Output, output, output
– nyomatékosította Csák János, amikor felmerült a kérdés, mit is vár a minisztériuma alá tartozó kulturális, tudományos és oktatási intézményvezetőktől a következő években. Ennél szemléletesebben aligha tudnánk összefoglalni az MCC-n megtartott miniszteri bemutatkozása lényegét. Mert lehet ugyan, hogy a nyugati civilizáció válságban van, mióta letévedt az Isten és természet által kijelölt útról, amíg mi egyre inkább erőre kapunk, az ebből fakadó önérzetnek mégis ad némi provinciális gellert az a tény, hogy egy angol vállalati zsargonból, illetve a rendszerelméletből kölcsönzött kifejezés ismételgetésével nevezzük meg, mi a kulcsa a nemzeti önrendelkezésünk megőrzésének.
Hogy az outptut – azaz az eredményorientáltság – mennyire központi fogalom lett Csák minisztériumában, jól mutatja az anekdota, hogy egyik beosztottja pár hét közös munka után töredelmesen bevallotta neki: már napok óta arról álmodik, hogy a sötétben botorkálva egy lámpással a kezében keresi, hol talál végre egy kis outputot, de mindig csak az inputok jönnek szembe. A miniszter ezzel a történettel is azt igyekezett hangsúlyozni, hogy számára nem önmagában a kultúrára, innovációra, tudományra, oktatásra vagy épp családpolitikára elköltött források mennyisége számít, hanem az, hogy ezek a források aztán miként hasznosulnak a társadalomban. Hogyan jelentkeznek „kiművelt emberfőkben”, és miként növelik Magyarország verseny- és cselekvőképességét? Például amikor a parlamenti bizottsági meghallgatásain akart villogni elődei eredményeivel, a kollégái arról szóló adatsorokkal látták el, hogy a kormány mennyi pénzt költött ezekre a területekre, hány épületet épített, és milyen szabályozásokat hozott az elmúlt években.
Mondtam, hogy oké, de én azt szeretném látni, hogy annak a pénznek, annak a betondarabnak, annak a szabályozásnak mi lett az eredménye. Most adtuk át a Néprajzi Múzeumot: egy gyönyörű, hatalmas és hideg épület. Mikor lesz abban élet?
– mondta Csák, és ez a kedd esti, csaknem kétórás esemény azon ritka pillanatai közé tartozott, amikor konkrét projektek vagy intézmények is szóba kerültek érintőlegesen. Az előadás és az azt követő beszélgetés jelentős részében inkább általánosságban esett szó az új miniszter vezetői filozófiájáról, és az általa kitűzött távlati célokról. Mindezt sok Szókratész-, Aquinói Szent Tamás- vagy Kányádi-idézettel, ám kevés konkrét intézkedési tervvel illusztrálva, ami abból a szempontból persze érthető, hogy még mindig kevés idő telt el az ötödik Orbán-kormány megalakulása óta, így új tagjai bőven az ismerkedési és feltérképezési szakaszban járnak.
A beszélgetés vége felé, az ókori bölcsességek között, azért az is kiderült, hogy az előttünk tornyosuló gazdasági kihívások egy időre várhatóan megakasztják a kulturális beruházások lendületét.
Lesznek még beruházások, de nem most. Mindent elhalasztottunk, de úgy, mint az üzleti életben: opciósan minden nyitva van hagyva. Reméljük, hogy a háborúnak minél hamarabb vége lesz. Ha az energiaárak rendeződnek, már jobb helyzetben vagyunk. (…) A globális inflációt viszont nem látom rendeződni.
A halasztott, ám később megvalósítandó beruházásokra az új Nemzeti Galériát hozta példának, ugyanakkor hangsúlyozta azt is, hogy korántsem csak fővárosban akarnak majd nagyszabású projekteket végigvinni. Csáknak ugyanis szívügye, hogy ne legyen ennyire Budapest-központú az ország, mert „máshol is élnek emberek”.
Csúszó beruházások ide vagy oda, a lényeg a miniszter szerint most úgyis az, hogy a már meglévő intézmények társadalmi hatékonyságát – mondhatnám: outputját – kőkeményen megmérjék. És ez korántsem csak a kultúrára értendő, de ugyanúgy a tudományos műhelyekre és az alapítványi egyetemekre is, melyek költségvetése 2,5-szeresére nőtt a modellváltás nyomán. Csák azt mondta, ehhez az utóbbi években kialakított rendszerhez alapjaiban már nem nyúlnak hozzá, inkább megnézik, ki az, aki megállja a helyét, és ki az, aki könnyűnek találtatik. Mert a „pénzt, paripát, fegyvert” már megkapták az eredmények javításához, tehát itt az idő, hogy bizonyítsanak.
