2007 nyarán Neil Gaiman Budapesten járt, hogy meglátogassa barátját, Guillermo del Torót a Hellboy 2 – Az Aranyhadsereg forgatásán. Akkor már itthon is sztárszerzőnek számított, ezért hosszú sor kígyózott a Sárkánytűz szerepjátékos boltban rendezett dedikálásán, sőt, interjút is készített vele az Index.
Az eltelt tizenöt évben a helyzet annyiban változott, hogy Gaiman azóta nem jött Magyarországra, viszont még sokkal nagyobb sztár lett. Kevesebb könyve jelent meg, mint a kilencvenes és a kétezres években, de korábbi művei nagyobb közönséghez jutottak el. Ennek pedig a sorozatipar felvirágzása az oka. 2017-ben mutatták be nagyregényéből, az Amerikai istenekből forgatott sorozat első évadát, majd 2020-ban érkezett a Terry Pratchett-tel közösen írt, szatirikus fantasy, az Elveszett próféciák tévés változata.
A legkomolyabb és legrégebben húzódó adaptációs kihívásnak azonban 2022-re felelt meg az író: augusztusban a Netflix tíz epizódban mutatta be a Sandman első évadát.
Istennél több és kevesebb
A magyarul is teljes egészében olvasható Sandman: Az álmok fejedelme Gaiman főműve, képregényes munkásságában mindenképp, de valószínűleg prózájával egybevetve is. Keletkezésének története 35 évvel ezelőttre vezethető vissza, amikor az addig néhány rövidebb képregényt és egy Duran Duran-monográfiát jegyző, pályakezdő angol író lehetőséget kapott a DC kiadótól, hogy előássa valamelyik régi szuperhősfigurájukat, és új sorozatba kezdjen a főszereplésével. Gaiman a Homokembert választotta, egy negyvenes évekbeli bűnüldözőt, aki gázmaszkban és altatóporral felszerelkezve járőrözik az éjszakában, hogy „elaltassa” a gonosztevőket.
Ezt a butaságot Gaiman egy pillanatig sem vette komolyan, saját Sandmanje csak a nevében kapcsolódik az ósdi szuperhőshöz. Az ő verziójában Sandman – más néven Álom, megint más néven Morpheus – ősidők óta velünk élő lény. Ismeretlen úr, akinek időről időre mindannyian a vendégei vagyunk, méghozzá az álmainkban, mert Morpheus az álmok terének formálója és fejedelme, akinek feladata, hogy álmokat és rémálmokat adjon az alvóknak. Testvéreivel, a Végtelenekkel a halandókat szolgálják, mióta világ a világ. Álom, valamint Végzet, Halál, Pusztítás, Vágy, Kétségbeesés és Delírium (régebbi nevén Öröm) egyszerre kevesebbek és többek isteneknél: kevesebbek, mert a halandók nem hozzájuk imádkoznak, és többek, mert mindannyiunk sorsát befolyásolják, azokét is, akik nem hisznek bennük.
A 75 részben megjelent, majd hosszabb-rövidebb folytatásokkal és különkiadásokkal kiegészített sorozatot jobb híján továbbra is fantasynek nevezhetjük, noha számos más műfajt is magába foglal: lidérces horrort és alternatív történelmi kalandokat éppen úgy, mint kisrealista nevelődési történetet a Thatcher-korszak elnyomó kisebbségpolitikájából ocsúdó, a kilencvenes évekbeli Anglia változó társadalmába beilleszkedni igyekvő fiatalokról.
Néhány évvel a Sandman elindulása és hatalmas – a képregényolvasók táborán jócskán túlmutató – sikere után máris felmerült a tévésorozat- vagy moziadaptáció ötlete. Gaiman több forgatókönyv-változatot is megvétózott, másokat elfogadott, de évtizedek alatt sem készült el az adaptáció, hiába merült fel Roger Avarytől Terry Gilliamen át James Mangoldig sokak neve lehetséges rendezőként. Ám Gaiman időközben egyre tevékenyebb szerepet vállalt művei filmfeldolgozásaiban. Az Amerikai istenek és az Elveszett próféciák producereként közelről követte, hogyan érdemes vagy nem érdemes mozgóképpé formálni a műveit. Végül a netflixes Sandmanben már íróként is részt vett, a Batman-filmeken is dolgozó David S. Goyerrel és Allan Heinberggel együtt fejlesztette sorozattá a képregényt.
Beszélő holló és bölcsőhalál
A most bemutatott évad az eredeti Sandman első két, hosszabb fejezetét öleli fel. 1916-ban kezdődik a történet, amikor Álmot merő véletlenségből túszul ejti egy amatőr mágus, hogy aztán az álmok fejedelme bő évszázadon át egy vidéki angol kúria pincéjében raboskodjon. Ezalatt birodalma kis híján összeomlik: az általa teremtett rémálmok elszabadulnak, és már ébrenlétükben is kísértik az embereket, egyes alvók pedig soha nem ébrednek fel az álomból, amelybe ama világháborús évben merültek. Álom az évad elején kijut börtönéből, de hosszú epizódokba telik, mire visszaszerzi régi hatalmát, és újra irányítása alá vonja a málladozó álomteret.
