Sean Baker (Tangerine, Floridai álom) lassan, de biztosan az Amerikán kívüliek számára jobbára ismeretlen amerikai hétköznapok egyik legizgalmasabb látásmódú krónikásává válik. Azé az Amerikáé, ami nem a partvidékek metropoliszait jelenti, pláne nem azok fehér léckerítéses, pázsitos, katalógusba való kertvárosait, nem a gazdagok és szépek világát. Ó, nem. Baker filmjei az amerikai társadalom peremvidékein játszódnak, hősei azok, akik a szerencsésebbeknek láthatatlanok, sőt, még a szociálisan érzékenyeknek is azok – mert annyira azért nem lecsúszottak, hogy aggódó szociális munkások karolják fel őket.
Azok, akiknek Donald Trump nem bizarr bohóc, hanem az az államférfi, aki végre észrevette őket, és hozzájuk szólt. Baker az épphogy megélőkről, a túlélésért ügyeskedőkért, a fejüket évtizedek óta épphogy csak a víz felett tartókról szeret mesélni, az ő történeteik érdeklik, ráadásul párás tekintetű szánalom és moralizálás helyett őszinte emberszeretettel mutatja meg őket – a témához illő low-budget felfogással, ami valahogy mégsem válik a minőség rovására. Sean Bakerre tehát figyelni kell, most pedig ezt a Vörös rakéta című új, Cannes-ban a legjobbak közé jelölt, fesztiválkedvenc filmjével tehetjük meg.
Kékre-zöldre vert, egykori szívtipróságának kopott maradványait és egy szál ruhát viselő férfi utazik át a Trump-kampányban fürdő Amerikán egy távolsági buszon zötykölődve. Se poggyásza, se semmi, leszállva nem várja senki, Texas City nem éppen festői buszpályaudvarára érkezik, gyalog megy tovább. Egy külvárosi bungalónál áll meg, afféle városszéli konténerház, nem ez a város legfrekventáltabb környéke, ezt megállapítja még az avatatlan szem is. A férfi telefonál, meglepetést ígér a vonal túlvégén beszélőnek, majd becsenget. Annyira pozitív azonban nem lehet a meglepetés, a nő ugyanis, aki nagy nehezen ajtót nyit, nemhogy nem invitálja be, de egyenesen rendőrrel fenyegetőzik, ha a férfi nem tűnik el azonnal. Igen ám, de a pasit nem egyszerű lerázni: az a fajta, aki lyukat beszél az ember hasába. Így aztán, hogy, hogy nem, emberünk eléri, hogy bemehessen, lezuhanyozhasson, pár éjszakára meghúzhassa magát a kanapén, még egy uniszexnek csak igazi jóindulattal nevezhető pólót is kap kölcsön, hogy tiszta ruhában indulhasson el állást keresni.
Ám mindhiába, a férfi nem kell sehova, főként, mert a legutolsó munkahelye több mint húsz évvel ezelőtti az önéletrajzában, és, mint kiderül, emberünk azóta Mikey Saber néven pornószínész volt, éspedig állítólag meglehetősen sikeres – bár a néző hamar megtanulja, hogy ne adjon túl sok hitelt Mikey szavainak. Ez a be nem álló száj segíti mégis hősünket, aki rövidesen bedumálja magát a helyi drogbárónő egyik marihuána-dílerének, és bedumálja magát az őt vendégül látó nő – mint kiderül, egykori pornós kolléganője és felesége, akitől elfelejtett elválni – ágyába; pénzt keres, bevásárol, eteti a kutyát, nyírja a füvet, fizeti a lakbért, még fánkozni is elviszi a nejét és annak idős anyját. A fánkozás bizonyul azonban a fordulópontnak: Mikey első látásra beleszeret a fánkozó majdnem nagykorú, nagyszájú, vagány és könnyűvérű pultoslányába, Eperkébe, akiben meglátja a lehetőséget az újrakezdésre.
A film története gyakorlatilag Mikey vesszőfutásának története, a gödör aljáról felfelé kapaszkodásé, valahová, ami azért még mindig közelebb van a béka seggéhez, mint bármiféle magaslathoz. Mikey teper, ha nem is épp korrekten vagy etikusan, de becsületére legyen mondva, legalább kitartóan, és Baker egyik legnagyobb érdeme éppen az, hogy nem ítélkezik hőse felett. Ennek nyomán mi, nézők is inkább látjuk a maga teljességében, meghatóan esendőnek éppen annyira, amennyire romlottnak és irritálónak. Ugyanígy egyszerre tudunk drukkolni a boldogulásáért és tapsolva kárörvendeni, amikor összecsapnak a feje fölött a hullámok, úgy, ahogy csak az ennyire balhés közösségekben lehetséges: hangosan, botrányosan és minden tragédiájával együtt is komikusan. Mikey a nyitójelenetben az N’Sync klasszikusa, a Bye Bye Bye dallamaira érkezik haza, a dal pedig aztán kísérőjévé szegődik jóban-rosszban, a film csúcsjelenetében olyannyira egyedüli társaként, hogy hősünkön egy szál ruha sincsen, lomposa ritmusra pattog a szélben. Aligha így álmodta meg annak idején a fiúbandák istene, ezzel együtt döbbenetesen jól összeillik a meztelen menekülés és a ’90-es évek végi világhódító optimizmus szülte sláger. Mikey Saber ugyanis épp annak a kornak a szülötte, amikor a tömegmédia és a minden korábbinál túlszexualizáltabb popkultúra a szexipart jelölte ki, mint az alacsonyról jövők feltörekvésének kevés lehetséges útjainak egyikét – hogy aztán, amint az lenni szokott, megrágja és kiköpje egykori hőseit.
Akárhogy is, Mikey Saber afféle déli állambeli népmesei hős, a szerencsét próbáló szegény legény egy furcsa altípusa, s mint ilyen, olyan álomszerep, amelyben igazán brillírozhat egy arra érdemes színész. Simon Rex, aki ifjúkorában maga is pornózott, felfoghatatlan méretű, gyakorlatilag személyesen őrá szabott jutalomjátékot kapott ezzel a szereppel, a jó hír azonban az, hogy ezzel sikeresen élni is tudott. Pedig kihívás is a szerep, rengeteg hosszú, egy snittben felvett monológgal, fizikai kihívásokkal. Rex brillírozik, hihető a simlis dumagép és a lágy hősszerelmes pillanatokban is, Suzanna Son Eperke szerepében pedig zavarba ejtő, izgalmas, méltó partnere a vásznon. A film emellett remekül néz ki, pedig érezhető, hogy nem tapsoltak el rá vagyonokat, a jól sikerült egyetemi vizsgafilmek ügyessége érezhető abban, ahogy a potenciálisan sokba kerülő részeket megoldják, egy tömegbalesetről szóló résznél például szinte biztosan egy valódi híradó valódi anyagát kérték el a filmhez. A Vörös rakéta szokatlan, de bravúros film, amely úgy tud szórakoztató és vicces lenni, hogy közben végig érezhető mögötte az ember- és társadalomismeret, a valódi humanizmus és az ábrázolt közösségek iránti őszinte szolidaritás.
A Vörös rakéta (Red Rocket) július 27-től nézhető a mozikban, 2 óra 10 percben. 24.hu értékelés: 8/10
