A Felhőkakukkvár nemcsak vastag, de roppant ambiciózus regény is, aminek cselekménye a 15. századi Bizánctól korunk Amerikájáig és egy jövőbe helyezett űrodüsszeiáig ível. Tényleg abból nőtt ki ez a monumentális történetfolyam, hogy lenyűgözték Konstantinápoly falai?
Előző regényem, A láthatatlan fény írásakor ástam bele magam a falak történetébe, ez ugyanis egy francia városkában, Saint-Malóban játszódott a második világháború idején. A Saint-Malót védelmező középkori városfalból nagyjából két kilométer maradt meg, a 96 százaléka elpusztult az 1944-es amerikai bombázásokban. Az erődített városka pusztán egy apró elemét képezte az Atlanti falnak, ennek a Hitler által megálmodott gigantikus védvonalnak, ami több ezer kilométeren át húzódott Európa nyugati partjainál. Többnyire rabszolgamunkával épített betonerődítmények elképesztő köteléke volt ez. A védőfalak régre visszanyúló történetéről olvasva szinte minden szöveg megemlítette Konstantinápoly legendás falait, amikről korábban alig hallottam. Ráadásul 2015-ben, amikor új regénytémát kerestem magamnak, épp feltűnt egy elnökjelölt az Egyesült Államokban, aki városról városra járt, és azt skandáltatta a közönséggel: „Építsd fel a falat!”
Elég nagy sikert ért el a szlogennel.
Igen. Abszurdnak tűnt a gondolat, hogy húzzunk fel egy falat az Egyesült Államok és Mexikó közé, de valamit mélyen megmozgatott az emberekben.
Egy falnál ugyanis semmi nem képes jobban kijelölni azt az elemi identitást, hogy vagyunk Mi, akik belül vagyunk, és vannak Ők, akik kívül vannak. Sokat gondolkodtam rajta, hogy ez a megkülönböztetés vajon biológiailag kódolva van belénk, vagy az idők során tanuljuk meg, és mikor születhetett meg például a magántulajdon fogalma.
Léteznek erről izgalmas elméletek, hogy a falak nagyjából ugyanabban az időben jelentek meg, mikor elindult a vagyonfelhalmozás is. Lerohantunk és kifosztottunk más falvakat, elhoztuk az értékeiket, így több javunk lett, mint amire pillanatnyilag szükségünk volt, ezeket pedig megpróbáltuk átörökíteni a gyerekeinkre. A falakkal együtt jelent meg a patriarchális berendezkedés is. Nagyon érdekeltek ezek az összefüggések, és azon kaptam magam, hogy egy lány történetét írom, aki soha nem mozdult még ki Konstantinápoly falai közül. Azok a falak rettentő sokáig álltak. Valószínűleg Magyarországon mindezt jobban tanítják, de mi itt Amerikában nem nagyon tanultunk róla az iskolában. Róma bukása után egyből Leonardo Da Vincihez és a nagy felfedezésekhez ugrunk, mintha a közte eltelt ezer évben semmi nem történt volna. Az írást szeretem arra használni, hogy az ilyen tudatlanságaimat orvosoljam, és minden nap új dolgokat tanuljak. Így tudtam meg azt is, hogy Konstantinápoly falai 23 ostromot vertek vissza ezer éven át, és lehetőséget adtak arra, hogy hihetetlen gazdagságot halmozzanak fel a városban. Volt ott minden: borostyán, szőrmék, olívaolaj, rabszolgák, keleti fűszerek és persze könyvek. Mikor Bizánc könyvtárairól olvastam, akkor kezdett formát ölteni bennem a történet. Kolostori, birodalmi és magánkönyvtárak őrizték az ősi görög és római szövegeket. Ha a szellem emberei kerestek egy régi szöveget, legtöbbször Konstantinápolyba mentek kutakodni.
Közben viszont hatalmas átrendeződések zajlottak a világban, amiknek végül Bizánc is áldozatul esett.