Hiába gazdag és különleges ez a fikciós világ, az első történetek meglehetősen egyszerű küldetésdramaturgiára épülnek: Álom felkutatja varázstárgyait, és leszámol a távollétében nekibátorodó ellenségeivel. Talán a sorozat későbbi komplexitását még csak megelőlegező szerkezet miatt írta Gaiman az első képregénykötet utószavában a rá jellemző keresetlen őszinteséggel, hogy e történetek nagy részét „ügyetlennek és otrombának” találja. Mégis érthető, hogy az adaptáció is ezekkel kezdődik, mert a könnyen követhető cselekmény kapaszkodót nyújt a Sandman világábrázolásával még csak ismerkedő, alkalmanként a fejét vakaró nézőnek.
Gaiman szárnyaló fantáziájának és enciklopédikus – valamint rendkívül demokratikus kultúraeszményt tükröző – műveltségének gyümölcsét, amelyben művészettörténeti utalások, irodalmi hősök és társadalmi-politikai szatíra rétegződnek egymásra, nagykamaszként is élvezni lehet, de igazán a felnőtteket szólítja meg. Részint ugyanez áll a netflixes változatra is, a fiatalabb nézőknek legalábbis aligha tűnik fel, hogy az évad egyik főgonoszát alakító David Thewlis éppen olyan kellemetlenül viselkedik és nagyjából úgy is öltözködik, mint harminc éve Mike Leigh Mezítelenüljében.
A mozgókép konkrétsága, természetes realizmusa miatt Álom hús-vér karakternek tűnik, nem pedig megfoghatatlan és háttérbe húzódó, emiatt állandóan újraértelmeződő figurának. A rokonszenves Tom Sturridge túlvilágian mély hangon dörmög, és tíz epizód alatt képes elterelni a figyelmünket saját Robert Smith-frizurájáról, de az évad mégiscsak ennek az ősöregnek mondott fiatalembernek a történetéről szól, nem pedig a Történetekről általában, azok kifundálásáról, hagyományozódásáról és világrengető erejéről, mint Gaiman képregénye. A metaforikus olvasatok lehetősége, ami olyan csodássá és emlékezetessé tette az eredeti Sandmant, az új sorozatban vajmi kevéssé fogalmazódik meg.
Nem véletlen, hogy a két legjobb epizód egyszerű emberekről és nem a Végtelenekről szól. Az egyikben a Thewlis megformálta John Dee, ez a pszichiátriáról szökött elmebeteg az Álomtól elorzott medál erejével felszabadítja egy útszéli büfé vendégeinek ösztönvilágát, előbb vad szexre, majd pusztításra kényszerítve a bábokként irányított szerencsétleneket. A másik részben megismerjük Álom nővérét, Halált, aki válogatás nélkül jön el azokért, akiknek éppen ütött az órájuk – és ugyanebben az epizódban mutatkozik be Hob Gadling, a halandó férfi, aki Álom és Halál fogadásának köszönhetően évszázadok óta életben van, és még mindig tíz körömmel kapaszkodik az életbe.
Okos és megindító történetek ezek, de ami jó bennük, Gaiman képregényéből származik. A sorozat kevés újdonsággal gazdagítja az eredetit.
2022-ben a netflixes Sandman legüdvösebb hatása az lehet, ha növelni tudja a szelíd bölcselkedés és a kultúrák, illetve nemzedékek közötti kommunikáció jelentőségét a népszerű szuperhősműfajban, amelyhez rendkívüli képességű főhőse miatt továbbra is valamelyest közel esik. Vagyis rámutat, hogy tesztoszterondús fizikai akciók nélkül vagy azok minimalizálásával is elmesélhető egy ilyen fantasztikus történet.
Máskülönben az visszhangozhat a sorozat nézőiben, amit Álom mond Hob Gadlingnek, amikor a francia forradalom évében találkoznak: „A nagy történetek mindig visszatérnek eredeti változatukhoz.” Shakespeare Lear királyáról beszélgetnek, de az új adaptációban ez a mondat a Sandmanről is szól. Akik nem ismerték a képregényt, most bepillantást nyerhetnek Neil Gaiman nagy építményébe. Akik pedig ismerik – nos, tőlük az égvilágon nem vettek el semmit.
Sandman: Az álmok fejedelme (The Sandman), 1. évad, 10 epizód, 2022. Elérhető a Netflixen. 24.hu értékelés: 7/10.
