A főváros arca a 2010-es években jócskán átalakult. Az Ismeretlen Budapest címmel futó sorozatunkban ezek közül számos értékes, illetve kevésbé értékes épület sorsát mutattuk be – köztük olyan, földszintes, vagy egyemeletes, náluk jóval magasabbra nyújtózó társaik közt álló házakét is, amik szobáiban már hosszú évek, vagy évtizedek óta ott kísértett a bontás szelleme, helyüket pedig mostanra új lakó- vagy irodaházak vették át.
Ehhez a sorhoz csatlakozhat a közeljövőben az erzsébetvárosi Garay utca 36. is, aminek bontása ügyében január 19-én indult engedélykérés a Kormányhivatal felé. A folyamat eredménye egyelőre még nem látható, az azonban biztossá vált, hogy az épületet tulajdonosai nem kívánják megtartani.
A Rottenbiller utcától a Városligetig tartó, viharos gyorsassággal kiépült Csikágó szélén 1892-ben
közel negyven éven át annak építtetői, a Weiss család tagjai tartották kézben, falai közt pedig egymást követték a meglepő történetek.
Indok nélkül
Alig öt évvel az első lakók beköltözése után, 1897-ben egy civil ruhás közrendőr, Schubert Sándor támadt az utcára néző földszinti lakásban élő, rendőri védelmet élvező lányra, akinek életét a nyitott ablakon beugró három férfi mentette meg. A támadó egyiküket homlokon szúrta, majd elmenekült, egy másikuk azonban utolérte, és bevitte a rendőrkapitányságra – írta a Pesti Napló (1897. jún. 4.). Schubert ellen vizsgálat indult, de meglepő módon nem függesztették fel: néhány évvel később a neve ismét feltűnt a hírlapokban. A sajtó sosem számolt be a támadás okairól.
Tolvaj irodalmi vénákkal
A következő esetre alig fél évet kellett várni: a Friss Ujság (1898. márc. 19.) egy asztalossegéd, Iszing Ferenc bécsi ténykedéséről számol be, aki értékes ékszereket lopott egy császárvárosi üzletből, majd egy budapesti nőt felbérelve, a Király utcai zálogházak egyikében próbált túladni rajtuk. Nem járt sikerrel: előbb a nőt, majd őt is elfogták, sőt, Iszing bécsi lakásán egy csomag névjegykártyát is találtak, rajta az előző fővárosi lakásának címével, valamint egy verssel:
Issing Ferencz
Garay-utcza 36.Itten voltam, láthatod
Névjegyemnek a szaván.
Issing Francznak hivnak engem
S Magyarország a hazám.
Utazgatok a világban,
Ott vagyok, hol jó világ van.
S emlékezz, ha évek multán
Hallod majd a nevemet,
Hogy ismerted te is egykor
Ezt a derék gyereket.
Az ekkor húszas évei közepén járó Iszingnek nem ez volt az első találkozása a törvénnyel: 1887 végén, alig tizenöt évesen négy társával együtt egyszer már fülöncsípte a rendőrség. A fiúk mind otthonról szöktek meg, majd egy belvárosi szobafestő képezte őket tolvajjá, és küldte őket Budapest különböző részeibe.
Halszagú környék
A századforduló után rövid ideig egy gyümölcskereskedő és cukorkaárus testvérpárnak is otthont adó ház 1904-ben a környék rossz illatának legfontosabb forrásává vált, hiszen a gyógyszerekkel, illetve gyógyászati eszközökkel kereskedő londoni Scott és Bowne nem egyszerűen csak a budapesti központját hozta itt létre, de egy, az Osztrák-Magyar Monarchia minden részébe szállító
Öt évnyi sikeres működés után, 1910 tavaszán a cég hazai vezetője, Tyrnauer Sándor nyomtalanul eltűnt – derült ki a Népszavából (1910. máj. 1.), ami szerint a férfi egy
százezer koronás differencia miatt kereste az egérutat.