Magyarnak lenni maga az innováció
Csák azt már önmagában fontos üzenetnek látja, hogy több ciklus után újra van kulturális minisztérium, ami ráadásul párba lett téve az innovációval. Szerinte ez egyértelműen jelzi, hogy a kormánynak fontos a kultúra, illetve a kultúra innovációja is, hiszen hétről hétre születnek új technológiák. Viszont azt is fontosnak tartja, hogy az innovációs kultúrát nemcsak a kultúrában, de minden más szférában terjeszteni kell, ami szerinte nekünk, magyaroknak – minden látszat ellenére – nagyon is testhezálló feladat.
Hiszen az egész történelmünk arról szól, hogy leleményesek vagyunk. Nem is lehettünk volna itt több mint harminc nemzedéken át, ha a nálunk sokkal nagyobb katonai, gazdasági erőkkel szemben nem lettünk volna képesek megállni a helyünket.
Csák a vállalatvezetésben és a politikában egyaránt fontosnak tartja a töprengést, ugyanis ennek révén lehet lefektetni a helyes cselekvés alapjait. Állítása szerint a Mol vezérigazgatójaként ideje 80 százalékát stratégiai kérdésekkel töltötte, most az idejének 60-70 százaléka jut efféle magányos vagy épp társas elmélkedésre. Az eszközök fontosak, de ezek keresése közben sosem szabad megfeledkezni a célokról. Ha ugyanis hiányoznak a „miértek”, akkor teljesen értelmetlenek a „hogyanok”. Szerinte ezt Amerikában úgy fejezik ki, hogy jó, ha van egy létrád, csak nem mindegy, hogy jó falnak döntötted-e. És itt szerinte nem stílusvitákról, hanem egyenesen létkérdésről van szó, ahogy azt a Trianon sokkjában lévő ország történetének egyik legfontosabb oktatási reformját levezénylő Klebelsberg Kuno is felismerte száz évvel ezelőtt.
Ő jelentette a legfőbb inspirációt is Csák számára, aki május elején épp azon tépelődött, hogy a „remeteségből” visszatérve elvállalja-e a miniszterséget, amikor szembejött vele a hír, hogy száz éve lett Klebesrberg vallás- és közoktatásügyi miniszter. Ezt egyfajta isteni sugalmazásnak vette.
Itt vagyunk egy ökológiailag fantasztikus helyen, a Kárpát-medencében. Ha mi, magyarok, nem vagyunk képesek itt gazdálkodni, akkor jön ennek a helynek majd más gazdája. Ha mi nem szervezzük meg, és nem pallérozzuk magunkat, ha mi nem tartjuk rajta a kor ütőerén a kezünket, akkor jön más, aki azt mondja: »Majd én megcsinálom«
– sorolta kissé baljósan a miniszter, ám előadásában mindenkit megnyugtatott, hogy Magyarországnak szerencsére olyan vezetése van, amely képes a megfelelő célok, avagy emberi jók kijelölésére. Ha megnézzük az eddigi Fidesz-kormányzatok intézkedéseit, azok szerinte négy alapvető, tértől és időtől független emberi jóra vezethetők vissza:
- a kötődés, a valahova tartozás érzése,
- az önmagunkról és szeretteinkről való gondoskodás képessége,
- az egyensúly,
- illetve a béke és a biztonság.
Az utolsó pont az összes többi alapját képezi, ugyanis már Arisztotelész és Szent Tamás is tudta, hogy ha egy közösségben nincs béke és biztonság, akkor az energia nagy része ennek megteremtésére megy el. Ennek igazságát jelzi, hogy Csák szerint manapság egy kormányülés háromnegyede azzal megy el, hogy „a háború kapcsán kialakult energia-, inflációs és egyéb ügyeket próbáljuk meg értelmezni”.
Tévelygő Nyugat, szegény németek
A végső cél a nemzeti cselekvőképesség, aminek megteremtése nemcsak a politika, hanem mindannyiunk közös feladata. A cselekvőképességnek márpedig szerinte két feltétele van: az önazonosságtudat („Aki nem tudja, hogy kicsoda, honnan tudná, merre menjen, jobbra vagy balra, előre vagy hátra?”), és az önrendelkezés („Akarjunk a magunk sorsa felett uralkodni, ne az legyen, hogy mindig a másik emberre várunk!”)
