Nem egészen három év: más zenekarok ennyi idő alatt az első lemezükig és egy harminc főnél nagyobb létszámú koncertig sem nagyon jutnak el. A Sex Pistols viszont ennyi idő alatt felforgatta az Egyesült Királyságot – és kicsit az egész világot. Az elfelejtett, hátrahagyott, semmibe néző fiatalok dühéből inkább csak akarattal, mintsem tehetséggel kiforralt zenekar egy pontos akkordot nem tudott lefogni ugyan, mégis korszakalkotóvá válhatott, mert rátapintott valamire, ami fontosabb a tiszta hangzásnál: a társadalom alsóbb rétegeinek pulzusára. A Trainspottinggal Danny Boyle már karrierje korai szakaszában megmutatta, hogy van figyelme, érzékenysége az elveszettek világának megmutatására, ezt a munkát később is folytatta, ennek a vállalásnak a része a most érkezett Pistol is – csak éppen itt kicsit túlszaladt a Danny Boyle-os külcsín.
A sorozat Steve Jones szemszögét választotta elsődleges fókuszpontként, tulajdonképpen érthetően. A tökéletesen elveszett, anyja által elhanyagolt, mostohaapja által gyűlölt, mi több, rendszeresen durván bántalmazott fiatal végzettség, munka, pénz és cél nélkül csapódik faltól falig abban a mérhetetlenül közönyös világban, ahová szerencsétlenségére született, és így a lehető legjobb esettanulmány annak bemutatására, milyen indulatok vezettek az anarchista zenei irányzatok megszületéséhez. Jones persze megkönnyítette Boyle dolgát azzal, hogy memoárt írt életéről Lonely Boy címmel – a könyvet magyarul is kiadták ugyanezen a címen –, amely a mostani sorozat alapjául is szolgált.
A céltalan srác már gyerekként is lopásokkal szerezte meg, amire vágyott, felnőve ezt csak folytatta, magasabb nagyságrendben: már nem játékvonatot lopott, hanem felnőtt játékszereket: hangszereket, mikrofont, éspedig egy olyat, amit korábban idolja, David Bowie is használt. Lopásait valahogy mindig megúszta, meggyőződése szerint azért, mert a magafajta vesztesek a többségnek úgyis gyakorlatilag láthatatlanok.
Ám egy napon az általa elképzelt láthatatlanná tevő köpenye csődöt mond, amikor Malcolm McLaren és Vivienne Westwood ekkor még csak induló, aprócska, főleg fétiscuccokat árusító ruhaboltjából, a Sexből próbál lopni. A később, ugyebár, megahíres divattervező mogullá váló Westwood ugyanakkor ebben a történetben háttérbe szorul, fontosabb szerepet McLaren kap, ő ugyanis nemcsak tervező, de afféle minden lében kanál, így például zenei menedzser is. Az ő figyelmét felkelti Jones karaktere, utóbbi pedig meggyőzi, hogy menedzselje saját, ekkor még Swankers névre hallgató zenekarát. A banda cserébe a divatban is kiütköző társadalmi változások motorja hivatott lenni – no meg hirdetőtábla a bolt ruháinak. Kölcsönösen előnyös üzlet. Malcolm McLaren beveti magát, fellépést szervez, ám az csúfos kudarcba fullad, Jones ugyanis, mint kiderül, nem alkalmas az énekesi szerepre. McLarennek ugyanakkor már van ötlete, több is – így érkezik meg először Johnny Rotten, majd Sid Vicious, épül-szépül a punkmozgalom.
Igen ám, de ezt az épülést-szépülést Boyle olyan ripacsul mutatja be, olyan mesterséges, üres, csak a látványra alapozó folyamatnak láttatja a zenekar épülését, hogy azzal elveszi a folyamat mélyén meghúzódó valódi feszültségeket – mindent, ami ebben a sztoriban őszinte volt. Világos, hogy sok szempontból művi szerkezet volt a Sex Pistols, de a róluk készült sorozat alapján gyakorlatilag a ’90-es évek végi, a Backstreet Boys-ShyGys tengelyen mozgó fiúbandák előhírnökeként kellene tekintenünk a Pistolsra: a tagok ilyenformán leginkább üres héjnak, suta bábnak tűnnek csak McLaren kezében. A zenekar tagjaiból felváltva dőlnek dalszövegnek szánt ordító ostobaságok és a Messiás-tudat nagyképű megnyilvánulásai – amit nehéz elhinni egy rakás ennyire sérült fiatalról, hiszen, akit ennyire ignoráltak, az a legritkább esetben képes elhinni magáról, hogy sokra viheti, ráadásul ezeknek a fiúknak nagyon sok okuk valóban nem volt hinni ebben.
