A true crime láz mélységeit nem szükséges már nagyon elemezgetni, hiszen aki csak kinyitja bármely nagy streamingplatform kínálatát, látja, hogy halomszám érkeznek az újabb és újabb nyomasztó, gyomorforgató, felfoghatatlan, de mégis megtörtént bűnügyekről szóló tartalmak. A hobbi-magánnyomozó fórumoknak – főleg az angol nyelvű weben – pedig egészen kiterjedt közönsége van, ők komoly mennyiségű időt és energiát ölnek abba, hogy egy-egy rejtélyesebb bűnügy részleteit elemezgessék, nyomozati anyagokhoz szerezzenek hozzáférést, elméleteket gyártsanak és válaszokat keressenek. Az azonban mindenképpen érdekes jelenség, amikor a bűnügyek emberi tragédiáiból a legtöbbet profitáló filmipar elkezdi elemelten, „metában” szemlélni a bűnügyek emberi tragédiáiból profitáló filmipart – azaz önmagát. Valami ilyesmit csinál az HBO új true crime sorozata, Az utolsó lépcsőfok: nemcsak elmesél egy felfoghatatlanul bizarr bűnügyet és az azt követő több mint másfél évtizedes jogi hercehurcát, de az ügyről készült dokumentumfilm-sorozat munkálatai révén az erőszakos bűnügyek mozgóképes és médiareprezentációiról is tesz néhány fajsúlyos megállapítást. Miközben
Sűrű, zavaros? Az. Öveket bekötni, Az utolsó lépcsőfok nem éri be azzal, hogy a következő laza bűnügyi agyrágógumink legyen.
2001 decemberében, nem sokkal az után, hogy az addig ismert világot alapjaiban rázta meg a World Trade Center tornyai elleni terrortámadás, az amerikai közvéleményt újabb botrány kavarta fel, amely, bár messze nem volt világtörténeti jelentőségű, egy ideig közel annyi szó esett róla, mintha az lenne. Egy gazdag Észak-Karolina állambeli család élete hullott darabjaira, amikor a család matrónáját, Kathleent puccos, hatalmas összejöveteleknek otthont adó házában egy lépcső alján holtan találta férje, Michael Peterson, a politikai szerepvállalással kacérkodó író. A segélyhívót sokkos állapotban tárcsázó Peterson azonban néhány órán belül lényegült át gyászoló férjből potenciális gyilkossá, a kiérkező nyomozók ugyanis úgy vélték, hogy a holttest körüli vérmennyiség és a nő fejsérülései egyszerűen nem származhattak abból, hogy kissé kapatosan legurult a lépcsőn. A tragédia helyett rövid úton az abból következő bírósági ügyre kellett fókuszáljanak a családtagok, akiknek mind jutott egy-egy szerep a következő tizenhat (!) éven át tartó jogi és médiaszínjátékban.
A pikírt szóhasználat nem véletlen: Az utolsó lépcsőfok maga is komoly hangsúlyt fektet arra, hogy az önmagában is borzasztó ügyet még nagyobbra, még zavarosabbra fújó médialufiról és az amerikai igazságszolgáltatás visszásságairól is meséljen. A sztori ugyanis két szálon – és azon túl még számtalan idősíkon – bontakozik ki: a prológusban még csak a konkrét ügyre fókuszáló nézőpont már a második epizódra kinyílik, és az ügyről forgató dokumentumfilmesek munkáját is bevonja a nyomozásról-tárgyalásról szóló történetbe. A Peterson-ügy ugyanis azért is érdekes, mert ez az eredendően családon belüli eset szinte felvehetné a versenyt a legtöbb reflektorfényt kapott bűnügyek között az olyan „sztár” bűnügyekkel, mint Ted Bundy, Charles Manson vagy a Zodiákus gyilkos ügye. Az HBO mostani fikcionalizált feldolgozását ugyanis megelőzte egy nagy népszerűségre szert tett 2004-es dokusorozat nyolc résszel, amit aztán 2012-13-ban még két epizóddal folytattak, 2018-ban pedig további három új epizóddal bővült az ügy dokumentumfilmes feldolgozása a Netflix kérésére, melyhez mind a tizenhárom epizód jogai kerültek eddigre – a sorozat máig nézhető a platformon.
