A magyar feminizmus egyik úttörőjének lányaként született Eva Zeisel, Magyarország első női fazekasmestere túlélte Sztálin paranoiáját, az utolsó pillanatban kerülte el Hitler csapatait, forradalmasította a szovjet porcelánipart, majd teljesen átrajzolta a második világháború után frisseségre és egyszerűségre vágyó amerikaiak otthonainak arcát. De ki volt a mostanra elfeledett zseni, akinek élettörténetével nem csak egy száraz tényeket sorba rendező kötetet, de egy fordulatokkal teli akciófilmet is meg lehetne tölteni? Ismeretlen magyarok sorozatunkban ma a Striker Éva Amáliaként született világhírű keramikus életpályáját mutatjuk be.
A számtalan ismert embert a világnak adó budapesti Striker-Polányi családban, 1906. november 13-án született nőt gyerekkorában a magyar közélet fontos alakjai nyüzsögték körül. Nagyanyja, az irodalmi szalonjáról híres Cecile Wohl Polacsek (Cecil mama, 1862-1939) és édesanyja, a Magyarország nőként elsőként diplomát szerző Polányi Laura (Mausi, 1882-1959) a pszichoanalízis hazai úttörői voltak, sőt, 1911-ben közösen nyitottak iskolát az öt-hat éveseknek, ahol a gyerekek nem csak az akkor újszerű Dalcroze-módszer mentén tanulhattak zenét egy svájci mozdulatművésztől, de a mély színárnyalatú képeivel a századelő magyar festészetének fontos alakjává vált Czigány Dezső (1883-1937) segítségével csiszolhatták a rajzkészségüket. Cecil mama a következő évben még ennél is tovább ment: megalapította a felnőtt nőket heti nyolc órában a tudomány világába bevezető, a Nyugat fontos alakjait, így Ignotust, Ady Endrét és Kaffka Margitot, illetve a Nyolcakat és vendégtagjait (köztük a már említett Czigányt, Berény Róbertet, Kernstok Károlyt, Lesznai Annát, Vedres Márkot és Undi Mariskát) katedrára állító Női Líceumot, illetve ezzel párhuzamosan a minden korosztálynak szóló Dalcroze Intézetet. A kis Éva is előbbi iskolában kezdte meg a tanulmányait, majd Bécsbe került, ahonnan családjával együtt hazatérve, a Tanácsköztársaság bukása után Madzsar (Jászi) Alice iskolájában tűnt fel, ahol mélyítette a tánccal való kapcsolatát.
Vincze Gabriella az Ars Hungaricában (2014/1., p. 113-120.) vonatkozó tanulmányában arról ír, hogy egy háromszereplős darabban színpadra is állt, arcát azonban fehér maszkkal kellett takarnia, hiszen édesanyja nem engedte, hogy felismerjék. Érdeklődése középpontjában azonban a festészet állt: 1923 őszén felvették az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolára, ahol Vaszary János tanítványaként három félévet töltött, ezzel párhuzamosan pedig a családi villa kertjében álló üvegházban Márffy Ödöntől és Derkovits Gyulától vett órákat.
Az 1925-ös párizsi világkiállításpn a Bauhaus iskolával, illetve a modernnel megismerkedő – Le Corbusier és Pierre Jeanneret modellháza, valamint annak sorozatgyártásból származó berendezése óriási hatást gyakorolt rá – fiatal nő az évtized második felében díszlettervezőként is aktív volt, sőt, Vincze már említett írásában egy kétségkívül hatásos színházi díszletéről is beszámol: Nyikolaj Jevrenov A lélek kulisszái című művének a Rendkívüli Színpadon játszott előadásában egy papírból készült óriási szívet és tüdőt helyezett a színpad közepére:
– emlékezett vissza hatvan évvel később Lenkei Júliának (ÉS, 2006/48.).
Sem ez, sem a festészet nem kötötte le azonban a kreatív energiáit, így a Főiskolát félbehagyva már 1925-ben a fazekasság felé fordult: egy óbudai kályhás- és fazekasmesterhez, Karapancsik Jakabhoz szegődött, aki mellett a szakma minden apró részletét elsajátította, az agyag feldolgozásától egészen a tárgyak elkészültéig.
