A John Malkovich-menet és az Egy makulátlan elme örök ragyogása írója, Charlie Kaufman felől legutóbbi filmje, a depresszió legmélyebb bugyraiba alámerülő A befejezésen gondolkozom óta nem hallottunk, de úgy tűnik, a szelleme továbbra is Hollywoodban kísért. Az idétlenül hosszú című Minden, mindenhol, mindenkorról ugyanis elsőre az jutott eszünkbe, hogy „kaufmani”. Ez dicséret, mert azt jelenti: sziporkázó, bizarr, kiszámíthatatlan, abszurd és kínos.
Igaz, Kaufman néhány filmjében – például a legutóbbiban vagy az Anomalisában – a lélek legsötétebb zugai is feltárulnak, ahová a Minden, mindenhol, mindenkor nem merészkedik, de ötletgazdagságával, szertelen lendületével így is párját ritkítja a mai amerikai filmiparban. Irigyeljük a rendezők, Daniel Kwan és Daniel Scheinert tárgyalókészségét, és szívesen ott lettünk volna az irodában, amikor meggyőzték a producereket: adjanak pénzt egy filmre, amelynek egyik jelenetében két középkorú nő szenvedélyesen nyalogatja a másik ujjait. Csak éppen az ujjaik helyén főtt virsli van mustárral és ketchuppal.
Jóllehet az otthonos kisrealizmusban kezdődik, egy családi vállalkozásként üzemelő mosodában, ahol az anya egyszerre próbálja megemészteni, hogy a férje válni készül, a lánya egy másik nőbe szerelmes, ráadásul menniük kell az adóhivatalba, mert nincsenek rendben a számlák. A hősnő, Evelyn kínai, és hiába él évtizedek óta Amerikában, egy kicsit még mindig idegenül mozog a nyugati kultúrában, otthon mondat közben vált nyelvet. Vagyis az élete merő zűrzavar, és akkor még fel sem bukkant a férje egy alternatív idősíkból, hogy közölje vele: veszélyben a párhuzamos világok végtelenségét magába foglaló multiverzum, és az élet úgy hozta, hogy az adóellenőrzésen rostokoló Evelynnek kell megmentenie.
A multiverzum kifejezés természetesen a szuperhősfilmekből ismerős, a Pókember-rajongók az Irány a Pókverzum! meg a Nincs hazaút alcímű epizódok után már a multiverzummal kelnek és fekszenek. A Mindig, mindenhol, mindenkor is olyan, mintha szuperhősfilm lenne, mert a mi Evelynünk kölcsön tudja venni a multiverzum megannyi másik Evelynjének képességeit. Ha kell, pillanatok alatt megtanul kungfuzni vagy énekelni, így csap össze a multiverzumot fenyegető szupergonosszal, akinek a kiléte valósággal letaglózza Evelynt.
Mintha csak a válságba jutott hősnő pánikreakcióit néznénk, a Minden, mindenhol, mindenkorban cikáznak a vadabbnál vadabb ötletek. A forgatókönyv első változata úgy születhetett, hogy Kwan és Scheinert összeültek – nem tudni, volt-e kábítószer a lakásban, de úgy képzeljük, hogy volt –, leírták az összes gátlástalan poént, ami eszükbe jutott, és eldöntötték, hogy ezeknek mind bele kell férniük egyetlen filmbe. Régi alkotótársak ők ketten, tucatnyi videóklipet készítettek együtt, majd egy nagyjátékfilmet is Az ember, aki mindent tudott címmel. Abban Daniel Radcliffe egy folyton fingó vízihullát alakított.
A Minden, mindenhol, mindenkor az eddigi főművük, amely nemcsak azt bizonyítja, hogy vizuális képzelőerejük egészen kivételes, hanem azt is, hogy a képek örvényét a nagyközönség számára is érthető vagy legalábbis átérezhető történetté tudják formálni. Részint úgy, hogy változatos filmes idézeteket szőnek bele – ezúttal Mátrix– és Szerelemre hangolva-utalásokkal, sőt egy bizarr L’ecsó-feldolgozással is találkozunk –, másrészt azzal, hogy végső soron alapvető érzelmi kérdések, pszichológiai problémák, családi feszültségek állnak a középpontban. Valószínűleg a történet mélyén munkáló klasszikus konfliktusok és azok hollywoodi megoldása győzhette meg a producereket, hogy érdemes befektetniük a szürreális, abszurd és zavarba ejtő epizódokat sorjázó filmbe. Egyúttal nyilvánvalóan a gegparádét gondosan lekerekítő befejezés a film leggyengébb pontja, amely kivált az előzmények ötletbősége és kiszámíthatatlansága felől nézve tűnik szürkének.
Ám nem erre, hanem a film ezernyi másik színére fogunk emlékezni. A Minden, mindenhol, mindenkor sűrűn kavargó, helyenként meghökkentően bátor film, aminek szakmai mesterfogásait első nézésre szinte észre sem vesszük, pedig mind a ragyogó maláj színésznő, Michelle Yeoh (A holnap markában, Tigris és sárkány) gondosan felépített, odaadó alakítása, mind a bravúros vágói teljesítmény (Paul Rogers munkája) külön figyelmet érdemelne. Biztosan lesz olyan néző, akinek Kwan és Scheinert filmje egyszerűen túl sok, mégis érdemes esélyt adni neki, mert ritkán láthatunk ennyire zilált és vakmerő filmet a magyar mozikban.
Minden, mindenhol, mindenkor (Everything Everywhere All At Once), 2022, 139 perc. 24.hu értékelés: 8/10.
