A mindössze negyvenegy évet élt Ady Endrét (1877–1919) nemcsak az utókor helyezte a legnagyobbak közé, már életében is ikonná vált, így nem meglepő, hogy a Nyugat szimbólumaként és a magyar politikai újságírás egyik vezéralakjaként egyaránt mély nyomot hagyó költő váratlan halála után a Benczúr utcai Liget Szanatórium kis szobája megtelt a magyar kultúra legfontosabb szereplőivel.
Január 27-én a halotti ágy mellett persze nem csak költők, írók, illetve publicisták jelentek meg, de vázlatokat készítő festők és szobrászok is feltűntek, akik jól tudták: minél előbb szükség van egy portréra, illetve egy síremlékre ahhoz, hogy méltó emléket állíthassanak az elhunytnak.
Az Adyra nem pusztán barátként, hanem mindenek felett álló csillagként tekintő Csorba (Donner) Géza (1892–1974) is tisztában volt ezzel: a köztérre szánt Ady-szobrának makettjével a szanatóriumba érkező művész a helyszínen értesült a halálhírről, majd papírt és krétát ragadott, és órákon át dolgozott a látványt megörökítő rajzon, ami nélkül életműve legfontosabb darabjai talán sosem születhettek volna meg.
Csorba éveken át tökéletesítette a makettet, Adynak azonban a történelem viharai miatt a következő években sem született köztéri szobra a fővárosban. Mindez persze nem jelentette azt, hogy ne futottak volna neki többször is a feladatnak: a magyar művészeti élet legfontosabb alakjait tömörítő, Ady elnökségével 1918 végén megszülető Vörösmarty Akadémia már 1919. február 2-án döntött a síremlék elkészítéséről, a tagok által létrehozott szoborbizottság védnöke pedig a miniszterelnök, Károlyi Mihály lett.
Az ügyet a sajtóban feltűnt szalagcímek, illetve a Magyar Tudományos Akadémia ügyvezető elnöki székét elfoglaló Móricz Zsigmond szavai is próbálták a megvalósulás felé lökni, az Akadémiát a Tanácsköztársaság március 21-i kikiáltása után azonban a kormány megszüntette, az összegyűjtött pénzt pedig államosította.
A trianoni békeszerződéssel járó változások hosszú évekre ellehetetlenítették az ügyet, 1925-ben azonban létrejött egy szoborbizottság, ami az általuk összegyűjtött 12500 pengőből a díszítőszobrászként is fontos Beck Ö. Fülöpöt (1873–1945) kérte fel a feladatra. A főalak vázlatát októberben a Nyugat mutatta be, később pedig legalább egy tanulmány is elkészült ehhez:
A székesfőváros nagy meglepetésre nem támogatta ennek valóra váltását, két évvel később aztán fordult a kocka: a közgyűlés nagyobb összeget szavazott meg a síremlék elkészítésére, azt azonban kikötötték, hogy a legjobb munkát egy nyílt tervpályázaton kell megtalálni.
A kitűzött határidőre végül száztizenhat pályamű érkezett, amik közül végül a már említett Csorba Géza, illetve az építész Pál Hugó (1875–1932) közös munkája nyerte el az első díjat. A pályázatot végül eredménytelennek nyilvánították, a művészek közül néhányat azonban meghívtak egy zárt második fordulóban való részvételre, ahol Csorba immár egyedül győzött.
A nyertes munka alapját az Ady halála napján elkészült, 1927-ig köztérre szánt kisméretű munka adta, amit alkotója eredetileg fekete gránitból szeretett volna elkészíteni, majd
Az álmot a háború előtt Baumgarten- (1929, 1936), azután pedig Kossuth-díjjal (1960) elismert kritikus, Kárpáti Aurél (1884–1963) a Pesti Napló 1924. február 10-i számában, Carpaccio álnéven jegyzett cikkében mutatta be. A mindössze harmincöt éves művész Epreskerthez közeli műtermében, a mai Rippl-Rónai utca 38. harmadik emeletén készült helyszíni riportban a szerző így írt a szoba közepén lévő, akkor még csak kis méretben létező műről, illetve a kétségkívül ambiciózus tervről:
Ady egész alakja elevenedik meg előttem, amint mezítelenül ül egy sziklatömbön, kissé előrehajtott fejjel, jobb karját hátratámasztva. Deréktól lefelé nagyvonalú drapéria borítja. Az egész úgy hat, redukált, csak a legkifejezőbb lényegre szorítkozó formáival, mint apró, félméteres modellje egy gigantikus méretű elképzelésnek.