A középkori céhek óta fennálló hierarchia különböző szintjeibe (tanítvány, képzett dolgozó, iparos, és mester) ezzel betekintést nyerő Striker itt szerzett élményeiről 2008-ban, egy közel húszperces TED-előadásban beszélt:
A mesterség kitanulása – aminek a kemencék tapasztása, illetve az ország számos cserépkályhájának javítása is részét képezte – után, 1925-ben megkapta a szükséges dokumentumot, ami szerint a céh, azaz a Budapesti Tetőfedő, Kályhás és Kútcsináló Mesterek Ipartestülete hivatalosan is a tagjává fogadta. Első műtermét a családi otthon korábban festővásznakkal teli egykori üvegházában állította fel, a Wiener Werkstätte ihlette kerámiáit pedig egy férfi barátjával együtt egy budapesti piacon árusította – a férfi jelenléte
Ez az időszak nem tartott sokáig, hiszen rövidesen megkapta élete első munkáját a mázas kerámiák készítésére alkalmas, vadonatúj kemencéjét épp beindító kispesti Gránit gyárban. A tizenkilenc éves nő ezt nem csak a tehetségének, de a kíváncsiságának köszönhette, hiszen a bővítés után ő maga látogatta meg az igazgatót, a találkozón pedig kiderült, hogy neki is van műhelye. Rövidesen épp ezért már ő látta vendégül a gyár vezetőjét, aki kijelentette: a kezdetleges munkakörülmények helyett inkább dolgozzon a gyárban.
Striker végül hat hónapot töltött a frissen megszületett művészeti osztályon, ahol számos nő dolgozott a tervei – köztük egy kézi festésű, keleti stílusú teáskészlet – sokszorosításán, a kész példányokat pedig főleg a tengerentúlon értékesítették.
A válást a nő visszaemlékezése szerint a gyár mögött álló tulajdonosok egyike, a Magyar Általános Hitelbank kényszerítette ki, hiszen
Éva ezt hallva inkább fogta a táskáját, majd kilépett a kapun, látva, hogy az ő munkájára többé nincs szükség.
Neve a tengerentúlon ekkorra talán már kisebb feltűnést keltett, hiszen a magyar állam az ő egyik rajzát küldte ki az Egyesült Államok alapításának százötvenedik évfordulóján rendezett világkiállításra, ahol elismerő oklevéllel díjazták. Nem a pennsylvaniai Sesquicentennial Exposition volt azonban az igazi fordulópont Éva életében, sőt, ekkor talán még meg sem fordult a fejében, hogy valaha a tengerentúlon fog élni.
Hirdetést adott fel tehát a lapokban, hogy munkát keres, a megkeresések közül pedig a lehető legtávolabbit fogadta el: így került a hamburgi Hansa-Kust-Keramik műhelyébe, ahol mindenki korongon dolgozott. Az élet persze itt sem telt eseménytelenül, hiszen az első nap, mikor a saját helye felé tartott, észrevette, hogy új kollégái nem egyszerűen csak egy szépen megformált férfi nemi szervet helyeztek a korongjára, de egy süketnéma, szörnyű illatú púpos férfi előtt kell dolgoznia:
minden nap lelocsoltam kölnivel, mert olyan büdös volt. Ez tetszett neki, ezért mindig vajat és kenyeret hozott, amit udvariasságból meg kellett ennem
– emlékezett vissza.
A fiatal művész fél év után ezt a munkahelyet is elhagyta, majd Schrambergbe költözött, ahol a Schramberger Majolikafabrik számára tervezte meg az első étkészletét, teázó szettjeit, vázáit, illetve tintatartóit, amiket a gyártó a világválság kapujában állva annyira vékony fallal tudott csak elkészíteni, hogy átlagos napi használatban alig néhány hónap alatt könnyen megrepedtek, vagy darabok törtek le róluk.
A hirtelen az ipari formatervezés világába csöppent nő ekkor fektette le a legfontosabb elvét:
Próbálkozását siker koronázta, hiszen a Schrambergernek ebben a helyzetben annyira vonzó tervekre volt szüksége, amiket az emberek újra és újra megvásároltak, miután az elődöket a kukába hajították.
