Céline Sciamma visszafogott, lágy szerzői filmjeivel már másfél évtizede ott van az európai filmes elitben és a különféle fesztiválok jelöltjei, illetve díjazottai közt is – a Petite Maman többek közt a tavalyi Berlinálén volt versenyben az Arany Medvéért. A visszafogott, minimalista, nem túl szószátyár, mégis pontosan betaláló filmjeiben és az általa írt forgatókönyvekben ráadásul nagyon hasonló témákat jár körül. Mesélt már bukásra ítélt leszbikus szerelemről (Portré a lángoló fiatal lányról), a magát inkább fiúként definiáló kislány kálváriájáról (Tomboy), tinédzserlányok útkereséséről és szexualitásuk kibontakozásáról (Csajkor, Vízililiomok), vagy épp elárvuló gyerek gyászterápiájáról (Életem cukkiniként). A Petite Mamanban ismét hasonló motívumok bukkannak fel: ismét nők, ezúttal egy anya-lánya kapcsolat áll a középpontban, amelyet a gyász zökkent ki a régi kerékvágásból, amiről kiderül, hogy nem is feltétlenül olyan rossz dolog.
Nelly elbúcsúzik mindenkitől az öregotthonban, és egy gazdátlan botot szorongatva megy anyja után, aki épp kiürít egy szobát. Sciamma filmjei egytől egyig ilyenek: finoman, gesztusokkal, üres polcokkal, elárvult botokkal érzékelteti, hogy egy anya, egy nagymama hagyta itt a párost, útjuk az idős asszony üresen maradt házába vezet, hogy lomtalanítsák. Csakhogy a szülői házban nemcsak poros lábasok és ezeréves magazinok sorakoznak kidobásra ítélve a polcokon, hanem az anya számára régóta hordozott, fel nem dolgozott traumák mementói is. A lelkileg láthatóan labilis édesanyát olyannyira maga alá gyűri a gyász és a szülői ház fojtogatása, hogy otthagyja lányát. A nyolcéves Nelly így ott ragad édesapjával, akivel viszont meglehetősen nehezen kommunikál, így mikor a közeli erdőben bóklászva egy kislányra bukkan, érthető módon örül meg a társaságának. Hogy ki is valójában ez a kislány, az akár spoilerként is felfogható, bár a gyakorlatilag már a film címe és az előzetes is utal rá, hogy valójában nem két kislány barátságának szárba szökkenéséről szól a történet, ám aki teljesen szűz szemmel nézné a történetet, annak itt kitesszük a spoilerbóját.
Az erdőben megismert kislány, Marion ugyanis valójában Nelly édesanyja gyerekként, ahogyan azt egy teljesen szükségtelenül szájbarágós jelenetben el is árulja neki. Az anyja által a legnehezebb időszakban ideiglenesen magára hagyott gyerek tehát saját fantáziavilágán belül épp egy olyan helyre menekül, ahol édesanyját találja meg, de nem elérhetetlen felnőttként, hanem gyerekként. Nelly számára Marion egyszerre a hiányt betöltő űr, anyja az anyja helyett, barátja a magányban, kapaszkodója egy olyan nehéz időszakban, amit egy nyolcéves már nagyon is érzékel, viszont kezelni még nem tud. Anyja gyerekváltozatán át ráadásul belelát – még ha nem is érti meg teljesen – anyja és nagyanyja kapcsolatába is, amiből a néző számára körvonalazódhat, hogy nem véletlenül lett az önfeledt gyermekből boldogtalan felnőtt – és ami akár előrevetítheti a transzgenerációs traumák körforgását, azt, hogy Nellynek még megvan a lehetősége megtörni az ördögi kört.
A film érdekes felvetése elgondolkodtatja a nézőt:
Mit mondanánk neki? Mit kérdeznénk tőle? Tudnánk-e őszintén válaszolni arra a kérdésére, hogy boldog lesz-e? Sciammát ez foglalkoztatta a leginkább: egy interjúban elmondta, szöget ütött a fejében a gondolat, miszerint saját szüleinkkel valójában csak akkor találkozunk igazi, emberi valójukban – például értjük meg döntéseik nagy részét – amikor felnövünk. A mágikus realizmus eszközéhez nyúlva viszont egy fiktív időutazáson keresztül egy kellő fantáziával megáldott szerző jól képes összeereszteni az azonos korú anyát és lányát.
A Petite Maman szerencsére jótékonyan kerüli ki mindazt, hogy életidegen felnőttbölcsességeket adjon egy nyolcéves szájába, esetleg túlzottan szépítse a válaszokat. A két kislány valójában pontosan úgy diskurál mindenről, ahogy két gyerek tenné, sallangok nélkül, játék közben. Közben Nelly észrevétlenül kerül közelebb anyjához, pontosabban annak még romlatlan, gyermeki valójához, látja meg az azon a nagyanyja által okozott lelki sebeket, és egyúttal enyhül a benne tátongó űr nagyanyja elvesztése miatt, amelyet a film egyik csodálatosan szép pillanata meg is koronáz a végkifejletben.
Ahogyan Sciamma többi filmjében, itt is kiszakadnak a főhősök egy rövid időre a mindennapokból, amelyet vizuálisan is jól elkülönít a film: a gyermeki fantáziavilághoz szinte tökéletes díszletet szolgáltat a koraőszi erdő, ahogyan az ódon ház szobáiban táncoló árnyékok is egészen álomszerűvé teszik a történetet. Nem lehet elmenni szó nélkül a film két főszereplője mellett, hiszen a játékidő nagy részében két kislányt nézünk: kifejezetten jó ötlet volt egy ikerpárt felkérni az anya-lánya páros eljátszására, Joséphine és Gabrielle Sanz pedig teljesen természetes, hétköznapi gyerekekként viselkednek, ami talán az egyik legnagyobb dicséret a gyerekszínészek esetében.
Sciamma szokás szerint nagyon jó abban, hogy elejtett félmondatokkal sokkal többet mondjon egy-egy kapcsolatról, mint hosszú dialógusokkal és jelenetekkel, és ezekből a Petite Mamanban sincs hiány. Emiatt akadhat is egy kis hiányérzet a film végén azok számára, akik valamiféle nagy katarzist, megoldást várnak, Sciamma szokás szerint nem érzi magán annak kényszerét, hogy egyetemes tanulságokat vonjon le bármiről. Csupán a tőle megszokott visszafogottsággal, mégis rendkívül életszagúan és átélhetően ismét női karakterek egymáshoz közeledéséről és lelki csomók kibogozásáról mesél.
Bár a Petite Maman sajnos elkerülte a magyar mozikat, egyetlen alkalommal el lehet csípni: július 23-án este 21 órától a Balaton-parton a Pont Csopak szabadtéri vetítésén látható Sciamma szívmelengető drámája.
Petite Maman, 2021, 73 perc. 24.hu: 7,5/10
