Ma már szinte az ember szeme se rebben, ha egy teljesen ártatlan hír alatti kommentfolyamban a képernyőn keresztül is tapintható agressziót és gyalázkodó fröcsögést talál, ahol gyakran visszafogott nagymamák és szelídnek tűnő hétköznapi emberek profilképei mellől köszönnek vissza a dögölj meg szintű hozzászólások. Komoly szociológiai tanulmányok szólnak arról, hogy az online gyűlölködés miért nyert ekkora teret magának, hogyan képesek az egyébként a légynek sem ártó, de nagyszájú fotelhuszárként a gyűlölködést egészen magas szinten művelő internetezők bárki halálát kívánni.
Nem is olyan meglepő, hogy vannak, akik ebben is meglátják a piaci rést, és komplett karriert építenek arra, hogy a frusztrált emberek agressziója számára biztosítsanak online játszóteret és üzemanyagot – olyan muníciót, amellyel már önmagában is emberi életeket lehet összeomlasztani. Hunter Moore a világ egyik leggátlástalanabb dolgából épített bizniszt, de ami még elborzasztóbb: hozzá egy olyan közösséget teremtett, amely szinte szomjazta mások szenvedését.
Mások megalázásából épített bizniszt
Mindezt ráadásul a közösségi média hajnalán, a kétezertízes évek elején, ahol a MySpace bugyraiból, a scene szubkultúra mélyéről emelkedett fel a legveszélyesebb szociopaták mintapéldánya. Moore sármos és karizmatikus, kezelhetetlen és vad partiállat volt, aki saját elmondása szerint a szex-drog-pénz Bermuda-háromszögében érezte magát a legjobban. Nem véletlen, hogy a gátlástalan és a legnagyobb marhaságokban is benne levő férfi rengeteg csodálóra talált.
Egy szakítás adta az ötletet ahhoz, hogy frusztrációját egy ördögi tettben élje ki, és kiposztolja exbarátnője meztelen képeit egy oldalra. Az ötlet az őt istenítők körében hamar elterjedt, hamarosan özönleni kezdtek a rohadéknak titulált exekről készített intim fotók, de az ebben a közegben ismert zenekarok tagjairól is bőségesen küldözgették a természetesen az anonimitás jótékony homályában rejtőzködő felhasználók a képeket.
Az internet leggyűlöltebb embere, a Netflix most bemutatott háromrészes dokumentumsorozata az ő felemelkedését, egy anya magányos harcát, majd Moore bukását követi meggyötört áldozatok, FBI-ügynökök, ügyvédek, hackerek, egy exbarátnő és ismerősök elbeszélései alapján. A bosszúpornóra épített honlap áldozatai közül nemcsak nők szólalnak meg, de férfiak is: egyikük, egy zenekar frontembere például fél percre hagyta egyedül a telefonját, hogy aztán részeg barátai azonnal feltöltsék az azon talált kompromittáló képeket az oldalra.
Azt képzelhetnénk, hogy Moore ténykedése kellő számú emberben szült ellenérzéseket, ám ennek épp az ellenkezője történt: az aljasság tovább építette rosszfiús imázsát, követői pedig egyenesen isteníteni kezdték a semmit nem tisztelő fenegyereket. Ekkor már megérezte, mekkora lehetőségek vannak ebben.
A dokumentumsorozat a színésznői ambíciókat dédelgető Kayla történetével indul, hogy egy délután hirtelen százával kezdi kapni az üzeneteket arról, hogy egy ócska ribanc, és jobban tenné, ha meghalna. Egy linket követve találja magát szemben az isanyoneup.com nevű weboldallal, ahol két fotó is szerepel róla, mindkettőn hiányos ruhában.
Az önmagában is megsemmisítő felfedezésen túl azonban újabb érthetetlenségbe ütközik: soha senkinek nem küldött meztelen képeket, csupán saját telefonjával, önmaga szórakoztatására készítette őket. Ekkor lép színre a történet egyik hőseként aposztrofált, mindenre elszánt édesanya, aki nem kívánja annyiban hagyni a történteket. Charlotte Laws vehemenciáját jól mutatja, hogy évtizedeken keresztül úgy lógott be a legpuccosabb hollywoodi partikra, hogy nemes egyszerűséggel bedumálta magát. Aki pedig magát a titkosszolgálaton átrágva még Ronald Reagan amerikai elnökhöz is bejut, arról sejteni lehet, hogy a lánya életét tönkretevő internetsztár esetében sem nyugszik addig, amíg influenszeréletét rácsokra nem cseréli.