Mikor a gyárba kerültem, sokan munkanélküliek voltak, így a munkám jórészt abból állt, hogy a cég továbbra is működhessen. Háromszázötven ember munkája függött tőlem
– mondta később erről az időszakról, ami egy fontos felismeréssel is segítette a későbbi munkáját: a cég reklámjait, illetve az utazóügynökök bőröndjének tartalmát is összeállító Striker felismerte, hogy a reklámfotókkal ellentétben az emberek a tárgyakat felülről látják, így azokat abból a szögből is vonzóbbá kell tenni.
A gyárat végül egy személyben mentette meg a bezárástól, eredményeit a vezetők azonban nem ismerték el, hiszen nem hagyták, hogy a saját munkái aljára külön azonosító jelzetet helyezzen, így felmondott, majd a Carstens hívására 1930-ban Berlinbe költözött, ahol rövidesen a weimari köztársaság kávéházi zsongásának középpontjába került.
Itt ismerte meg a sztálini terror szörnyűségeivel később a világot megismertető fizikus-írót, Alexander Weissberg-Cybulskit, aki 1931-ben csak azért vette feleségül, hogy a nőnek legyen lehetősége követni a Szovjetunióba:
A kíváncsiság volt az, ami útnak indított. Látni akartam, hogy mi van a hegy mögött.
– mondta később.
Kíváncsisága nem volt alaptalan, hiszen a német főváros akkor az orosz kultúra és művészet egyik központja volt, számtalan színdarabot és filmet pedig Moszkva vagy Leningrád (ma Szentpétervár) után először Berlinben tűztek műsorra, az ott élő emigránsok pedig egy jóval vidámabb, virágzó Szovjetunió képét mutatták az erősödő náci párt árnyékában élő, Strikerhez hasonlóan sokszor zsidó családból származó művészeknek.
A nő eleinte csak egy rövid harkivi látogatást tervezett, hamarosan azonban mégis munkát vállalt: a Központi Porcelán és Üvegtröszt munkatársa, majd a Szovjetunió két legnagyobb gyára, a Duljovói Porcelángyár, illetve a császári üzemből kinőtt Lomonoszov tervezője, később pedig művészeti igazgatója lett.
Az új formák bevezetésén, illetve azokat az elmúlt évszázadok stílusával vegítő darabokon dolgozó szakember végül alig néhány év alatt egy teljes évszázaddal repítette előre a szovjet porcleántermelést, sőt, a legfontosabb célt is elérte: a szálláshelyekre szánt Inturiszt-teaszerviz (1933) mellett sikerült létrehoznia egy olyan olcsó tányérkészletet, amit Szovjetunió-szerte minden egyes üzemi étkezdében, iskolában, óvodában és kórházban használhattak, gyártása pedig mindössze fillérekbe került.
A végül a Tröszt művészeti igazgatói posztjáig emelkedett Éva sikerének végül a Sztálinon elhatalmasodó paranoia vetett véget: 1936. május 28-án letartóztatták, majd egy kollégája jelentése nyomán azzal gyanúsították, hogy a Lomonoszov munkatársaként tucatnyi társával együtt részt vett egy, a diktátor elleni merénylet előkészítésében.
Börtönbüntetésre ítélték, számtalan társával ellentétben azonban túlélte a borzalmakat, hiszen tizenhat hónap után – ebből tizenkettőt magánzárkában töltött –, mindenféle indoklás nélkül, de jó eséllyel férje petícióinak köszönhetően újra szabaddá vált, és kiutasították az országból, ahol
A szabadon engedése után azonnal Bécsbe induló nő a nácizmusról azonban talán nem hitte, hogy az intő jelek egész sora ellenére Ausztriára is komoly veszélyt jelent majd. Nem lett igaza, hiszen a harmincas évek során egyre többen támogatták Németország és Ausztria egyesülését, érkezése után alig fél évvel, 1938 márciusában pedig meg is történt az elkerülhetetlen: Hitler lehetetlen helyzetbe hozta a naiv kancellárt, aki 11-én lemondott, másnap pedig a Wehrmacht katonái árasztották el az országot.