Az angolul a mostani fikciós feldolgozásnak megfelelően szintén The Staircase címen emlegetett, eredetileg Soupçons, azaz Gyanúk című dokusorozat alkotója a francia Jean-Xavier de Lestrade, aki épp a Petersonékról szóló forgatás közben kapott egy Oscart az eggyel korábbi, A másik orcádat című, szintén bűnügyi dokumentumfilmjéért. Ő és csapata egyébként egy, a napokban napvilágra került hír szerint meglehetősen dühösek az HBO sorozatát jegyző Antonio Camposra, mivel de Lestrade-ék az összes anyagukat Camposék rendelkezésére bocsátották, és nemigen számítottak arra, hogy ilyen formában jelennek majd meg Campos feldolgozásában. Az utolsó lépcsőfok ugyanis közel hasonló fókuszt tesz a dolgozó filmesekre, amint ötletelnek, gondolkodnak és döntéseket hoznak arról, hogy egyik vagy másik jelenetet hogyan is vegyenek fel, vágjanak, tálaljanak – ezzel pedig végső soron az igazságot vagy legalábbis annak érzékelését is formálják-hajlítják.
Mintha ez bármennyire indokolt lenne: az ügy önmagában is iszonyú bonyolult, és olyan szürreális, hogy nemigen hinnénk el, hogy mindez megtörtént, ha nem vizsgálta volna meg már jó alaposan a bíróság. De Campos épp erre a zavarbaejtő bizonytalanságra játszik, illetve arra, hogy az ügy főhőse egy szokatlanul összetett karakter, aki ráadásul további összetett karakterekkel – a saját családtagjaival – van összetett viszonyokban, akik még egymással is összetett viszonyokban vannak, hiszen Petersonék igazi patchwork-család a házaspár korábbi kapcsolataiból származó gyerekekkel, ennek minden felszín alatti apró sérelmével. A családtagok egymáshoz való viszonya ráadásul nem is stabil: az eleinte összezáró család stabilitása előbb csak repedezni kezd, majd egyre nagyobb darabokban kezd hullani a vakolat.
Lebilincselő látni, ahogy a családtagokban lecsapódnak az események – ehhez nyilván nem árt, hogy a sorozat egészen fenséges szereposztással dolgozik, a forgatókönyv és a rendezés pedig mindenkiből ki is hozza a maximumot. Igazi alakításbeli bravúrok vonulnak fel nem csak az olyan nagy nevektől, mint a főszereplő Colin Firth – bár ő ennyiféle és ennyire erős talán még sosem volt –, a feleségét alakító Toni Collette vagy a csaknem felismerhetetlen Juliette Binoche, a gyerekeket alakító fiatal színészeknek – a Trónok harcával hírnevet szerzett Sophie Turner a legismertebb – is komoly kiugrási lehetőség lesz az, amit itt mutatnak magukból.
Az ügy bonyolultsága és a szereplők szövevényes kapcsolatai olyan intimmé, minden távolságtartást nélkülözővé és főképp feszültté teszik a sorozatot, hogy azt néha már-már kihívás kibírni – persze ez a true crime zsánerben nagyjából alapkövetelmény. Az utolsó lépcsőfok márpedig a zsáner csúcsteljesítményeinek egyike: mint a forgatókönyv, mind a rendezés, mind a borongós látványvilág és az atmoszférateremtés, mind az alakítások olyanok, hogy nemigen lehet belekötni. Ugyanakkor maga az alkotó igenis beleköt, és a nézőtől sem spórolja meg azt a rossz szájízt, amit az okoz, hogy miközben épp egy a true crime-nak az emberi szenvedéseket kizsákmányoló jellegéről is állást foglaló sorozatot nézünk, a közben mi magunk is ebben a kizsákmányolásban veszünk részt. Az alkotók mindezt láthatóan már rendezték magukban – és finoman a felé terelnek minket, nézőket is. Ezt az önvizsgálatot pedig, ha az ember beleengedi magát a kérdés feszegetésébe, nem könnyű végigcsinálni. Szórakoztatás… na persze.
Az utolsó lépcsőfok (The Staircase) az HBO Maxon nézhető, a nyolc egyórás epizódból egyelőre négy rész érhető el, hetente érkeznek az újak. 24.hu: 8/10
