Nincs rendíthetetlenebb diktatúra Amerikában, mint egy járőr a posztján
– ez a mondat viríthatna akár egy dühös Black Lives Matter-tüntető transzparensén is, ám most nem kritikus szlogenként, sokkal inkább dicséretként hangzik el. Így biztatja ugyanis az élete első utcai műszakjára induló zöldfülű rendőrt a kiképzőtisztje, aki egyből nyomatékosítja, hogy sürgősen felejtsen el mindent, amit az akadémián tanítottak a rendőri intézkedés jogi kereteiről, arról a „sok baromságról” már nem is beszélve, ami a szociális érzékenyítő tréningeken hangzott el. A generációk közti tudásátörökítés tehát zökkenőmentesen működik a baltimore-i rendőrségen, csak nem egészen úgy, ahogy kéne. Az HBO Max minisorozata, a Miénk a város (We Own This City) pedig hat órában kimerítő alapossággal taglalja, mi következik mindebből. Címszavakban összefoglalva: menetrendszerűen érkező rendőri brutalitás, arcpirító korrupció, az igazságszolgáltatás megfeneklése, és ami még ezeknél is aggasztóbb:
Az utóbbi években – különösen George Floyd meggyilkolása óta – slágertémának számít a rendőri brutalitás, a drogellenes háború és a rendszerszintű rasszizmus kritikája, David Simont és George Pelecanost viszont aligha lehetne azzal vádolni, hogy puszta trendérzékenységből lovagoltak meg egy friss, popkulturális divathullámot. Ők ugyanis már húsz éve is pontosan ezekről a kérdésekről forgattak, ennek lett az eredménye a sokak által minden idők legjobb sorozatának tartott Drót, amely a baltimore-i rendőrségről indulva tárta fel egy város anatómiáját, sebészi pontossággal bemutatva, miért olyan pokoli nehéz – és miért lenne mégis muszáj – megreformálni a lassan rohadó intézményrendszereket.
Az egyenletesen magas színvonalon dolgozó Simon azóta készített sorozatot az iraki háborúról (Gyilkos megszállás), a Katrina-sújtotta New Orleansről (Treme), egy keleti parti kisváros lakhatási reformjának végzetes kudarcáról (Mutassatok egy hőst), de a New York-i pornóipar felemelkedéséről is (Fülledt utcák), most azonban Pelecanosszal együtt visszatért Baltimore-ba, hogy 14 évvel a Drót lezárása után ismét helyzetjelentést adjanak az ország egyik legmagasabb bűnözési rátával küzdő településéről. A Miénk a város ebben az értelemben akár a Drót kései folytatásának is tekinthető, hiszen mellékes, hogy menetközben lecserélődtek a karakterek, ha egyszer úgyis maga a város volt és maradt a főszereplő.
A két sorozatból kirajzolódó tanulság pedig valami olyasmi, hogy a mobiltelefonok és a lehallgatás ugyan sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, ám a bűnüldözés ettől nem lett sem hatékonyabb, sem humánusabb, sőt, radikálisan romlott a helyzet mindkét téren. Persze a Drótban is előfordultak simlis zsaruk és politikusok, de akkor még nem rajtuk volt a hangsúly. A fő problémát nem az elharapózó korrupció jelentette, sokkal inkább a nagy, lomha, bürokratikus intézményeink tehetetlensége. Öt évadon keresztül követhettük, hogy a politika drogháborús szemellenzője miként lehetetleníti el a valódi, életminőséget javító rendőri munkát, merthogy képtelenség a nagykutyák után nyomozni, ha közben állandóan letartóztatási kvótákat kell produkálni, hogy a polgármester körbeturnézhassa vele a médiát, míg a város szép lassan elmerül a bűnözésben.
Ez a folyamatot generációkon át fenntartva egyre súlyosabb válságokhoz és visszaélésekhez jutunk, a Miénk a város pontosan ezt igyekszik demonstrálni. David Simonék ugyanis ezúttal nem fiktív karaktereket mozgatnak, hanem egy valós esetet dolgoznak fel (egy helyi újságíró, Justin Fenton könyve alapján), mégpedig Baltimore történetének egyik legnagyobb korrupciós botrányát, ami végletekig rombolta a rendőrségbe vetett közbizalmat.
Az ügy 2017-ben pattant ki, amikor egy szövetségi nyomozás eredményeként kiderült, hogy a baltimore-i rendőrség erőszakos bűncselekmények megakadályozására létrehozott elit alakulata, az úgynevezett Gun Trace Task Force (GTTF) évek óta rettegésben tartja a város lakosságának jelentős részét, különös tekintettel a szegényebb környékekre és a kisebbségekre. Végül az osztag több mint nyolc tagját ítélték el, vezetőjük, a karizmatikus Wayne Jenkins őrmester például 25 év börtönt kapott. Jenkinsék nem egyszerűen brutálisak voltak és visszaéltek a hatalmukkal, de bizonyítékokat hamisítottak, csaltak a túlórákkal, hazudtak a bíróságnak, és szisztematikusan fosztogatták az általuk megállított embereket.