A 15. században új, a világot felforgató technológiák egész sora született, mint a nyomtatás, a puskapor vagy a tengeri navigáció fejlődését hozó eszközök. Ebből a szempontból hasonlított a mi korunkhoz, hiszen most is a legkülönfélébb, forradalmi innovációk jegyében telik az életünk. A Felhőkakukkvár hagyományos történelmi elbeszélésnek indult: van egy lány a falakon belül, aki megtalálja egy nagyon régi könyv utolsó példányát, és van egy fiú a falakon kívül, majd a kettejük története találkozik. Hat hónapnyi munka után ébredtem rá, hogy képtelenség dramatizálni, milyen hatalmas dolog egy régi szöveg megmentése, ha nem mutatom be a későbbi századokra gyakorolt hatásait ennek a tettnek. Ekkor vettem egy nagy levegőt, és beletörődtem, hogy más idősíkokra is szükségem lesz. Tényleg nagyon ambiciózus elbeszélés, én is sokszor megszeppentem, hogy őrültségre vállalkozom, és soha nem leszek képes befejezni. De szükség volt rá, hogy más korszakokban is ábrázoljam, hogy az új, forradalmi technológiák miként alakítják át az életünket. Ezért választottam a jelent és a jövőt, mert nálunk is elképesztő technológiai robbanás van, és szerintem hamarosan meg kell majd küzdenünk a mesterséges intelligenciával, akárcsak a klímakáosz következményeivel.
A regényben fontos szerephez jut az akkori világ legnagyobb ágyúja is, amit egy magyar ágyúöntő mester, Orbán készített. Először a bizánciaknak ajánlotta fel szolgálatait, de ők nem tudták megfizetni, így fordult a Konstantinápoly ostromára készülő szultánhoz.
Szerettem volna magát Orbánt is szerepeltetni a könyvben, de rájöttem, hogy Omeir nevű hősöm, aki egy egyszerű pásztorfiú a hegyekből, aligha találkozhatott volna vele. Így inkább az ágyúkészítés szinte természetfeletti élményét mutattam be. Mérnökileg egészen lenyűgöző teljesítmény, ami egy korabeli ember számára felfoghatatlan lehetett. Mi már repülőn és vonaton utazunk, így könnyen elfelejtjük, mit jelentett a sebesség pár évszázaddal ezelőtt. A sebesség lenyűgözte az embereket, már a hangja is félelmetesnek tűnt. Fennmaradt egy történet egy terhes nőről, aki azonnal elvetélt, amikor meghallotta Orbán ágyúját. Hihetőnek tűnnek az ilyen anekdoták, mert akkoriban sokkal lassabb volt az élet. Próbálom érzékeltetni az olvasókkal, milyen lehetett először találkozni az új technológiákkal. A láthatatlan fényben is hasonlóan jártam el, csak ott a rádióval. Már természetesnek vesszük, hogy ezer kilométerekről tudunk kommunikálni egymással, de időnként nem árt felidézni, hogy ezek a hétköznapi szolgáltatások valójában elképesztő technológiai csodák.
A regény jól szemlélteti azt a paradoxont, hogy a történeteink egyfelől roppant sérülékenyek, hiszen a papír, amire lejegyzik őket, elázhat, eléghet vagy elporladhat. Ugyanakkor a történetek hihetetlenül erősek is tudnak lenni, olykor még az ágyúknál és komplett hadseregeknél is nagyobb befolyásra tesznek szert.
A Felhőkakukkvárban van egy állandó feszültség eltörlés és megőrzés között. A legkülönfélébb dimenziókban próbálom ezt bemutatni, amiből a legnagyobb talán a Föld iránti felelősségünk kérdése. Itt van ez a 4,5 milliárd éves bolygó a maga gazdag és komplex létfenntartó rendszereivel, ami az utóbbi száz évben pusztulásnak indult. Észak-Amerikában hárommilliárd, vadon élő madárral lett kevesebb a 70-es évek óta. Kihúzzuk ezeket a szálakat az élet nagy szőtteséből, anélkül, hogy átlátnánk, mindez mivel jár majd számunkra és a minket körülvevő világ számára. Ez tehát a természet, de persze a szövegek megőrzése is fontos téma. Régóta érdekel az emberi emlékezet működése: a kultúránk fundamentumát jelentik olyan klasszikusok, mint az Iliász vagy az Odüsszeia, amiket három évezrede mesélünk újra és újra. Közben viszont számtalan görög eposz elveszett, amikről szinte semmit sem tudunk. Szapphóról például tudjuk, hogy nagyjából tízezer sornyi verset írt, amiből mindössze 650 maradt meg. Mintha egy hatalmas festmény előtt állnánk, aminek csak egyetlen apró darabkáját látjuk, mégis azt hisszük, hogy tudjuk, milyen volt az egész. Belegondolni is elképesztő, micsoda szerencse kellett ahhoz, hogy egy-egy mű átvészelje az évezredeket.