A hatóságok tétlensége miatt olyan komoly oknyomozói munkát folytatott, hogy később az FBI és két oknyomozó újságíró is megemelte a kalapját előtte, ám sok idő kellett ahhoz, hogy a történet egyáltalán eljusson addig, hogy az anyán kívül bárki más foglalkozzon vele. Pedig Moore-ban az volt a legnyugtalanítóbb, hogy míg a bosszúpornó műfajának korábbi művelőinek legfontosabb eszköze az anonimitás volt, addig Moore az egész világ elé kiállt sikerreceptjével: alázd meg az embereket, és erre építs karriert.
Megdöbbentően nagy közösség szomjazta mások gyalázását
Ha a meztelen fotók önmagukban nem lennének elegendőek, mellékelte hozzájuk az illető Facebook-profilját, nevét és telefonszámát is, hogy még kényelmesebben zaklathassanak követői. Volt, akinek a meztelen képei mellett a gyerekei fotói is az oldalon landoltak, nem egy esetben gyerekelhelyezési pereket eredményezve. Mást az öngyilkossági kísérletig hajtott néhány kattintással. Amikor az érintettek üzenetekben kezdtek könyörögni a férfinak, pontosan azt tette, amire tőle számítani lehet: kiposztolta a kétségbeesett hangvételű írásokat. A sorozatban többen arccal vállalták, hogy megosszák élményeiket, amelyről mindannyian kivétel nélkül életük legsötétebb időszakaként beszélnek.
Az már önmagában megdöbbentően aljas húzás, hogy a szakítást meglehetősen beteg módon feldolgozó exek volt barátjuk, barátnőjük legintimebb fotóit töltik fel egy nyilvános honlapra, Moore ténykedése mögött azonban egy még nyugtalanítóbb, globális probléma is felsejlik:
A képek alatt gyalázkodó kommentek ezrei kurvázták le a lányokat, és konstatálták elégedetten, hogy tönkrement az életük. Rengetegen egyenesen arra biztatták őket a fotók letörléséért könyörgő posztok alatt, hogy öljék meg magukat. A sorozatban megszólaló, egykor ebben a szubkultúrában mozgó ismerős szerint Moore olyasmire tapintott rá, amely ebben a közegben hatványozottan, de úgy véli, valamilyen szinten minden emberben benne van. Az internet által biztosított anonimitás pedig tökéletes táptalaja annak, hogy valaki névtelenségbe burkolózva okádhassa ki magából a netre a frusztrációját.
Nehogy már az érezze magát rosszul, aki kiposztolja, inkább az, aki ilyen fotókat készít magáról
Moore a gyűlölködés messiásaként ünnepeltette magát követői körében, de nagyobb tervei voltak: tudatosan építette erre az imázsra hírnevét, és nemhogy elbújt az egyelőre jogilag nem, morálisan viszont erősen megkérdőjelezhető tetteivel, hanem turnézni kezdett showműsorokban, rádióadásokban, hamarosan pedig az újságok címlapjain is. A sorozat újabb megdöbbentő pontja, hogy eleinte ezekben a médiumokban vele nevettek és követték azt a klasszikus áldozathibáztató narratívát, amelyet Moore is felvázolt: aki pucér képeket küldözget magáról, az ne csodálkozzon, ha pórul jár.
A férfi rendszeresen érvelt ezzel arra a kérdésre, nem érzi-e rosszul magát attól, hogy emberi életeket tesz tönkre:
Laws önjelölt nyomozása azonban arra a rémisztő tényre mutat rá, hogy az oldalt nem feltétlenül bosszúszomjas exek és idióta barátok látták el képekkel: az anya közel negyven érintettel beszélt, akiknek majdnem a fele sosem küldött senkinek meztelen fotót. Kiderült, hogy egy hacker segítségével egy egészen banális trükkel törtek fel Facebook-profilokat és emailfiókokat, így jutottak hozzá az ott tárolt, senkivel nem megosztott képekhez.
A sorozat ezzel kapcsolatban is érzékenyíteni próbál: többen is elmondják, hogy az égvilágon semmi elítélnivaló nincsen egy meztelen képben, amit az ember magának, vagy barátjának, de semmiképp sem a világnak szán. A témát jól árnyalja, hogy nemcsak olyanok szólalnak meg, akiktől ellopták a képeket, hanem olyanok is, akik a hírnév reményében saját maguk küldtek be fotókat.
