Halász Judit 1942. október 7-én született és 1964-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Ezt követően a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol csak fél évet töltött, mert Várkonyi Zoltán – aki már a főiskolai évek alatt felfigyelt rá – vendégnek hívta a budapesti Vígszínházba, a következő évadtól pedig szerződést kapott, és azóta is, immár csaknem hatvan éve a társulat tagja. A színpadon partnere volt többek között Ruttkai Éva, Sulyok Mária, Páger Antal, emellett közel negyven filmben szerepelt, olyan rendezők alkotásaiban tűnt fel, mint Szabó István, Keleti Márton vagy Jancsó Miklós. A 70-es évek óta több mint két tucat, többnyire gyerekeknek szóló lemezt készített, ezeken a dalain és előadásain teljes generációk nőttek fel. De jobb is, ha átadjuk a szót, és Halász Judit saját szavaival mondja el, hogyan élte meg az elmúlt nyolcvan évet:
Emlékek a második világháborúról
Halvány emlékeim vannak, de az ember gyakran összekeveri a rokonsága és a környezete által elmesélt történeteket azzal, amit maga is megélt. Emlékszem, amikor Budapestet bombázták, szerettem volna kimenni megnézni a repülőket. Nagyon kíváncsi voltam rájuk, de nyilván nem engedtek. Próbáltak mindenféle jópofaságot mondani, viccelődni, de ennek ellenére sem akartam bent maradni. Miután vége volt a bombázásnak, kiengedtek, de csalódott voltam, mert akkor már nem láttam semmit.
Hogyan lett színész?
Azt, hogy én színész lettem, az elsőosztályos tanító nénimnek köszönhetem, aki nagyon figyelt ránk. Elsős koromban adott nekem egy verset és egy másik lánynak is adott egyet. Emlékszem, én József Attila Mama című versét kaptam. Nagyon nagy sikerünk volt, attól kezdve mi voltunk az osztály és az iskola versmondói. Az a másik lány nem más volt, mint Almási Éva.
Mit jelent számára a Vígszínház?
Felelősséget jelent, hogy sikerüljön megőriznünk a Várkonyi által ránk hagyott Vígszínház szellemiségét, az előttünk járt színészek hagyományait, és természetesen új formák, gondolatok, stílusok felismerését, befogadását. Kétségtelen, hogy ilyen hosszú idő alatt voltak olyan helyzetek, amikor úgy gondoltam, talán jobb lenne máshol folytatnom, de miután sokáig vívódik az ember, hogy fontos lépéseket megtegyen-e, a végeredmény az volt, hogy maradtam. Talán nem mindig döntöttem jól, de ha visszanézek, mégis valami büszkeség, vagy mondjam inkább szeretet tölt el, ha a Vígre gondolok, és ebbe beletartozik a Várkonyi által alapított Pesti Színház is.
Halászkám, te egy zseni vagy!
Egyedül valóban semmi nem megy. Az ember önmagáról sok olyan dolgot képzel, ami nincs összhangban a valósággal. Sosem felejtem el, amikor Béres Ilonával, Tordai Terivel és a többi lánnyal együtt először néztük meg az Esős vasárnaphoz készült próbafelvételeket. Hát, rosszul voltunk. Én végképp ki voltam akadva, azt gondoltam: az nem lehet, hogy ez én vagyok! De aztán szerencsém volt, mert az első forgatási napon, az első jelenetem után azt mondta nekem Szász Péter, a film dramaturgja: »Halászkám, te egy zseni vagy!« Akkor egy kicsit elhittem, hogy jó, amit csinálok.
(Origo)
A másik színpad
Mindig arra teszem a hangsúlyt, amit éppen csinálok, ami érdekel. Az embernek nem a vágyai után kell sóhajtoznia, hanem azt kell csinálnia, ami éppen van, és úgy, ahogy azt más nem csinálná. Én mindig nagyon szívesen ismertem meg új embereket, új lehetőségeket, de ha ez éppen nem adatott meg, akkor én magam próbáltam mást keresni – így jöttek a koncertek. Ezért nem éreztem soha üresjáratokat. Ha nem lettem volna színésznő, nem tudtam volna végigcsinálni. Nem vagyok énekesnő, nem is tartom magam annak, az előadói készségemmel, színészi tudásommal pótolom azt, amit más a varázslatos énektudásával ér el. Tudom, hogy jó a hangszínem, a szövegeket pedig mindig úgy válogattam, hogy legyenek bennük olyan sorok, amiket előadóként, színészként kell megoldani. Ez a »másik színpad« régen alakult ki, amikor sok olyan felkérésem volt, amit nem szívesen vállaltam volna. Nem tetszett sem a szerep, sem a rendező, sem a forgatókönyv, inkább magam teremtettem meg a lehetőségeket.
(Revizor)
Figyelni egymásra
Nekem az első 20 évben csak gyerekközönségem volt. Meg kellett értenem, meg kellett tanulnom, hogy a gyerekek mit értenek, mit szeretnek, miért szeretik, miért utálják, miért unják. Én figyelem mindig azokat, akiknek énekelnek. Amíg egymást figyeljük, addig nincs unalom.
(Telex)
Első koncertje előtt majdnem frászt kapott
Minek kellett ebbe a hülyeségbe belemennem? Jó szerepeket játszom itt is, ott is, amott is, kell a francnak ez a hülyeség! Ugyanis sötét volt a nézőtéren, nem láttam, hogy kik ülnek és mit csinálnak ott. Csak azt hallottam, hogy zaj van, ricsaj van, megőrülök tőlük. És egyszer csak észrevettem – tán pont a Micimackónál –, hogy ezek nem is zajonganak, hanem énekelnek. Lehet, azt éneklik, amit én? És frankón azt énekelték, amit én énekeltem! Ettől szárnyakat kaptam, mert nem akartam hinni a fülemnek
(Telex)
Tanács pályakezdőknek
A tanácsokkal mindig bajban vagyok! Olyan sokféle ember van és olyan sokszínű álmaik vannak! Azt tudom, hogy nekem fontosak voltak a tanáraim, a mesterem, akik rávezettek a szakma és a hivatás lényegére. Akiknek hittem, akikre felnéztem. Sokat olvastam, mindig úgy éreztem, hogy lemaradok, ha nincs elég ismeretem, sok verset tanultam, rengeteget jártam színházba, koncertekre, sok filmet néztem, és kerestem a tehetséges, nálam nagyobb tapasztalattal és tudással rendelkező kortársaim társaságát. Tőlük megtanultam, hogy a szellem és a test, a beszéd kultúrája milyen sorsdöntő lehet a mi életünkben. Hát… ha elfogadjátok, ez a tanácsom.
