Amikor egyeztettük ezt az interjút, szinte mentegetőztél, hogy A Viszkis óta nem csináltál olyasmit, ami eljutott volna a nagyközönséghez. Szorongsz emiatt?
Személy szerint ez nem okoz szorongást, de van egy olyan érzésem, mintha elvárás lenne újra A Viszkishez hasonlóan sokakhoz eljutó filmben játszanom.
Kinek az elvárása?
Mondok egy példát. A nőgyógyász, akinél az első gyerekemet szültem és nagyon édes ember, mindig kérdezi, mikor jön az új filmem. Annyi minden mást csinálok, de azokat bonyolultabb elmondani, és más mélységűek, mint egy nagy filmben játszott szerep, ami transzparens. Ilyenkor érzem, hogy jönnie kellene a következőnek, holott egyébként teljesen jól érzem magam abban, amit csinálok. Művészileg rengeteget fejlődöm. A Viszkis viszont rengeteg emberhez eljutott, emiatt én sokaknak abból a filmből vagyok „a lány”.
Azt is írtad nekem, hogy nagyon büszke vagy a fiaidra, akik mindketten az utóbbi két évben születtek. Gondolom, hogy megváltoztatták az életed, de szoktad-e úgy érezni, hogy már nem vagy azonos azzal a fiatal nővel, aki előtte voltál?
Volt egy ilyen periódusom, de egyszer csak visszataláltam magamhoz. Ahogy a gyerekek egyre jobban eltávolodnak az anyjuktól – felállnak, lépegetni kezdenek –, hirtelen megint találkozol emberekkel, újra jársz közösségekbe. Én akkor éreztem meg azt, hogy boldog vagyok, mert megtaláltam magam az anyaságban. A kisfiammal egy színházi workshopra jártunk, ott kaptam valakitől egy üzenetet, aki azt írta, milyen jó, hogy én az anyaságban is önazonos maradtam. Annyira jólesett!
Előtte egy ideig én is azt éreztem, hogy nem tudom, ki vagyok, magányos vagyok – ezt nyilván a Covid is okozta. Ezután viszont rájöttem, hogy gyerekkel ugyanúgy lehet társas életet élni, vannak kapuk, és művészként is nagyon sok inspiráció érhet. Felszabadító, hogy tudok alkotni gyerek mellett is.
Amikor évekkel ezelőtt a karrieredet tervezted, hogyan találtál benne helyet az anyaságnak? Mi volt az elképzelésed arról, hogy színésznőként mikor szeretnél gyereket?
Akkor, amikor megtalálom a páromat, bármikor is legyen ez az életem során. Nem gondoltam arra, hogy a gyerekvállalást életkorhoz kötném, csak a jó párkapcsolathoz. Vágytam a gyerekre, de persze féltem is tőle, mi jöhet utána. Hogy állok fel terhesen a színpadra? Ez praktikus probléma lett, egy idő után nem tudtam volna tovább játszani az aktuális szerepeimet. De nagyon akartam gyereket, és úgy éreztem, meg is értem rá, hogy jöjjön. Az eleje mégis nehéz volt.
2009-ben még gimnazistaként kaptad az első filmszerepedet Szabó Szonja Komoly dolgok című filmjében. Egy megesett kamaszlányt játszottál, aki abortuszra készül. Évekkel később azt nyilatkoztad, lelkileg nagyon nehéz volt megélni azt a helyzetet. Emlékszel rá, hogy miért?
Annak idején nagyon együtt tudtam érezni a Komoly dolgokban játszott lánnyal, akinek, bár szerelmes volt, mégis nemet kellett mondania a gyerekre. A családomban két generációval előttem volt abortusz, és nagyon negatív a története, fájdalom kötődik hozzá. Szerencsésnek érzem magam, mert soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy nekem erről döntenem kelljen. Hét hónapos volt a nagyobbik fiam, mikor teherbe estem a kicsivel, és nem volt kérdés, hogy meg tudjuk és akarjuk tartani. De nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy ne kelljen mérlegelnie.