A Sex Pistols sikere bizonyos értelemben csoda volt, hiszen zenei teljesítményük erre nemigen predesztinálta őket – a kor halkan suttogott szavának meghallása, majd kihangosítása tette naggyá a bandát. Igen ám, de ezt nem igazán sikerült megfelelőképpen megragadni, így bemondásra kellene elhinnünk azt, amit ki is mond két mellékszereplő: ez a zenekar ugyan rettenetesen rosszul játszik, mégis – vagy épp ezért – zseniális. A Pistols által a kétakkordos zúzásba és az artikulálatlan üvöltésbe csatornázott indulatok helyett ugyanis sokkal több szó esik a tagok divatosságáról, megjelenésük üzeneteiről, így a sorozat akarva-akaratlanul azt üzeni, hogy a punk nem más, mint birkaként megvezetett fiatalok divatirányzata. Érdekes kettősség ez: egyszerre a zenekar sikerétől megrészegült ömlengés, valamint az általuk életre hívott zenei stílus társadalmi gyökereinek lefitymálása.
Ennek a külsőségekre fókuszáló szemszögnek megfelelően a sorozat erősen látványközpontú, persze más értelemben, mint ahogy a szuperhősmozikat nevezzük látványközpontúnak: itt ez nem CGI-varázslatok éles rezdüléseit jelenti, hanem elmosódott, pszichedelikus képeket, elcsúszott rétegeket, amelyeket mintha egy kissé már öregecske, képcsöves tévén néznénk a ’70-es években. Egyébként ez mind remekül néz ki, csak kicsit sok és kontraproduktív: a hézagosra írt forgatókönyv meg az azt még tovább hézagosító vágás miatt eleve nem túl egyszerű megértést ez a töredezett vizualitás csak tovább nehezíti. A forgatókönyv fő hibája azonban nem a hézagosság, hanem a dialógusok: alig van olyan szereplő, aki egy kicsit is realisztikusan nyilvánulna meg. Értjük, hogy itt épp egy kisebbfajta forradalom előkészítése zajlik, de azért azt nehéz elhinni, hogy a ’70-es években mindenki és folyamatosan csak politikai szlogenekben beszélt volna.
Ennek legfőbb művelője Malcolm McLaren Thomas Brodie-Sangster alakításában, ami furcsamód, a szájába adott rettenetes mondatok ellenére is remek. Brodie-Sangster sikerrel rázta le magáról az Igazából szerelem egykori Sammyjének ellenállhatatlan cukiságát, és hitelesen hozza itt a predátor-prédikátort, pedig mondatain időnként felnyerítenénk – nem a jó értelemben.
A Rottent alakító Anson Boon ugyanezt a furcsa kettősséget mutatja: karaktere szürreálisan bicskanyitogató és életszerűtlen, de ebben a keretben mégis hiteles, a sérültségét az őrült és a bohóc ötvözetébe rejtő Rottenről elhisszük, hogy a maga bizarr módján egy egész generációt volt képes inspirálni. Pedig az eredeti Rotten, polgári nevén John Lydon annyira nem akarta ezt a projektet, hogy még perre is ment egykori zenekartársaival, hogy azok ne használhassák a zenekar dalait. Ám Lydon veszített, a többiek nyertek, így elkészülhetett a sorozat, ami egyébként összességében egy jó dolog, hisz az idén királynőjük platinajubileumát ünneplő britekre igazán ráfért egy efféle emlékeztető, hogy a monarchia hagyományosan nem szokta megoldani a kisemberek problémáit. Ám a sorozat végső formáját látva nehéz nem egyetérteni Johnny Rottennel, aki az első előzetes megérkezésekor úgy fogalmazott, a Pistol egy középosztálybeli fantázia, amellyel a Disney
ellopta a múltat és egy tündérmesét kreált helyette, ami alig emlékeztet a valóságra.
A Pistol a Hulu sorozata, Amerikán kívül a Disney+ forgalmazza, ám nálunk egyelőre nem elérhető. 24.hu értékelés: 6/10