A hiányzó összeg ennél valójában jóval nagyobb volt: előbb 150, majd 400 ezer koronáról szóltak a hírek, amiket az igazgatói székből azonnal kilökött férfi „lóra, leányra, pezsgőre” költött, majd néhány hétnyi tervezés után hirtelen az Egyesült Államok felé vette az irányt.
Az adósságot végül a családtagjai fizették ki helyette, Tyrnauer pedig 1912-ben visszatért, és építőipari vállalkozást indított. A cég ezzel egyidőben örökre bezárta a pesti központot; a raktárat, illetve a gyárat pedig Bécsbe költöztette, ahonnan postai úton juttatták el az árut a megrendelőkhöz.
Az autók forradalma
A furcsán émelyítő halszag talán még alig oszlott el, a tereket máris a Deutsch Simon által irányított Amerikai autó- és gépműhely vette át, ami igyekezett több lábon állni, hiszen
A röviddel megnyitása után már csónakmotorokat is javító műhelyben 1913-ban az embercsempészet egy új ága is megszületett: a korban népszerű, a magyarokat a világ különböző részeire való költözésben segítő kivándorlási szövetkezetek egyike ugyanis kitalálta, hogy bérelt autóval lenne a legkönnyebb Bécsbe szállítani az életkoruk miatt útlevélhez jutni nem tudó – negyven év alatti férfiaknak erre ekkor nem volt esélye – magyarokat, akik onnan könnyebben juthatnak tovább.
Az 1913 áprilisában történt esetben a megbízott sofőr előre értesítette a rendőrséget, majd minden lehetséges módon próbálta hátráltatni az utazást, remélve, hogy az autót távolról követő rendőröknek így minél előbb lehetősége lesz az utasok letartóztatására. Az utazás végül Pilisvörösváron ért véget, ahol a vezető kijelentette, hogy az autó egyszerűen meghibásodott, és néhány órára meg kell állni.
Tükör, bútor, hamis tejföl
Az autók mellett 1913 végén előbb a prágai Kopista– és Dubsky-féle üvegcsiszoló-, üveghajlító- és tükörgyár pesti egysége tűnt fel, a következő év tavaszán pedig Weinberger Fülöp bútorraktára is talált magának helyet az épületben.
Az első világháború utáni, illetve a trianoni döntés miatt történt átrendeződések végül mindhárom cég megszűnését hozták: egykori tereikben 1921-ben egy norinbergi (így hívták a nürnbergi árut akkoriban) áru-, üveg- és porcelánkereskedő vállalat, illetve a cseh céget átvevő Tükörgyári Üvegcsiszoló Rt. jelent meg, melléjük pedig 1925-ben csatlakozott a Balatontól délre lévő gazdaságok tejét forgalmazó Pannónia Tejkereskedelmi Rt.,
A nagy gazdasági világválság ezeket a cégeket is kisöpörte az akkor
házból, sőt, 1931-ben az anyagilag nyilvánvalóan megszorult Weiss családnak is sikerült megszabadulnia az átmenetileg egy étkezdének, illetve egy cipészüzletet befogadó ingatlantól.
A vagyonát hadfelszerelési cikkekkel, illetve fehérneművel megalapozó új tulajdonos, Pósa Lajos nem gondolt a tartós bérbeadásra, hiszen egy eleinte papírzacskókat, levélborítékokat és irkákat készítő papírárugyárat alapított, ami az évtized közepén a piac legolcsóbb cigarettapapírja, a Modiano diktálta színvonaltól igen távol eső Honvéd gyártójaként vált igazán ismertté.
Az olcsó áru sikerre vitte a céget, így az nem csak a harmincas éveknek, de a második világháborúnak, illetve a rommá lőtt Budapest lassú ébredésének is tanúja volt, az államosítás úthengerének azonban már nyilván nem tudott ellenszegülni.