A 2010-es évek első felében végeztél Kaposváron, ahol – ezt is nyilatkoztad – nem voltál elégedett azzal, amit az akkoriban teljesen átalakuló színészképzéstől kaptál. Viszont játszani kezdtél a Radnóti Színházban, és túl voltál egy újabb filmfőszerepen az Aglajában. Milyen elvárásaid voltak akkor magaddal szemben?
Akkor tértem vissza Pestre, szinte más emberként. Kaposváron zárt környezetben voltam, és nagyon sokat alakultam. A visszatérés elvárásokat és szorongásokat hozott, nagyon meg akartam felelni, nehezen találtam magam. Bonyolult időszak volt. A Radnótit eleinte jó lehetőségnek láttam, de egyetemi hallgató státuszban voltam ott, és úgy éreztem, ebből nem is fogok tudni kilépni, egyszerűen begörcsöltem.
Nem merült fel, hogy társulati tag legyél?
Nem. Elfáradtam a második év végére, nem tudtam kibontakozni. Sokat gondolkodtam később, hogy másképp kellett volna-e alakulnia a radnótis munkámnak, mert egyenes út lehetett volna a társulati tagság. De olyan sokat kaptam attól, hogy nem így alakult, annyi kihívás elé állított az élet, hogy rengeteg új tapasztalatot és önismeretet szereztem.
Amikor eljöttél a Radnótiból, néhányan független társulatot alapítottatok. Hatodik éve elsősorban az Y Csoport előadásaiban lehet látni téged színpadon. Nem hiányzik a kőszínházi munka egy nagyobb társulattal?
Megkerestek, hogy szerződjek le a debreceni Csokonai Színházba, ahol nagyon jó élmény volt játszani. De akkor házasodtam, és úgy éreztem, képtelen vagyok leszerződni vidékre úgy, hogy a párom a fővárosban marad. Már készültünk a családalapításra, és a debreceni megkeresés ezzel sem vágott egybe. Persze örültem a lehetőségnek, hogy ki lett volna találva az egész évadom.
Szabadúszóként előfordul, hogy októberben még nem tudod, januárban lesz két próbafolyamatod. Jön két hónap leállás, amikor újra és újra megkérdőjelezed magad: én még ezen a pályán vagyok, vagy sem? Aztán egyszer csak berobban a két próbafolyamat, és mindkettőt el is tudod vállalni, mivel szabadúszó vagy. Kordában kell tartani a szorongást, hogy ne félj attól, amikor éppen nincs semmilyen munkád.
A szabadúszó színészléttel járó pályázás, befogadóhely-keresgélés, előadásszám-kisakkozás mennyire okoz nehézséget?
Én vagyok az alkotóműhelyünk művészeti vezetője, ezért bele kellett tanulnom a pályázásba. Ez nagyon érdekelt, és úgy is éreztem, meg tudom fogalmazni a terveimet. Óriási sikerélmény, mikor megvalósul egy előadás a semmiből. Sokszor persze nehéz, mert úgy érzed, hogy nem tudsz mindenkit normálisan megfizetni – mi csak addig játszunk egy előadást, amíg rendesen ki tudjuk fizetni a színészeket, de komoly teher ezért felelősséget vállalni. Ez nem művészeti kérdés, hanem taposómalom. A független színházi műhelyek helyzete az utóbbi években egyre nehezebb lett, én viszont egyre ügyesebb vagyok. Most fut az a kétéves szociális színházi program, amit egy nemzetközi pályázatra írtam. Sokkal nagyobb és biztosabb forrás, mert az EU-hoz pályázol. Itthon évről évre egyre zavarosabb a helyzet, pedig a független szféra nagyon sok előadást hoz létre és rengeteg értéket teremt, ami nincs rendesen megbecsülve.
