Vasárnap volt talán a Sziget első olyan napja, amikor a nagyszínpad főfellépője nem igazán érdekelte a magyarokat. Legalábbis nem olyan mértékben, mint Dua Lipa, Justin Bieber vagy Calvin Harris, de vélhetően még annyira sem, mint a Sex on Fire-rel azért legalább egy nagy slágert jegyző Kings of Leon. Mégis – plusz a lassan elviselhetetlen mértékű por ellenére (rengeteg a kendős, maszkos arc) – egész szépen megtelt este negyed tízre a színpad előtti tér. Abból a szempontból nem is véletlen, hogy a Tame Impala viszonylagos hazai ismeretlensége ellenére napjaink egyik legnagyobb rockzenekara.
A Tame Impala tulajdonképpen az ausztrál Kevin Parker egyszemélyes projektje, ami koncerteken teljes zenekarrá növi ki magát. Idén Észak-Amerikában turnéztak, ami kis képzavarral a barcelonai és portói Primavera Sound fesztiválokkal zárult le, majd, némi pihenést követően, egy svéd fesztivál után Budapesten kezdik meg a pár hetes európai fesztiválszezonos koncertsorozatukat.
Are you feeling good? Fuckin yes!
– válaszolta meg a saját kérdését Parker a tíz perces késéssel indult koncert elején, és noha azt nem mondanánk, hogy ez teljes hazugság, vélhetően nem ez volt az a koncert, amit az életünk végéig nem fogunk elfelejteni.
Hacsak nem a látvány miatt.
A színpad melletti kivetítőkön általában valamilyen pszichedelikus, eltorzított, belassított képeket látni, ami nem annyira különleges, a lézershow viszont már nagyon jól néz ki, de a legnagyobb látványosság az a hatalmas, kör alakú világítógyűrű. Sokáig észre sem lehetett venni, hogy ott függ a színpad tetején, aztán más fények megvilágítják, hogy majd lassan működésbe lépjen és elképesztő látványt csináljon, miközben lejjebb eresztik, megdől, füstöt és konfettit lő ki magából. Steven Spielberg Harmadik típusú találkozások című filmje ugrott be róla. Érdekes, hogy napjaink egyik legaktuálisabb popelőadója, Dua Lipa negyedannyit nem foglalkozott a színpadtechnikával, a Tame Impala viszont nem spórolt vele. Kifizetődő is volt, a látvány érezhetően hozzáadott a koncert élvezeti értékéhez.
Alapvetően az utolsó, a koronavírus miatt csak most megturnéztatott The Slow Rush című albummal járják be Parkerék a világot, ez azonban a számlistán aligha érződik, mert erről a lemezről mindössze négy dalt játszanak el (One More Year, Borderline, Breath Deeper, Lost In Yesterday), ugyanannyit mint a Tame Impala második albumáról, a Lonerismről (Mind Mischief, Elephant, Apocalypse Dreams, Feels Like We Only Go Backwards), ráadásul az új dalokkal végeznek is a koncert első felében. A legtöbb dal az azt megelőző, 2015-ös Currents című albumról hangzik el, számszerűleg öt (Nangs, Let It Happen, Eventually, The Less I Know The Better, New Person, Same Old Mistakes), bár ez annak a fényében aligha meglepő, hogy bőven ez a legsikeresebb albuma Parkernek, közönségileg egész biztosan, de a kritika is jól fogadta. A pszichedeliát szintetizátorral és egy jó adag poppal vegyítő zenekar még az első albumról is játszott egy dalt, a Runway Houses City Cloudst, szóval végül az albumturné helyett inkább egy best of válogatást kaptunk.
Nehéz lenne megmondani, hogy akkor miért nem működött a koncert. Hiszen teljesen profi volt a zenekar, a hangzás is, vannak jó dalaik, sőt, konfettieső is volt. A közönség mégsem vette annyira a lapot, és talán Parkertől is nagyobb aktivitást vártak volna el, vagy több interakciót, bár a Feels Like We Only Go Backwards alatt azért lement a közönséghez. Illetve – kissé bénán – két dal között az jutott eszébe, hogy beszámol az összes zászlóról, amit a nagyszínpad előtt lobogtat a közönség, melyik országé, és ekkor éreztük igazán azt, mennyire jó, hogy vége a Szigetet sokáig leuraló zászlók korszakának. Lehet, Parkernek is megmaradt ez a korszak, hiszen egyszer, még 2013-ban jártak a Szigeten, igaz, akkor még a nagyszínpad mögötti, akkor talán A38, most Freedom néven futó sátorban. De emlékeink szerint ő maga azon a koncerten is hasonlóan viselkedett, ezért talán kijelenthető, Kevin Parker sokkal jobban érzi magát a stúdióban, mint a színpadon.
Ezért is lehetett, hogy valójában ez háttérzene volt, ami jó egy beszélgetéshez, de nem egy fesztivál nagyszínpadára, pedig a Tame Impala a számai alapján képes arra, hogy több tízezer embert megtáncoltasson. És azt is érezni lehetett, hogy milyen ívet terveztek a koncertnek, a vége felé már be is indult volna a nagyobb táncolás, aztán valahogy odakerült az első lemez egyetlen száma, ami teljesen megtörte a lendületet. (Meg az is, hogy valamelyik hátsó kocsma nem észlelte, hogy még jön a ráadás, és már teljes hangerővel szólt a lakossági borzalom.) Hiába játszották még el ráadásként a The Less I Know The Bettert és a New Persont, úgy áramlottunk át a szomszédos – és nagyon halk – Caribou-koncertre, mintha mi se történt volna.