Személyes kötődésem is van a témához. 14 éves voltam, amikor az Alzheimer-kórban szenvedő nagymamám hozzánk költözött. Akkoriban nem is tudtam, ez mit jelent, de tinédzserként végig kellett néznem, ahogy ez az eleven, jó humorú nő elveszít mindent, ami őt önmagává tette.
Az a képességünk, hogy emlékszünk a gyerekkorunkra vagy a múlt hetünkre, adja ki a személyiségünk jelentős részét. Ha ezt elveszítjük, kérdés, mi marad belőlünk. Szoktam gondolkodni arról, hogy vajon ugyanez a helyzet teljes kultúrák esetében is. Kik vagyunk mi egyáltalán, ha nem is ismerjük a múltunkat? A Trump-korszakban boncolgatni ezt a kérdést külön relevánsnak tűnt, mert gőzerővel zajlott Amerika múltjának megszépítése. „Tegyük újra naggyá Amerikát!” – ha vannak valódi, komplex ismereteid arról, hogy lett Amerika azzá és amivé, abba a nagyságon, erőn és szépségen túl rengeteg ember fájdalma és nyomora is beletartozik. Akartam tehát írni egy történetet, ami emlékeztet minket arra, milyen törékeny az emlékezet, ugyanakkor mekkora erőt ad, ha sikerül megőriznünk.
A könyvtárakra manapság úgy tekintünk, mint nyugis, hasznos, ám kicsit unalmas helyekre, az igazi hőstettek nem ott történnek. A Felhőkakukkvár viszont egy dicshimnusz a könyvtárakhoz, és mintha amellett érvelne, hogy ennél heroikusabb vállalkozása nem nagyon volt az emberi történelemnek.
A könyvtár az összes karakter sorsában fontos szerepet játszik. Mindezzel magamat is emlékeztetni akartam, mert kiskoromban természetesnek vettem a könyvtár létezését. Anyukám tanárnő volt, aki olykor elvitt engem és két bátyámat a helyi könyvtárba, hogy egy kicsit lefoglaljuk magunkat. Felnőtt fejjel tudatosítottam, hogy a könyvtár nem magától van ott, az emberi közösségeknek kell úgy dönteniük, hogy felépítsék, fizessék a rezsiszámlát, karbantartsák és tovább bővítsék a gyűjteményt.
Amerikában a mai napig nincs még minden embernek hozzáférése az internethez. Így, ha egy állásra akarsz jelentkezni, az adódat befizetni vagy csak megmelegedni valahol télen, a könyvtárak az utolsó közös terek, ahova ingyen beléphetsz, hogy ne fagyj meg. Még a Starbucksban is kell venned egy hatdolláros kávét, hogy használhasd a mosdót, tényleg a könyvtárak az utolsó nyitott, befogadó nyilvános terek, ahova odamehet az ember és biztonságban érezheti magát.
A Felhőkakukkvárban be akartam mutatni, mit adhat egy apró, kisvárosi könyvtár egy hatalmas, a világ minden tudását magába foglaló, virtuális könyvtárral szemben. Mennyit ér az információkhoz való határtalan hozzáférés, és vajon a Wikipédia tényleg bölcsebbé tesz-e minket. A sci-fi szál hőse, a Konstance nevű gyerek ott van ebben a végtelen virtuális könyvtárban, de lehet, hogy mégsem kapja meg azt, amire szüksége van: az ugyanis az emberi kontaktus, figyelem és kötődés lenne.
Lehet, hogy sok minden elveszett az évezredek alatt, de történetekből ma sincs hiány: könyvek, cikkek, videók, podcastok, sorozatok versenyeznek a figyelmünkért minden pillanatban. Ön szerint fenyeget a túladagolás veszélye, vagy a történetek nem tudnak inflálódni?
Ez számomra is mindennapi kihívás. A kíváncsi elme átka, hogy egy pillanat alatt bármire rápörög. Néha belefutok egy cikkbe, amire kattintva újabb cikkeket olvasok el, és azon kapom magam, hogy órák teltek el, és nem is dolgoztam a könyvemen. Telepítettem egy applikációt a számítógépemre, ami blokkolja az internetet munka közben, hogy tudjak haladni az írással. Nem arra lettünk kondicionálva, hogy ennyi történetet kövessünk, sokkal inkább arra, hogy egy történetmondót hallgassunk megigézve a tűz körül ülve. Olykor pedig a csendre és nyugalomra is szükségünk van, hogy ne szórakoztassuk állandóan magunkat valamivel. De azt a túltermelés is mutatja, hogy a történetek iránti éhségünk sosem apad el. A nyomtatott könyv halála miatti félelmek pedig túlzóak, de vannak új, izgalmas elbeszélési formák is. Eleinte haragudtam a videójátékokra, de aztán a fiaim megértették velem, hogy vannak köztük gyönyörű darabok, hosszú és teljesen magával ragadó történettel. A tévésorozatok között is vannak lenyűgözőek. Ezek a hosszú formátumok – mint a videójáték és a sorozat – lehetőségeket is rejtenek, így, amíg az emberek könyvet is olvasnak, nem zavar a népszerűségük.
