert az tényleg mindennek a teteje lenne, ha rányomulnék a pszichiáteremre. Bár? Na! Nem, nem lehet. De mi van ha? Mi van ha? Kételyek gyötörnek, és úgy alszom el, hogy a doktor úr arca van előttem. Annak rendje és módja szerint vele is álmodom.
***
– Kerestelek tegnap, hol voltál?
– Jó reggelt, Danika! A doktor úrnál.
– Ja, gondoltam – kontráz, és elhúzza a száját.
– Gézukám – próbálom terelni a témát –, Gézukám, de jó, hogy látlak.
Örömmel karolom át, amikor csatlakozik hozzánk, hogy elinduljunk a kötelező napnyitóra.
– Úgyis olyan ritkán tudtok már csak találkozni – cinikuskodik Dani. – Carmen állandóan Römmernél van. Szerintem ő a kedvenc betege.
– Dehogyis… – válaszolom zavartan. – Csak hát… Megpróbálja a doktor úr felállítani a pontos diagnózist.
– A pontos diagnózist, mi? – kérdezi Géza és cinkosan összenevetnek Danival.
A nap hátralevő részében semmi érdekes nem történik, illetve a látogatási idő kezdetével, pontban hatkor, megjelenik a két legjobb barátnőm, Sly és Vivien. Vivien az édesanyját is magával hozza. Nagyon megörülök nekik. Amikor átadják a hatalmas csomagot, amit nem tudom, hogy miért kapok, kibontom és azonnal elsírom magam. Na, igen, ők a barátok. A kis pénzükből felvásároltak egy komplett szupermarketet. Milyen emberi. Egyfolytában csak az jár a fejemben, hogy itt ez a három csodálatos ember és nekik tényleg számítok. Nem ítélkeznek, pedig megtehetnék. De még az irigység vagy féltékenység csírája sem merül fel bennük. Pedig ők mondhatnák azt, hogy hé, kislány, mi bajod van? Évekig királylányként éltél, bármit megtehettél. Minden alád volt téve. Mi pedig, mi hétköznapi emberek, még a tengert sem láttuk soha. De nem teszik, csak fogják a kezem és biztosítanak arról, hogy a bajban is mellettem állnak. A csomag ellenértékét persze szeretném kifizetni, mert tudom, milyen nehéz helyzetben vannak. Viszont azonnal vad tiltakozásba kezdenek, és még ők mondják, hogy köszönettel tartoznak a sok ruháért, amit anno nekik ajándékoztam.
A kölcsönös meghatottság után leülünk az ebédlőben, és megterítek a vendégeimnek. Közlik, hogy vacsoráztak már. Persze én ezt nem vagyok köteles elhinni. Danikát is meghívom. A lehetőségekhez képest, mondhatni, elég idillire sikerül, még terítőt is szerzek, de végső soron a Gézától kölcsönkért illatgyertya teszi fejedelmivé a vacsora elfogyasztását. Römmer doktor felbukkanására nem számítok, zavartan válaszolok a kérdésére, amit a triumvirátus azonnal szóvá is tesz.
– Jó étvágyat, maga tényleg nem aprózza el. Három fogásos vacsorát rittyentett a kórház közepén?
– Nem, doktor úr, csak kettőt. Egyébként a barátaimnak köszönhető. A hozzávalókat ők szerezték be. Én csak az enteriőrért vagyok felelős.
– Dani, látom, maga is kapott meghívót. Maga nagyon szerencsés.
– Köszönöm doktor úr, hát tudja…
– Tudom, maga egy… – és nem fejezi a mondatot csak legyint.
Dani szó nélkül tovább falatozik, amikor a doktor úr bevonul a szobájába. A résztvevők pedig egykedvűen esznek tovább, mikor is Sly barátnőm megtöri a csendet.
– Már ne is haragudj, de a dokid igen nagy fazon. Nagyon vigyázz, eszedbe ne jusson!
– Hogy érted ezt? – kipirult az arcom, tudom, hogy rátapintott a lényegre.
– Hát, hogyhogy? Úgy!
– Ja úgy! – cinkosan nézek rá, nem akarom a legjobb barátnőm előtt titkolni, aki huszonnégy év ismeretség után minden rezdülésemet ismeri. – Téma napolva – mondom és egyfolytában Römmer ajtaját nézem, hátha kijön. Azonnal nőként kezdek viselkedni, és kihúzott háttal folytatom az étkezést. A többiek, Dani kivételével, mind vigyorognak a műsoron és tényleg jó hangulat kerekedik. Dani arca rezzenéstelen marad és akkor még nem is sejtem, hogy miért. Egykedvűen elfogyasztja a vacsoráját, miután végez, illedelmesen megköszöni és visszavonulót fúj. Römmer persze nem jön ki a szobájából, csak amikor mi végeztünk, mert pont a „romok” eltakarítása közben bekopog hozzá egy ismeretlen.
