Azért ültünk le beszélgetni, mert életműdíjat kapott az idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, amelyen levetítették a Sejtjeink című, húszéves filmjét is. A vetítést követő beszélgetésen azt mondta, csak a film végére jött be, nem akarta újranézni az egészet, mert olyan megrázó. Húsz év után is?
Nekem az. Hogy a friss nézőknek mennyire, azt nem tudom, de remélem, mert a története drámai és felemelő. Öt olyan pár sorsát követtünk, aki részt vett a lombikprogramban – a filmváltozatban három pár szerepel –, és nagyon közel kerültünk hozzájuk. Györgyi és Karcsi váltak főszereplővé, az ő két utolsó lombikkísérletüket látjuk a film végén. Jó, hogy sötét volt a teremben, mert most is elöntöttek az érzelmek. A saját filmjeimen pedig nem szoktam meghatódni, de most ott ültek mellettem ők is, akikkel húsz éve nem találkoztam személyesen.
A Sejtjeink az egyik legsikeresebb filmje, nemcsak díjak vagy fesztiválszereplések szempontjából, hanem azért is, mert a bemutatása után kimuthathatóan többen fordultak meddőségi centrumhoz, indították el a lombikprogramot. A dokumentumfilm befolyásolta a valóságot, ebben az esetben nyilvánvalóan jó irányba. Ez a legtöbb, amiben egy dokumentumfilmes reménykedhet?
Nehéz válaszolni. Egyrészt azért, mert nem tudom, mit értünk az alatt, hogy siker. A díjakat, a fesztiválokon elért eredményt? Inkább esztétikai mércét támasztok egy filmmel szemben. A saját filmjeim közül az Ítéletlenül vagy az Ózd-sorozat egy-két filmje hasonló hatással volt a nézőkre. Abban a szerencsés periódusban tudtam filmet csinálni, amikor már és még vetítettek dokumentumfilmeket főműsoridőben a mozikban, és nem volt ennyire atomizált a szakma. Nagyobb lehetett a hatás.
A mai napig elképeszt, hogy a Sejtjeink vagy az Ítéletlenül miatt megállítanak ismeretlen emberek az utcán, és megkérdezik, mikor csinálok megint olyan filmet.
Természetesen örülök, ha a Sejtjeink eljutott azokhoz, akik maguk is gondolkodtak a lombikprogramon, és ennek hatására vágtak bele, de nekem nem ez az egyetlen mércém.
Jobban érdekli, hogyan lehet művészi módon megformálni egy témát, mintsem az, hogy az a téma hogyan formálhatja a valóságot, hogyan ágyazódik bele?
Sok-sok év után be kell valljam, hogy engem mindig a történet és annak lehető legjobb bemutatása izgat, meg az izgalmas karakterek. Tudom, hogy ez nem divatos, de abból indulok ki, rám milyen filmek hatottak. Emlékszem, fiatal koromban egyszerre ment a moziban Bergman Szégyen című filmje és Keleti Mártoné, A tizedes meg a többiek. Főbenjáró bűnnek tűnt egy napon említeni ezt a két filmet. Nekem Antonioni mellett Bergman volt az Isten. Ha ma őszintén visszagondolok, a Bergman-filmből egy érzés maradt meg, vagy egy-egy kép. A Keleti-filmből viszont megmaradtak a karakterek, leginkább Sinkovitsé, a túlélésért okosban mindenre hajlandó és mindent megoldó tizedes figurája. A történet önmagában semmit nem ér, ha nincs adekvát formája, de tisztán a formai újítás könnyebben feledésbe merül, ha nem párosul jó történettel.
Újranézve a Sejtjeinket, még feltűnőbb volt benne, hogy rendezőként, kérdezőként milyen közel van az alanyaihoz, milyen egyértelmű a kölcsönös bizalom. Nincs benne a filmben, hogy ez a bizalom hogyan épült ki.