Előző könyvéből, A láthatatlan fényből például a Netflix forgat sorozatot. Mennyire közelről követi a munkálatokat?
Júniusban emiatt jártam Budapesten, sok magyarral találkoztam.
A magyar közvélemény onnan értesült a forgatásról, hogy Mark Ruffalót többször kiszúrták budapesti éttermekben és kávézókban.
A nyolcvanvalahány napnyi forgatás nagy része Magyarországon zajlott, csak június vége felé mentek Franciaországba forgatni. Nekem, aki egyedül dolgozom, észbontó volt belepillantani a filmes munkába, hogy mennyi ember dolgozik közösen egy történet elmeséléséért. Az egyik főz, a másik szállít, a harmadik lerakja a vezetékeket vagy beállítja a fényeket. A néző csak azt látja, hogy ott áll Mark Ruffalo egy meghitt, intim hangulatú jelenetben egy hétéves vak kislánnyal, de a forgatáson közben negyven ember veszi körül őket, hogy minden rendben legyen.
Ez szépen leképezi azt, ami a Felhőkakukkvár egyik fő tanulsága is: lehetünk bármekkora individualisták, millió szálon kötődünk egymáshoz.
Szerintem az olvasás azért is varázslatos, mert segít, hogy kilépjünk a saját fejünkből. Ezúttal is egy falat törünk át, csak a saját koponyánk falát. Így ráébredhetünk, hogy nem vagyunk egyedül, a múltban és a jövőben is sok ember élt és él, akik ugyanúgy félnek, vagy szeretnek, vagy kíváncsiskodnak. Az olvasás segít edzeni a képzeletünk izmait, ami nagyon fontos izomcsoport, különösen az empátiához. Pakisztánban például rettenetes árvizek pusztítanak épp, közben itt meg gyönyörű kora őszibe fordult a táj. Annyi szenvedésről hallunk a világ különböző szegleteiből, hogy néha attól tartok, mindezt képtelenség feldolgozni, és beáll egyfajta empátiafáradtság. Az ukrajnai háború nem messze zajlik onnan, ahol ülsz, mégsem gondolhatsz a nap minden percében arra, mi történik ott az emberekkel. A fikciós könyvek segítenek felismerni azt, hogy milyen értékes életek vannak a miénken kívül is. Ez oldja az önzőségünket is. A közösségi média szerintem sokszor elhiteti velünk, hogy mi vagyunk a legfontosabbak, ha mi kapjuk a legtöbb lájkot, és állandóan magunkról posztolunk. Pedig az én narratívám nem feltétlenül fontosabb, mint bárki másé.
Fél éve arról beszélt, hogy nem emésztette meg teljesen A láthatatlan fény világraszóló sikerét, és nem is biztos, hogy ezt egészségesnek tartaná. Hogy tudta kijátszani a bénító elvárásokat?
Maga a munka segít kizárni az elvárásokat. A fikciós írás nagy öröme számomra, hogy tíz perc után teljesen belefeledkezem. Egy rejtvényt próbálok megfejteni, és ez elég ahhoz, hogy lefoglalja a szellemi kapacitásom 93 százalékát. Írás közben nem azon gondolkodom, hogy mit szól ehhez majd a szerkesztőm, vagy elég embert érdekel-e. Ezzel együtt igaz, hogy A láthatatlan fényből – ami az ötödik könyvem volt – nagyságrendekkel több fogyott, mint a korábbiakból. Bele kellett tanulnom, hogy ne szenteljek túl sok figyelmet a körülötte zajló felhajtásnak. Annyi levelet kaptam azután a könyv után, hogy alig győztem mindenkinek válaszolni, ami olykor frusztráló volt. Abban viszont biztos lehettem, hogyha írok valamit legközelebb, valószínűleg érdekelni fog elég sok embert. Ez hálával töltött el.
A Felhőkakukkvár címét Arisztophanész komédiájából, a Madarakból kölcsönözte. Ebben két pásztorlegény próbál meg eljutni az istenek és emberek világa közti, égi városba. Mit mond el az a tény, hogy a nyugati kultúra egyik első lejegyzett utópiája egy abszurd vígjáték?