Már függetlenként dolgoztál, mikor jött A Viszkis, amelyben te játszottad Ambrus Attila barátnőjét. A film több kritikájában szerepelt, hogy meglehetősen méltatlanul kezelték a karakteredet a forgatókönyvben, egy fontos jelenetedet ki is vágták. Maradt benned A Viszkissel kapcsolatban elégedetlenség?
Nagyon sajnáltam azt a jelenetet, de nem láttam át teljességében a rendező és a producer szempontjait. Bíztam benne, hogy a legjobbat akarják a filmnek, és én a filmet szolgálom. Ebben az a nehéz, hogy bejársz egy színészi ívet, és ha ebből kikerül egy fontos jelenet, az ív megtörik, félreérthetővé válik a karakter. Úgy éreztem, ez történt ezzel a lánnyal. Viszont a film jó lett, úgyhogy ezt színészként el kell fogadni.
Lehetett volna A Viszkis ugródeszka a számodra? Mégiscsak az egyik legnézettebb magyar film az utóbbi tíz évből.
Azt hiszem, én nem nagyon tudok az életemről, mint színészi karrierről gondolkodni, így a munkáimról sem ugródeszkaként. Ezért nincs bennem csalódottság, mert számomra A Viszkis egy jó munka volt, és egyszer csak majd jön egy másik feladat, amihez pont én kellek. De azt remélem, hogy nem A Viszkis miatt vagy annak ellenére, hanem, mert megértem rá.
Ezen kívül Magyarországon nem feltétlenül lesz következménye annak, ha valaki egy nagy filmben játszik. Szóval én nem vártam csodát.
Az ennyire tudatos karrierépítéshez amúgy sincs elég önbizalmam.
Első babádat a járvány kitörésének évében szülted, amikor bezártak a színházak, és rengeteg színész találta magát munka nélkül. Egyszerűbb volt, hogy ebben a váratlan helyzetben te nem a szakmádat ért kihívásra, hanem a kisfiadra koncentráltál?
Végigdolgoztam az első trimesztert, ahogy a várandós színésznők többsége. Két bemutatóm is volt 2020 elején. Mikor elkezdtem azon gondolkodni, meddig tudom tovább játszani a szerepeimet, a járvány miatt egyszer csak ez már nem volt kérdés. A férjem elkezdett otthonról dolgozni, a home office nekem csoda. Ugyanakkor nagyon nehéz volt a bezártság, hogy nem ölelhetek meg más embereket, nem is találkozhatok velük. Terhes nőként mindenki féltett engem, én pedig arra gondoltam, most már inkább a magány okozta depresszióm miatt kellene félteniük.
Aggódtál, hogy mi lesz a színházakkal, a munkáddal ebben a helyzetben?
Állandóan kérdezgettem a többieket, hogy mi történik. Hogy élitek meg ezt? Mielőtt megszülettek a gyerekek, sokat jártam dzsesszbalettra. Két év és két szülés után, idén májusban voltam először újra dzsesszbalett órán. Most vált újra természetessé, hogy sok ember együtt táncol, izzad, levegőt vesz.
Az egy dolog, hogy a Covid megváltoztatta az emberek életét, de nekem még az anyaság is megváltoztatta. Úgy éreztem, az egész világ fordult meg. Vissza kell kapaszkodnom azokhoz a dolgokhoz, amiket régebben szerettem csinálni.
Viszont akármilyen válsághelyzet ér el, azzal előbb-utóbb művészként is foglalkoznom kell. Ebben az időszakban is tudtam, hogy valahogy alkotó módon fel fogom dolgozni az élményeimet, mert ez nekem terápia. Így tudom elviselni a saját életemet.
Májusban bemutattatok egy felolvasószínházi előadást Anyanapló címen a Jurányi Laborban, amit a saját szülésélményed, anyává válásod tapasztalatai alapján írtál. Ebben a nagyobbik fiad csecsemőkorát megnehezítő betegségről is beszélsz. Vívódtál-e azon, hogy ebből a témából előadást készíts?