A történelemkönyvekbe Anschlussként bevonult eseményt Bécsben 13-án hirdették ki, Éva ezt azonban már nem hallhatta, hiszen még az előző napon elhagyta az országot, majd London felé vette az irányt. Itt találkozott újra a Berlinben évekkel korábban megismert ügyvéd-szociológussal, Hans Zeisellel (1905-1992), akivel rövidesen össze is házasodtak, majd úgy döntöttek, hogy Amerika felé veszik az irányt.
Hajójuk végül 1938 októberében haladt el a Szabadság-szobor mellett, kettejük zsebében pedig összesen hatvannégy dollár lapult, ami nyilvánvalóan nem volt elég a megélhetéshez. A szerencse azonban mellé állt, hiszen az érkezése utáni napon feladott hirdetésének, illetve a könyvtárban elérhető művészeti lapokból kinézett telefonszámok sorra hívásának köszönhetően máris kapott néhány kisebb munkát: miniatűr teakészletet és gipszmodelleket készített, valamint a Hamilton óragyár óráin dolgozott. Rövidesen azonban már a neves Pratt Institute-on tanította a hallgatókat a tömeggyártásra szánt kerámiák tervezésének titkaira.
A korábban lefektetett elveit átadó művész és diákjainak tárgyai jókora visszhangot keltettek, így a Modern Művészetek Múzeuma (MoMA) dizájngyűjteményét korábban irányító építész-formatervező, Eliot Noyes ajánlására ő tervezhette meg a Castleton China Company Museum néven ismertté vált fehér készletét (1942), ami végül csak a háború után 1946-ban,
mutatkozhatott be a MoMa falai közt, gyártását pedig csak 1949-ben kezdhették meg – olvasható Karen Kettering 2004-es tanulmányában.
A múzeum elsőként ekkor szentelt egyéni tárlatot egy női tervezőnek, ez pedig óriási lehetőséget jelentett az ekkor már jó ideje Eva Zeiselként emlegetett nő életében. A bemutató után szinte egymást érték a megrendelések: így jöttek létre meg a geometrikus formák, illetve vonalzóval húzott vonalak helyett kecses ívekkel dolgozó legismertebb, lányával, az 1940-ben született Jeannal, valamint négy évvel fiatalabb fiával, Johnnal való kapcsolatára, illetve a tervező és a vásárló közti kötelékre utaló, páros darabokat rejtő munkái – köztük Al Capp Shmoo nevű, egy idő után a tévéképernyőkre költöző képregényfiguráját is ihlető bors- és sószórója miatt emlegetett, bárki számára megfizethető Town and Country, vagy a Hall China Company részére tervezett Tomorrow’s Classic (1949-1950), amin kategóriájában elsőként tűntek fel a nagyméretű, évente három alkalommal is újratervezett dekormatricák.
A sikert Zeisel a nőiségével magyarázta, hiszen egy riportban így fogalmazott:
a férfiaknak fogalmuk sincs arról, hogyan tervezzenek otthoni tárgyakat, így a nőknek kell megalkotniuk azokat a dolgokat, amiket használnak.
Az Egyesült Államok második legnagyobb példányszámban eladott készletévé vált tárgysorozat végül épp tíz éven át, 1962-ig maradt gyártásban, sikere azonban azóta is töretlen, sőt, 1999-ben, az évtizedekre eltűnt gipszformák újbóli feltűnése után – a cég egy raktárának leghátsó sarkában, egy polcrendszer tetején voltak – egy limitált szériát újra elkészítettek belőle.