Vivien a vacsora ideje alatt nem szolgált semmilyen furcsasággal. Pedig, hogy őt idézzem: „stikkes vagyok én is” címszóval szokott hangot adni nemtetszésének, vagy épp az ellenkezőjének. Az új jövevény hatására azonnal páni hangulatot teremt. Amikor észreveszi az urat, akit mindaddig nem láttunk a kórház berkeiben, Vivien egy szempillantás alatt felszívódik.
Először azt gondoljuk, hogy a mellékhelyiséget vette célba, viszont pár perc elteltével keserves sírásnak leszünk fültanúi, ami a szomszédos helyiségből szűrődik ki.
– Úristen, Vivien, mi a baj?
– Mi történt, kicsim? – kérdezi az édesanyja.
– Hívjak orvost? – kérdezem. Még nem láttam ilyennek, amióta ismerem.
– Itt van! Ti is láttátok? – kérdezi remegő hanggal, és mindeközben tekintetével köröz az üres helyiségben.
– Kit?
– Ta‑ta‑más – válaszolja dadogva.
– Az… az a Tamás? – kérdezi hisztérikus hangnemre váltva az anyja, és már-már tapintható a feszültség, ami betölti az egész helyiséget.
– Az! – válaszolja Vivien, abbahagyva a sírást, mintha elvágták volna a hangját. Feltápászkodik, és úgy áll előttünk újra, mintha mi sem történt volna. Mi pedig nem értjük. Egy emberként, sóbálvány merevséggel emészteni próbálunk, mikor is Vivien belekezd a történetbe.
– Tizennégy éves voltam, egy társaságba jártunk Tomival. Tomi már akkor kimagaslóan tehetséges gyerek volt. Állandóan vegyészkedett. Még a tévébe is behívták, zseni volt, na. Állandóan buli volt nála. Imádtunk ott lenni. Az első adag heroint is ő adta. Annyira rosszul lettem tőle, azt hittem, meghalok. Tomi akkor volt tizenhat éves, már akkor is furcsán viselkedett. Nem ilyenekre gondolok, hogy megerőszakolt volna, vagy ilyesmi. Hanem arra, hogy egy héttel az ominózus herkázás után összefutottam vele a közértben. A haverjaival volt, és amikor meglátott, irdatlan röhögésbe kezdett a barátaival. Azóta nincs olyan hét, hogy ne jutna eszembe. Annyira szégyelltem. Az a szerencse, hogy az eset után egy évvel elköltöztünk, és most, amikor megláttam, újraéltem minden pillanatát. Nem tudom, hogy felismert‑e.
– Nyugodj meg, szerintem nem ismert fel. Hát, annyi év távlatából… Nyugodj meg Vivi, majd kiderítem.
– Gondolod?
– Igen, ne félj. Egyébként, ha itt van, akkor nagy valószínűséggel nála se minden kerek.
– Pedig olyan okos.
– Figyu, itt nem azért vannak az emberek, mert hülyék, csak bizonyos lelki eredetű problémáik akadnak a hétköznapokban, amit vagy piával, droggal, vagy egyéb tudatmódosító szerekkel próbálnak enyhíteni. Mondjuk úgy, itt, a te szavaiddal élve nem „stikkesek” vannak. Hanem lelki kriplik. Ugyanolyan emberek, mint te, vagy én. Mi viccből hívhatjuk „diliháznak”, viszont az itt tartózkodók nem tűrik el, ha más is így hívja. El lehet ugyan poénkodni rajta, hogy az, de valójában nem az.
– Nem akartalak bántani.
– Ne viccelj, hisz tudom, hogy soha nem tennéd. Egyébként, ha akarsz beszélni a problémádról valakinek, akkor beszélhetek a Römmerrel, hogy adjon időpontot.
– Majd máskor, de köszi. Nem akarom elvenni az időt előled, amit a doktor úrral tölthetnél.
– Na, ne vicceskedjünk.
– A tény, az tény. Carmen, magadnak akarsz hazudni vagy nekünk?
Kneszl Beáta Carmen: Én, a megbélyegzett – Borderline testközelből
Noran Libro Kiadó, 2022