– Ezt a szobrot – mondja a művész –, akkoriban fejeztem be, amikor Ady haldoklott. Mikor elkészültem vele s kivittem a Park-szanatóriumba, hogy megmutassam neki, már halottfehéren, mozdulatlanul pihent ágyán. Azt hiszem, ebben sikerült megfognom belőle a legtöbbet.
Az egész szobrot így gondoltam el: fekete gránitból, kifaragva, alányúló talapzattal emelkedne ki az Országház előtt, a Duna közepéből. Persze óriási méretekben, úgyhogy sziluettjének felső része a pesti partról nézve, föléje emelkedne a budai hegyeknek. Szembe futna vele a zúgó Duna árja. Ma el sem merem mondani senkinek ezt a tervet: kinevetnének vele és bolondnak kiáltanának ki. Később a Margitsziget pesti oldalára gondoltam, mindjárt a beszögellő hídfő tájékán, ahol kevesebb technikai nehézséggel lehetne felállítani, egy kiálló mólórészletre. De hát mostanában kár is ilyesmiről beszélni.
A tekintélyt parancsoló fekete gránit helyett Csorbának a síremlék elkészítésekor végül egy olcsóbb anyaghoz, a haraszti mészkőhöz kellett nyúlnia, de a szobor mérete is csökkent, így 1930. március 23-án, a Kerepesi úti temetőben (ma Fiumei úti Sírkert) már egy jóval szerényebb, de éppúgy átütő erejű alakot avattak fel.
A mű szembement az akkor népszerű sírszobrászat elveivel, hiszen a művész nem egy fohászkodó, merev alakot, hanem egy, az ülőhelye sarkába kapaszkodó férfit ábrázolt, aki bármelyik pillanatban kitörhet a mozdulatlanságból, hogy mozgásba lendüljön, de egyúttal sugározza magából az Ady életére és művészetére jellemző kettősséget is: a kilátástalanság és a tettvágy, illetve a kivárás és a cselekvés közti, élethosszig tartó csapongást.
A síremlék meglepő módon nem hozott hirtelen anyagi sikereket Csorbának, aki a következő évben az életrajzok többsége szerint Párizsba indult tanulmányútra, majd a harmincas években szinte minden külföldi magyar csoportos kiállításon képviseltette magát. A valóság ennél egy fokkal árnyaltabb volt – derül ki Kárpáti Aurélnak a Pesti Naplóban megjelent írásából (1931. szept. 12.), ami a következő hangzatos címmel, illetve alcímmel indít:
»Nem akarom megvárni, míg engem is keresztülhúz a leépítők kékceruzája…«
Csorba Géza, az Ady-síremlék megalkotója Párizsba megy, mert itthon nem tud megélni
A cikk szerint a művésznek sem megbízatás, sem külföldi ösztöndíj, de műterem és mindennapi kenyér sem jutott, így nem maradt más lehetősége, mint elindulni, mivel
nem akar, nem bír itt tétlen tehetetlenségre kárhoztatva, képességei teljében elzülleni, tönkremenni, éhen veszni.
A helyzet rövidesen szerencsére rendeződött: a következő évben már Budapesten készítette el a Kőrösi Csoma Sándort Amitábha Buddhaként ábrázoló szobrot (ez a Magyar Keleti Társaság adományaként a japán császári múzeumba került), majd 1933 tavaszán Komjádi Béla a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában álló bronz fejszobrával is végzett, a következő évtizedekben pedig a hazai művészeti élet termékeny tagjaként folytatta a pályáját.
Ady-szobor pedig azóta sem került a Duna Országház előtti szakaszára.
