A több mint negyven hektáron elterülő, Tata és Székesfehérvár közt fekvő alcsúti arborétum ma az ország egyik legszebb kertje. Az 1820-ban, József nádor által alapított létesítmény előbb a Schönbrunnban is dolgozó Tost Károly, majd 1867-ben Jámbor Vilmos irányítása alá került.
A Margitsziget arcát rendező szakember hosszú évek munkájával végül egy lenyűgöző, háromszáznál is több, Magyarországon korábban sosem látott növényfajt is magában foglaló helyet hozott létre egy olyan területen, ahol az utazók néhány évtizeddel korábban még egy birkalegelőt találtak volna.
A területet József nádor nyilvánvalóan nem csak egyszerű parkként, hanem saját kastélya kertjeként hozta létre – ennek a Nemzeti Múzeumot is jegyző Pollack Mihály tervei szerint 1827-re megvalósult óriásnak ma már csak a főhomlokzata, illetve a Storno Ferenc munkájaként épült, belül lecsupaszított kápolnája (1877–1880) áll. Mindezért a történelem a felelős: az 1944 végén Ausztria felé induló, a korai visszatérésben reménykedve minden értéket hátrahagyó utolsó tulajdonosa, József Ágost főherceg után ugyanis a szovjet hadsereg költözött a falak közé, távozásuk után pedig az épület máig tisztázatlan módon kigyulladt, és súlyos sérüléseket szenvedett.
Köveit rövidesen széthordták a környékbeliek, a klasszicista portikusz azonban mementóként ma is az 1952 óta védettséget élvező kert közepén áll, több mint hetven éve arra sarkallva a magyar építészeket, hogy újra megpróbálják azt élettel megtölteni.
A legérdekesebb ötletek egyike Hörcher Ferencné Horkay Nórához (1936–2018) kötődik, aki diplomamunkájában egy,
A Magyar Építőművészet 1960/4. számában bemutatott vázlatok szerint a fiatal építész szoborként kezelte volna a homlokzatot, ami mögé egy semleges vasbeton tömböt akart illeszteni.
A főtömb bejáratát Horkay az új épület túloldalára helyezte volna, ahonnan az előadóterem, illetve a klubszobák lettek volna elérhetők, a lakó- és műteremszárnyat pedig egy hosszan előrenyúló kiállítóteremmel kapcsolta volna mindehhez.
A kastély megmaradt, földalatti szintjét is kihasználta volna: oda egy, kikapcsolódást biztosító művészpincét képzelt el.
Az ötletnek természetesen esélye sem volt a megvalósulásra, az 1956-os forradalom szervezésében való részvétele miatt – alig húszévesen ő gépelte a Forradalmi Bizottság közleményeit – a Műegyetemről kirúgott, majd néhány napra bebörtönzött építésznő hosszú pályája azonban tele volt érdekes munkákkal: a Postaigazgatóság munkatársaként az agárdi és a dorogi posta terveit készítette el, majd a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI) tudományos munkatársaként, illetve 1986-tól az ENSZ Habitat kelet- és közép-európai irodájának vezetőjeként a rendszerváltás előtt számos fontos projektben vett részt, munkáját pedig azután még másfél évtizeden át folytatta.
A pályája jó részében település- és területfejlesztéssel, illetve lakóterület-, üdülő- és zöldterület-tervezési irányelvek kidolgozásával foglalkozó tervezőt öt nívódíjjal ismerték el, publikációi pedig számos magyar és külföldi folyóiratban, illetve kötetben jelentek meg.