Ellent kell mondjak: szerintem benne van. A kezdetektől világos volt, hogy nekem rendezőnek és operatőrnek kell lennem egyszerre, mert a bemutatott intim helyzetek nem bírtak volna el nagyobb stábot. Riporter viszont nem akartam lenni, ezt egy kiváló kolléganőmre bíztam, aki már a szereplőválogatásban részt vett. Vele kezdtük el forgatni a filmet, de állapotos volt, és egy idő után látszani kezdett a hasa. Ez óhatatlanul olyan provokáció volt a szereplőkkel szemben, amit nem engedhettünk meg, így innentől kezdve én lettem a riporter, pontosabban a beszélgetőtárs. Az általa készített interjúk felvételein még nem látszhat az ön által említett bizalom, mert a kamera mellett ülő, kérdező kollégával voltak kapcsolatban. Ez látszik is a film elején, a vágással próbáltuk elfedni valahogy, de én a mai napig stílustörésnek érzem. Számos olyan dokumentumfilm készült, amiben nagyobb hangsúlyt kap a bizalmi viszony kialakítása, szeretem is ezeket. A kérdés inkább az, mire hatalmaz fel ez a viszony.
Nehogy túlságosan beavatkozzon az alanyok életébe?
Mindenképp beavatkozunk az életükbe, de egy ponton túl nem szabad – én például sosem adnék pénzt a szereplőimnek, mert azzal megvenném a gondolataikat, véleményüket. A Sejtjeink szereplőinek is elmondtam, hogy nem vagyok orvos, és nem tudok anyagilag segíteni nekik a lombikkísérletekben. Nagyon tisztelem és ma már barátomnak mondhatom Korniss Péter fotográfust. Ő annak idején azzal kezdte A vendégmunkás-sorozatát, hogy a munkásszállón levetítette a kubikosoknak a diáit: „nekem ez a szakmám”. Innentől kezdve nem kellett magyarázkodnia. Hasonlóan tisztán próbálok én is kommunikálni azokkal, akikről filmet csinálok. A film készítése alatt nem segítek munkát találni az ózdi melósoknak, és nem intézem el, hogy három héttel hamarabb operálják, aki szívátültetésre vár. Ha világosak a játékszabályok, az segít, hogy kialakuljon a bizalom.
Nemrég azt nyilatkozta a Filmhunak, ma nagyon gyakori, hogy a civil szereplők gyanakodva fogadják a kamerát, és elutasítják, hogy valaki a környezetükben forgasson. A Sejtjeink idején, vagy a még korábbi filmjeiben ez nem volt probléma?
Most is el lehet érni ugyanazt a közelséget, csak nehezebb. Megváltozott a világ. A kilencvenes években és a kétezres évek első felében rengeteget jártam fesztiválokra, néztem a külföldi dokumentumfilmeket, és nem értettem, miért megy a dán filmes Thaiföldre vagy az éhező Etiópiába forgatni. Aztán megértettem. Mit forgasson Dániában? Egy évre rá, hogy a Szívügyemet csináltam, bemutattak egy német filmet egy ottani szívátültetés történetéről. Kíváncsi voltam, ők hogyan dolgozzák fel ugyanazt a témát. Klasszikus televíziós interjúkat láttam, jól megformált mondatokkal, de egy olyan jelenetet sem, ami a műtét előtt vagy közben forgott volna. Nem is tetszett a film. Ma már ezt is megértem: nem jutottak be a kórházba.
Lezárultak a sorompók. A koronavírus-járvány alatt kétszer is hívtak, hogy forgassak kórházban. Kérdeztem, és mi lesz utána? Kirúgják a kórházigazgatót?
Arról nem is beszélve, hogy ez a legdurvább, 2021. tavaszi hullám volt, és nem találtam olyan munkatársat, aki vállalta volna, hogy huzamosabb ideig bent tartózkodik egy Covid-osztályon. A szocializmus végén még büszkék voltak az emberek, hogy benne lesznek egy filmben. A rendszerváltás után egy rövid ideig mindent lehetett, majd fokozatosan szűkülni kezdtek a csatornák. Csak egy példát mondok: ha az emberek a saját cégük ügyében nyilatkoznak, sokkal óvatosabbak, mint egy alkalmazott. Akik pedig egy intézményt képviselnek, kontrollálni akarják a beosztottaik nyilatkozatait, hogy elszámolhassanak a feletteseiknek. Hogy ez megváltozzon, sokkal kiterjedtebb, szabadabb, plurális közélet és nyilvánosság kellene, ahol nem kellene félni a saját kimondott szavainktól. A másik komoly probléma a nyilvánosság megváltozott felfogása. Ma sokféle nyilvánosság van. Mindenki megválasztja a sajátját, a többi kívül esik a fókuszán.