Mindez ráadásul nyílt titoknak számított a testületben, az alakulat mégis védettséget élvezett egészen az FBI közbelépéséig, mivel Jenkinsék szállították a főnökség és a politika által elvárt letartóztatási számokat. A Miénk a város ennek a hírhedt osztagnak a történetét mutatja be, de nem kronologikusan halad előre, hanem – az erősebb drámai hatás kedvéért – párhuzamosan mutatja be a felemelkedést és a bukást: a letartóztatástól indulunk, majd a vallomások és dokumentumok nyomán ugrálunk vissza az időben, felvillantva egy-egy kulcsmomentumát, hogy a törvény őrei miként rugaszkodtak beláthatatlan távolságba a törvényesség és a morál talajáról.
A sorozat stílusát ezúttal is a Simonéktól megszokott szikárság és dokumentarizmus jellemzi, amelyet üzembiztosan hoz a mind a hat epizódot rendező Reinaldo Marcus Green is (ő jegyzi többek között a Williams testvérek edző-apukájáról szóló Richard királyt is). Ezt a letisztultságot ellenpontozza a lineáris cselekményvezetés felrúgása, amely helyenként meghálálja magát, ám máskor inkább csak megtöri az elbeszélés lendületét, vagy kissé túlbonyolítja az eleve szövevényes sztorit.
A párbeszédek továbbra is mesteri realizmussal vannak megírva, de olykor finoman elhatalmasodik a jeleneteken a didaktikus jelleg. Egyes karaktereknek ugyanis érezhetően csak az a funkciójuk, hogy kimondják vagy másokkal kimondassák a fontos tanulságokat. Leginkább a Washingtonból érkező polgárjogi ügyvédre (Wunmi Mosaku) igaz ez, aki az igazságügyi minisztérium számára készít jelentést a rendőri visszaélésekről, amihez meginterjúvol városvezetőket, bírókat, nyugdíjazott és aktív rendőröket, valamint a mocskos zsaruk tetteit megéneklő helyi rappereket is. Ezen beszélgetések során rendre nagyívű tételmondatok hangzanak el olyan dolgokról, amik amúgy is kiderülnek a történetből. Például arról, hogy miért nem várható érdemi változás, amíg a 70-es években meghirdetett drogellenes háborút lezártnak és elbukottnak nem nyilvánítja a hatalom.
Egy háborúban harcosokra van szükséged. Egy háborúban ellenségeid vannak. Egy háborúban civil áldozatok sérülnek meg, és senki nem tesz semmit. Egy háborúban számolgatod a holttesteket, majd győzelmeknek hívod őket
– mondja neki a nyugdíjazott, akadémián tanító rendőr, aki szerint a drogháborús logika szükségszerűen két, szembenálló táborra osztja a társadalmat, így képtelen békésebb állapotokat teremteni. Az ilyen frappáns tanulságok nem hiányoztak a Drótból vagy a Fülledt utcákból sem, csak kevésbé hatottak didaktikusnak, mivel mélyebben tudtak szervesülni az elképesztően részletgazdag cselekménybe. Ennek fő oka nyilván az, hogy az alkotóknak több idejük volt a karakterek építésére, sokszor a figurák magánéletét – vagy épp annak hiányát – is bőven megismerhettük, mire eljutottunk egy-egy tételmondatig vagy életbölcsességig.
A Miénk a város persze az apró hiányosságaival együtt is simán kiemelkedik a mai sorozatok mezőnyéből, hiszen izgalmasan feszeget égetően fontos és komplex kérdéseket a kortárs amerikai társadalomról. Ha nem is ragadnak magával annyira a szereplők, mint Simon korábbi sorozataiban, az a bravúr itt is többnyire sikerül, hogy az egyéni sorsdrámákat közös nevezőre tudja hozni a rendszerszintű tanulságokkal. Ámuldozva követhetjük Jenkinsék döbbenetes visszaéléseit, de közben egy pillanatra sem kétséges, hogy a rossz útra tért osztag nem egy elszigetelt hiba a rendszerben, inkább csak szélsőséges tünete egy nemzedékről nemzedékre örökített, egészségtelen rendőri kultúrának. A figyelem fenntartásában a szokásosan erős szereplőgárdának is szerepe van: a legfontosabb természetesen Jon Bernthal, aki kirobbanó energiával hozza Wayne Jenkins figuráját, tökéletesen átélhetővé téve, hogyan is lett ő a baltimore-i rendőrség poszterfiúja és szörnyetege egy személyben.
Bernthal pedig él a lehetőséggel, és tényleg élete alakítását nyújtja. Végletekig feszíti Jenkins személyiségének belső ellentmondásait, mégsem torzítja őt démoni karikatúrává, aki egy személyben lenne felelős az elkövetett gonoszságokért. Ez az árnyaltság nem is meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy Simonék tévés munkásságának központi üzenete így fordítható le: létezik ugyan egyéni felelősség, de lépjünk már végre túl azon a végzetes naivitáson, hogy egy-két rossz ember eltávolításával és látványos meghurcolásával majd rendbe jönnek a dolgaink.
Miénk a város, We Own this City, hat epizód, HBO Max, 24.hu értékelés: 8,5/10