Persze, benne is van a darabban: szabad-e nekem erről írni? Szerencsére támogatott a párom, aki kulturális menedzserként sok színházi előadáson dolgozik, ezért érti, hogy miért kellett nekem ebből a témából színházat csinálnom. De nehéz volt meghívni az ő szüleit, zavarban voltam a történet őszinteségével kapcsolatban.
A saját szüleimet pedig még nem is mertem elhívni az előadásra. Mégis azt érzem, helyénvaló vállalás volt a saját történetemről írni, mert ez engem meggyógyított. Ha gyógyít, szabad csinálni, mert ez által jobb anyja leszek a gyerekeimnek, jobb társa a páromnak, és jobb ember.
Mindenki máshogyan dolgoz fel egy olyan erős érzelmi élményt, mint a gyermeke születése – erről is beszélgettünk a darab után. Nekem így sikerült.
Volt olyan elképzelésed, hogy jobban fikcionalizálod a történetet?
Nem, pont a gesztusértéke miatt is a saját történetünket akartam elmesélni. Amúgy sem tudtam volna úgy tenni, mintha ez nem az én két gyerekemről meg a saját anyaságomról szólna. Olyan előadást nem akartam csinálni, ami általánosságban beszél róla, milyen nehéz az anyák helyzete. Nem azért, mert ilyesmire ne lenne szükség, de én a saját tapasztalataimat akartam feldolgozni, hogy előre lépjek.
Az előadásban több olyan sztereotípia és tipikus helyzet is megjelenik, amivel a várandós vagy kisgyereket nevelő nők gyakran találkoznak. Személyesen téged melyik idegesít a legjobban?
A kérdések. Minden időszakban van egy-egy ilyen. Már túl vagyunk a „milyen nehéz lesz két gyerekkel, kis korkülönbséggel” címűn, amit folyamatosan hallgattam a második várandósságom alatt, olyanoktól is, akiknek nincs két gyerekük. Most elkezdődött a „mikor jön a harmadik”, ami után nyilván következhetne a „nem lesz sok ennyi gyerek”.
Az emberek úgy érzik, társadalmi kötelességük kommentálni a friss anyák élethelyzetét. Ugyanakkor nem teszik fel azokat a kérdéseket, amiket tényleg fel kellene tenniük a friss anyáknak. »Hogy vagy? Nincs kedved beszélgetni? Ne menjek fel hozzád, ne vigyek egy kis teát?«
Ezek nem hangzanak el, viszont olyan kérdésekre várnak választ, amikhez semmi közük.
Az Anyanapló-előadás után szervezett beszélgetésen sokan mesélték el a saját, sokszor traumatikus szüléstapasztalatukat. Számítottál rá, hogy ilyen könnyen megnyílnak majd a nézők?
Nem voltak előzetes elképzeléseim, de éreztem, hogy a saját vállalásom megnyit majd kapukat. Játszhattuk volna kerthelyiségben is az előadást, de nem éltünk a lehetőséggel, mert úgy éreztem, egy majálison nem tudom elmondani ezt a darabot – magam és a nézők miatt sem. Sok édesanya és terhes nő jött el, és az a gesztus, hogy én elmeséltem a saját történetemet, belőlük is előhozta az ő történeteiket. Azért is alakult természetesen a beszélgetés, mert egyik történet hozta a másikat.
Másmilyen színésznőnek tartod magad, amióta anya lettél?
Igen. Azt hiszem, a saját személyiségemtől elválaszthatatlan a színészetem, és a személyiségem nagyon sokat alakult. Sokat értem türelemben, magammal szemben is türelmesebb vagyok. Kevésbé akarok bizonyítani. Fene tudja, lehet, hogy az első alkalommal, mikor újra nagyszínpadon állok, remegni fog a lábam, és nem tudom majd, odavaló vagyok-e. Nyilván ezen is átesem majd, és egyszer csak összeér az emberi fejlődésem a színészetemmel.