A legtöbb utópia arról szól, hogy azt hisszük, eljutunk egy helyre, ahol minden fantasztikus lesz, aztán egy idő után megpillantjuk a repedéseket. Mélyen emberi történet ez is. Az elvágyódás ma is jelen van a mindennapjainkban, különösen a reklámok révén: Ó, ha eljuthatnék Bora Borára, az óceánparton feküdve minden problémám megoldódna! De lehet, hogy elég lenne az is, ha ezt a farmernadrágot vagy napszemüveget megvehetném! Az utópikus üzenetek lépten-nyomon ömlenek ránk. A Felhőkakkukvárban próbáltam leszámolni a vágyképekkel, és eljutni az érettebb belátásokig.
Az a gondolat például teljesen groteszk számomra, hogy miután a saját Földünket tönkretettük, el kéne jutnunk egy másikra. Egyetlen Földünk lesz: a bolygó, amin most élünk. Muszáj ezzel szembenéznünk, és megpróbálnunk jobban gondoskodni róla.
A személyes életemben is próbáltam megszabadulni az efféle illúzióktól. Évekig írtam egy utazási magazinnak, és kicsit megszállottjává váltam a gondolatnak, hogy minél több helyre eljussak, mielőtt meghalok. A járvány időszaka alatt viszont akadtak ezek a csendes pillanatok, amikor csak ültünk a kertünkben, és néztük a virágokat és rovarokat. Ráébredtem, hogyha valóban figyelsz, olykor éppannyi szépség van körülötted, mint bárhol a világon. Nem kell az Amalfi tengerpartig szaladni, a világ nem egy non-stop globális szépségverseny.
A jobb világokról szóló álmodozásunk csak az örök naivitásunk kifejeződései lennének? Vagy az utópiák azért segíthetnek olykor a saját világunkat is jobbá tenni?
Szerintem segíthetnek. Akárcsak a megőrzés és az eltörlés között, a remény és a realizmus között is fennáll egy elemi feszültség. A regény összes karaktere álmodik egy jobb helyről, ám végül mindegyikük megpillantja új szemmel a saját otthonát. Szerintem nagyon fontos, hogy gyakoroljuk az álmodozást, mert gyakran merülünk alá – különösen a gyerekeink – kilátástalan, disztópikus fantáziákba. Időnként adjunk magunknak pár percet, hogy elmerengjünk a kérdésen: Mi lenne a legjobb hely számomra? Milyen lenne az én ideális világom? És hogy tudnék pár lépéssel közelebb kerülni ehhez? Szabad hozzáférés a hiteles információkhoz minden ember számára? Megújuló energiaforrást mindenkinek? Egy biztonságos és szorongástól mentes helyet a gyerekeim számára? Ha nem is érhetjük el száz százalékban az álomvilágunkat, az álmodozás már önmagában is létfontosságú lépés. Edward O. Wilson biológus állt elő a javaslattal, hogy őrizzük meg a Föld felét, és különítsük el a pusztuló biodiverzitás rezervátumaként – így kerülve el a bolygón épp zajló kihalási kataklizmát. Half Earth Projectnek, vagyis Fél Föld Projektnek nevezte el a kezdeményezést. Az ötlet persze képtelenségnek hangzik. Hogy tudnánk hatalmas, védett zöld folyosókat kialakítani és összekötni a bolygón? Ezt legtöbben abszurd fantáziának tartanák, hiszen a kormányok, a földtulajdonosok és a kitermelő üzemek átfogó együttműködésére lenne szükség. Lényegében a Föld összes lakosának bele kéne egyeznie. Hogy volna ez lehetséges? Számomra mégis olyan hihetetlen gyönyörűség arról beszélni, hogyan érhetnénk el egy ilyen paradicsomi állapotot. Hogy alakíthatnánk úgy a városainkat vagy a saját kertünket, hogy több teremtmény számára biztosítsunk élőhelyet? Ha a Föld felét nem is tudjuk átformálni, a városunk felét azért igen? Amikor nekiálltam a regénynek, nem gondoltam, hogy képes leszek olyan történetet írni, ami összeköti a 15. századot a jelennel és a jövővel, abszurd célnak tűnt. De elköteleztem magam az álom mellett. Mi más tenné az emberi fajt különlegessé, ha nem a nagyra törő álmai?
A láthatatlan fény és a Felhőkakukkvár az Alexandra Kiadó gondozásában jelent meg.