A következő nagy sikert a Pratten való felmondása, illetve a New York-i stúdió bezárása után, férjével való Chicagóba költözése, majd a férjével való nézetkülönbségek miatti visszatérése után, a Hall 1956-os felkérésére elkészített Century hozta el, ezek azonban már nem tudták végigjárni a Tomorrow’s Classic által korábban kijárt utat. A következő másfél évtizedben főleg nemzetközi szinten is jelentős cégekkel együttműködő – így született meg a nyugatnémet Rosenthal Eva-szettje (1958) – Zeisel rövid időre a bútortervezés, illetve a tervezőgrafika világába is belekóstolt: 1961-ben elkészítette az amerikai teafogyasztás népszerűsítésére született Tea Council arculatát, három évvel később pedig a Milánói Triennálén mutatta be az akkor már rég létező Resilient Chairt (1949-1950), azaz rugalmas széket, aminek szerkezetére egy saját szabadalmat is bejegyeztetett.
A megállás nélküli alkotómunkából a hatvanas éveibe lépett nő rövidesen úgy döntött, hosszú szünetet tart, idejét pedig az amerikai történelem kutatásának, az írásnak, illetve a vietnámi háború elleni aktivizmusnak szenteli – írja Eva unokája által életben tartott hivatalos honlapja.
A magát az ipari formatervező kifejezéstől mindig távol tartó, önmagára „szemet gyönyörködtető, érintésre hívó” tárgyak tervezőjeként hivatkozó Zeisel témája rövidesen a személyes ügyévé is vált:
Hosszú kutatás után kiderült, hogy teljes joggal, hiszen bebizonyította, hogy a történteket ugyanis néhány tűzeset, illetve az annak nyomán kialakuló tömeghisztéria okozta, a rabszolgák ártatlanok voltak, a hamis tanúvallomásokra pedig kényszerítették őket.
A tervezőnő a nyolcvanas évek hajnalán rég nem látott munkatempóval tért vissza a művészeti életbe, műtermét pedig különböző gyárak megrendelésére születő üvegtárgyak, lámpák, szőnyegek, bútorok, illetve természetesen kerámiák hagyták el, sőt, rövidesen a Kádár-kor utolsó éveit élő Magyarországon is feltűnt:
A használhatóságot mindig szem előtt tartó, ihletforrásként sokszor az emberi test vonalait vagy a magyar népművészet mintáit használó művész hat évtizeddel bebörtönzése után Oroszországba is visszatért: a Szovjetunió összeomlása után, 1995-ben az orosz kormány által rehabilitált tervezőt az akkor még az amerikai állam egy befektetési alapja, illetve a szintén amerikai KKR többségi tulajdonában lévő Lomonoszov-gyár 2000-ben hívta meg Szentpétervárra, ahol egy új teakészlettel állt elő.
A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa az életműkiállítás apropóján 1987-ben a Magyar Népköztársaság Csillagrendjével tüntette ki, 2004-ben pedig egy újabb tárlat kapcsán a Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével ismerték el, sőt, az Iparművészeti Egyetem (a mai MOME) címzetes egyetemi tanárává is kinevezték.
A kitüntetései az Egyesült Államokban, illetve Nagy-Britanniában sem maradtak el: 2005-ben a Cooper-Hewitt National Design Museum életműdíját kapta, több brit, illetve amerikai egyetem pedig tiszteletbeli diplomát nyújtott át neki.
Striker Éva némi túlzással élete utolsó pillanatáig bútor-, kerámia- és üvegtervezéssel töltötte az idejét: a kilencvenes években otthoni és irodai fa-, illetve üvegbútorokon dolgozott (1993-1997), elvállalta számos New York-i üzlet belsőépítészi feladatait, majd az ezredforduló után többek közt kristály- és fém ajándéktárgyakat, lámpákat és tálakat tervezett.
A Magyarországon alig ismert művész végül közel kilenc évtizedes karrier, illetve megvalósult tervek százainak elkészítése után, röviddel 105. születésnapja után 2011-ben, New Yorkban hunyta le örökre a szemeit. Munkái azonban még hosszú időn át köztünk lesznek, hiszen azok nem egyszerűen csak a műtárgypiacon, webshopokban vagy az otthonokban bukkannak fel, de a világ legfontosabb magán- és közgyűjteményeiben – így az öt éve zárva tartó, továbbra is felújításra váró budapesti Iparművészeti Múzeumban, a Metropolitan Museumban, a Cooper-Hewitt Design Museumban, a MoMA-ban, illetve a British Museumban – is megtalálhatók.