Csák úgy látja, hogy kötődésünk és önazonosságunk egyik pillére az Imago Dei, vagyis az abba vetett hit, hogy Isten a saját képére teremtett minket.
A nyugati civilizációról nagyon sok mindent lehetne mondani, hogy merre halad, és milyen módon ássa alá a gyökereit. Ott téveszmék uralkodnak, az emberi természetről mindezidáig való tudásunk aláásása zajlik. Az Imago Dei aláásása zajlik. Ezért van az, hogy én nem tudok elképzelni más magyar politikát, mint amit csinálunk. Ha mi föladnánk az Imago Deit, az Isten képére teremtettségünkbe vetett hitünket és az emberi méltóságnak ebből való származtatását, akkor következő nap már nem lennénk ugyanazok. (…) Nem lenne többé különbség ember és állat között
– mondta Csák, aki egy ponton arra is utalt, hogy nézzük csak meg „szegény németeket”, akiknek egy korábbi minisztere azt találta nyilatkozni, hogy a német nyelven túl nem létezik német kultúra. Csák úgy látja, így önként adják fel a nemzeti önrendelkezést.
Mint egy jó házasságban
Na de térjünk vissza a spirituális magasságokból a mérhető outputhoz: Csák büszkén említette, hogy az EU-s országok 0,4-0,5-ös átlagával szemben mi a GDP 1,3 százalékát költjük kultúrára (arról nem esett szó, hogy ez a nehéz időkben is így marad-e). Abban viszont ő is érezhetően lát fejlődnivalót, hogy az európai országok innovációs rangsorának az alsó negyedében vagyunk. Nálunk 6000 kutató jut egymillió lakosra, míg az élen járó országoknál – mint Dánia és Ausztria – ugyanez a szám 9000. Itt a finanszírozás is le van maradva: amíg Dánia a GDP 3 százalékát, addig mi csak 1,6 százalékát költjük innovációra. Pedig szerinte a szürkeállomány megvan, inkább a rigorózus szervezés hiányzik. Csák meggyőződése ugyanis, hogy ez sem puszta pénzkérdés. Hiába költenénk holnaptól mi is 3 százalékot az innovációra, ha nincsenek meg azok a műhelyek, ahova az így jelentkező plusz 800 milliárd forintot értelmesen be lehetne csatornázni. Szerinte ez is azt mutatja, hogy ha nincs innovációs kultúra, még azok is hiányoznak majd, akikre a pénzt el lehetne költeni.
A tudománypolitika kapcsán szóba került a Magyar Tudományos Akadémia és az annak elcsatolt kutatócsoport-hálózatából létrehozott Eötvös Loránd Kutatási Hálózat konfliktusos viszonya is. Csák leült mindkét intézmény vezetőjével, Freund Tamással és Maróth Miklóssal is, és azt javasolta nekik, hogy tegyenek úgy, „mint egy jó házasságban, ahol az emberek nem egymással szemben ülnek, és akarják megváltoztatni a másikat. Hanem egy irányba néznek, és közös célokért mennek előre. Vannak problémák, amiket meg akarunk oldani. Csináljuk úgy, hogy egy fehér lapon kitűzünk közös célokat, és nézzük meg, abban mi a szerepe az MTA-nak az ELKH-nak és az egyetemeknek és az egyéb kutatóintézeteknek” – mondta Csák, aki nagyon bízik abban, hogy már az őszre elő tudnak állni egy olyan kialakult megoldással, ami a közös magyar jövőt szolgálja, nem pedig az elmúlt évek „homokozóban való dobálózását”.
Az együttműködés fokozását a kultúra terén is hangsúlyozta Csák, ahol szerinte kialakultak szellemi fellegvárak egyes intézmények – a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Nemzeti Színház, a Nemzeti Kulturális Alap vagy akár a megszűnő Emberi Erőforrások Minisztériuma – körül, ám ezt a rendszert most átláthatóbbá és egyszerűbbé kell tenni, hogy ne legyenek egymást átfedő feladatkörök és finanszírozások.
A minisztereket bemutató rendezvénysorozatot szervező MCC többször is pozitív példaként került szóba, ami annak fényében nem meglepő, hogy Csáknak ez hazai terepnek számít, hiszen volt az elitképzőnek szánt intézmény kurátora, jelenleg pedig a védnöke. Az előadását záró „Éljen az MCC, éljen a haza!” felkiáltás még így is egy kissé túlzónak tűnt. Az majd a következő hetekben derül ki, hogy a többi miniszter is hasonlóan megmarad-e az általánosságok szintjén, vagy bátrabban belemennek a konkrétumokba, mint a kulturális és innovációs miniszter.