A szocializmus évtizedei
A háborús sebesülések kijavítása helyett részben visszabontott, földszintessé vált épületben a következő években a Nyomdaipari Grafikai Vállalat tárolta a leszerelt gépeit, amiket a Rákosi-kor alkonyán végül újra beindítottak, így 1955-ben létrejött a Szaktanács, majd a SZOT hivatalos, Ságvári Endre nevét viselő nyomdája, ami csak átmeneti otthonként tekintett a Garay utcai házra, főleg, miután kiderült, hogy
A Ságvári Nyomda 1958-ben így többek közt a Népszava hasábjain próbált meg új helyet találni – magas jutalmat ajánlva a közvetítőnek –, a próbálkozást azonban elkerülte a siker, így a költözésre egészen 1973-ig, a Váci út mentén született új központi épületük megszületéséig kellett várni.
Az állami tulajdonú épület ezután akár lakóházzá is válhatott volna, ez azonban jó eséllyel nem történt meg, falai közt pedig különböző cégek tűntek fel.
A rendszerváltás előtt egy évvel, 1988 végén a Népszava Hirdetési és Vállalkozási Főosztálya költözött ide, amit 1989-ben a Mi Világunk című lap szerkesztősége, illetve a Mi Világunk Centrum váltott, ahol „videoterem”, illetve „egészségügyi felvilágosító tanácsadó” mellett még egy olyan térnek is jutott hely, ahol 1989 végén, a Magyar Nemzet szerint Nemere István, Leslie L. Lawrence (Lőrincz L. László), illetve Kulcsár Ödön életre akarták hívni a Magyar Krimiírók Országos Egyesületét. Ez végül nem sikerült.
Az elmúlt harminc év
1993-ban végül az akkor százegy éves ház végül jórészt kínai üzletházzá vált, ami néhány évvel ezelőttig működött is az utcafronton, miközben pincéjében különböző vállalkozások – köztük egy kisvendéglő, egy étterem, illetve egy diszkont – váltották egymást.
A Kincstári Vagyoni Igazgatóság tulajdonában állt ingatlan tulajdonjogának a kerületre való ingyenes átíratását a magyar politikatörténetben mély nyomot hagyó korábbi kerületi polgármester, Hunvald György próbálta meg véghezvinni, ez azonban nem jött össze, így a tulajdonjog az államtól 2004-ben a különböző hazai szakszervezeti ligákhoz, szövetségekhez és tömörülésekhez vándorolt.
A ház tulajdonviszonyaiban a koronavírus-járvány időszaka alatt indultak be a változások: a pandémia ideje alatt mind az öt tulajdonos hozzájárult ahhoz, hogy a 220 millió forintért gazdát cserélni tervezett ház rá eső része is szerepelhessen az adásvételi szerződésben, 2022 februárjában pedig egyikük, a Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (SZEF) már arról is határozott, hogy az addigra befolyt bruttó 55 millió forintot mire is költsék.
Az adásvétel tehát megtörtént, az új tulajdonos személye az április 6-án lekért földhivatali adatokból azonban nem vált világossá, így a változás bejegyzése még várat magára. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a bontásra irányuló engedélykérés már elindult a hatóságok felé, annak célja, illetve tartalma nem ismert, bár a hatósági adatbázisban a többcélú épület bontása fogalom szerepel, így rövidesen
A témában felmerült kérdéseinkkel a korábbi tulajdonosok közül a SZEF-et kerestük meg. A szervezet elnöke, Csóti Csaba szerkesztőségünkhöz eljuttatott válaszában arról beszélt, hogy a pandémia által nehezített eladási folyamat során az első vevő visszalépett, így végül egy hazai építőipari vállalkozással tudtak szerződést kötni, ami a legutóbbi információk szerint
Csóti hozzátette: az épület állapota az utca felől nézve talán nem tűnik rossznak, a kapu mögött azonban már az öt szakszervezeti szövetség tulajdonossá válásakor katasztrofális állapotok uralkodtak:
Ez az elmúlt közel húsz évben sem változott, pedig ha találtak volna tőkét, szívesen hasznosították volna az ingatlant, a bontás azonban most, az új tulajdonos feltűnésével elkerülhetetlenné vált.