A sorozat őket is egyenrangú áldozatként kezeli: a rengeteg bizarr sztori közül a leggyomorforgatóbb talán éppen a Segglyuk Lány (Butthole Girl) néven elhíresült nő esete, aki csak követőket és egótuningot akart saját meztelen képei beküldésével, amit meg is kapott, ám később követői töltöttek fel róla egy olyan screenshotot, ami erősen kompromitáló volt, és amiből aztán a gúnyneve is ered. Moore később ismételten átverte a tőle segítséget kérő, láthatóan instabil és ittas lányt, akitől így kis híján gyermekei felügyeletét is elvették. Egy tinédzser anyuka, aki önmagáról küld be képeket, nem mellesleg pornózik, majd részegen pont ahhoz a férfihez fordul, akitől jóindulatra nem, még több gyomorforgató tartalomra viszont számíthat – a moore-i logika szerint pontosan megérdemli, hogy egy világ röhögjön és gyűlölködjön egyszerre összetört életén. A Netflix sorozata viszont kifejezetten jó abban, hogy hangsúlyozza: a körülményektől függetlenül ő is egy az áldozatok közül, akinek Moore gátlástalanul tette tönkre életét, pénzzé téve intim pillanatait.
Hiába reklámozta magát tévéműsorokban, nem volt jogszabály, ami alapján lecsukhatták volna
Hogy a megdöbbentő tények sokaságát tovább fokozzuk: az ügy kirobbanása idején, 2012-ben az internet jogi szempontból még egy olyan szabályozatlan szürkezóna volt. Moore hiába tárta mindenki elé a napnál is világosabban az általa megalkotott fertőt, büntetőjogi szempontból semmit nem tehettek ellene. Mivel mások életének tönkretételéért nem vonhatták felelősségre, egyetlen ponton tudták megcsípni: ha bizonyítani tudják a privát fiókok feltörését.
Ekkor már egyre többen léptek fel a férfi ellen: egy üzletember pedig cselhez folyamodva megvette tőle az oldalt, majd zaklatásellenes portállá alakította. Ám amikor Moore őt is zsarolni kezdte, színre lépett az Anonymus hackercsoport, és a tőlük megszokott, nem éppen legális, de hatékony módszerekkel próbálták ellehetetleníteni a Moore ellen. Végül az FBI sikeresen a nevéhez kötötte különböző személyek e-mail fiókjainak és telefonjainak feltörését, amiért végül ő és az általa felbérelt hacker 30, illetve 25 hónap börtönt kapott.
Ez persze édeskevés ahhoz képest, hogy megszámlálhatatlanul sok ember életét tette tönkre, ám Laws szerint a börtönbüntetéssel elégtételt vehetett a férfin, aki a tárgyaláson semmilyen megbánást nem tanúsított. Moore – aki azóta már rég szabadlábon van – egyébként a dokumentumsorozat előkészületei során beleegyezett abba, hogy ő is megszólal a filmben, és ugyan végül ez mégsem történt meg, ám a kellő mennyiségű archív felvétellel elég pontosan körvonalazódik, milyen ember is lehet valójában.
Hogy azóta mit csinál, azt egészen pontosan nem lehet tudni, azért sem, mert a bíróság eltiltotta a közösségi médiától, legalábbis a Facebook-tól mindenképp. Twitter fiókja viszont ismét van, ahol a bemutatkozásában ez áll:
kisvárosi keresztény fiú.
Szabadulása óta írt már könyvet és adott ki DJ-ként számokat is, jelenleg úgy tűnik, a dokumentumsorozat által vert hírverésen kapaszkodna fel ismét. Twitterén osztotta meg többek közt azt is, hogy azért nem vett részt a Netflix dokumentumsorozatában, mert a készítők valótlanságokat akartak a szájába adni. Úgy véli, hatvan százalékban hülyeségek vannak benne, ennek ellenére oldalán többször is reklámozta a sorozatot.
Bár mára sokat finomodott az internetes zaklatások szankcionálására vonatkozó büntetőjog, és a film végén felvillanó feliratok szerint Laws munkája sokat hozzátett ahhoz, hogy az Egyesült Államok 48 államában végre törvényi szabályozás szülessen az intim képekkel való visszaélés terén, szövetségi szabályozás továbbra sincs erről.
Bár a dokumentumsorozatból teljes egészében kimaradt a direkt módon közvetített edukációs szándék például arról, hogy miként védhetik eszközeiket az emberek, az elmesélt történetek azonban kellően hatásosan verik bele a nézőbe, hogy sehol, még a saját e-mail-fiókjában sincsenek teljes biztonságban személyes adataink, azt pedig mindenki jó tudja, hogy mi történik, ha ezek egyszer kikerülnek az internetre. Sajnos mindig lesznek újabb Hunter Moore-ok, ahogy olyan közegek is, akik igénylik a táptalajt frusztrációjuk ventilálására, azonban valószínűleg sosem lesz olyan jogszabály, amely az ő gyűlölködésüktől megóvná az embert.
Az internet leggyűlöltebb embere (The Most Hated Man on the Internet), 2022, a három rész elérhető Netflixen.