Szóba került, hogy a hatósági, hivatali szabályozások is nagyon megnehezítik a dokumentumfilmes munkát. Ezért sem ment vissza húsz év és kilenc film után Ózdra?
A gyárban 1992-ben szűnt meg a termelés, bizonyos üzemegységek még működtek egy darabig. Korábban eladták, aztán az új tulajdonos hamar csődbe vitte a gyárat, majd apránként elhordtak mindent, ami mozdítható, lefűrészelhető volt. A kilencvenes évek közepétől egyre ritkábban mentem Ózdra, mert a szereplőim már nem kötődtek a gyárhoz. Képeket azért még rögzítettem arról, ahogy az enyészet lassan bekebelezi a gyár maradékát. Egyszer elkapott egy biztonsági őr, úgy megfogott, hogy mozdulni sem bírtam, és elcipelt egy szobába. A parancsnok engedett el, aki emlékezett rám, mert ’87-ben én mondtam neki, hogy ennek az egésznek, az Ózdi Kohászati Üzemeknek nemsokára vége lesz. Szóval, egy idő után ilyen atrocitások értek.
Mégis készült még egy film, A mi kis Európánk, a korábbi szereplőkkel, Magyarország EU-csatlakozásának apropóján. Azóta nem készült új rész, már tizenhat éve.
Minden félévben beszélek az egykori ózdi szereplőkkel, akivel még tudok. Két éve a diákjaimmal is voltunk ózdi terepmunkán. A mi kis Európánkat egy új sorozat első darabjának szántam, csak nem folytattam. Nem láttam a dramaturgiai ívet. Engem fűtött a lelkesedés az EU-csatlakozás előtt, úgy éreztem, most végre az ország lakói maguk dönthetnek arról, milyen irányba menjünk tovább, nem külső hatalmak befolyásolnak bennünket. Kíváncsi voltam, a szeretett ózdi ismerőseim hogyan vélekednek erről, de fájt hallanom, miket mondtak. Volt olyan vélemény, ami szerint ebben az országban az emberek nem tudnak maguk dönteni, hozzászoktak, hogy mások döntenek helyettük. Azt is mondták, hogy működésbe lép az Európai Unió agyelszívó ereje, meg hogy leteszik nálunk a romlott nyugat-európai árucikkeket. „Miért lépünk be valahova, ahova nem vagyunk valók?”
Azt éreztem, az egykor „kényszervörös” Ózd most színeváltozáson megy keresztül. A szereplőim gondolkodásával csak egy bizonyos szintig tudtam azonosulni, de a barátságunkat nem akartam beáldozni. Alkotóként nem láttam, hogyan lehetne ezt a sorozatot folytatni.
Ha most jönne egy producer, hogy itt van egy egész estés dokumentumfilm költségvetése, menjen vissza Ózdra, menne?
Ha itt lesz az a pénz, megmondom! Egyébként évtizedekkel ezelőtt dolgoztunk Tar Sándorral egy ózdi Rómeó és Júlia-történeten. Nagyon tiszteltem őt, imádtam a regényeit, majd egyszer csak megkeresett. Közeli kapcsolatba kerültünk, terveztük a filmet, de ekkor derült ki az ügynökmúltja. Lementem hozzá Debrecenbe, felajánlottam, hogy felveszek vele egy beszélgetést és átadom neki a kazettákat, hogy le tudja zárni magában a történteket. Mindenfélét javasoltam, hónapokon át igyekeztem, hogy feloldjam a görcseit. Közben megtudtam, hogy egy rendező kolléga pályázatot adott le hasonló tartalommal, mint amit én Sándorral terveztem.
Kiderült, hogy Tar kétmillió forintot kért ezért a forgatókönyvért. Felhívtam, azt mondta, megígérték neki a pénzt. Én úgy gondoltam, a mi kapcsolatunkba ez nem fér bele, és sértődötten letettem. Egy hónappal később meghalt.
Tehát ez lett volna a másik ózdi filmtervem. Hozzáteszem, egy diákom most készített egy ózdi kisfilmet egy fodrászüzletben, ahol a kliensek mind kötődtek a gyárhoz. A beszélgetésekből kirajzolódik valami a gyár történetéről.
Volt még egy éveken át tartó sorozata. A Ballagás című, legelső filmje szereplőinek életét követte nyomon, és tízévenként forgatott róluk. Ennek lesz folytatása?
Ez is tipikusan olyan téma, amit akár a saját pénzemen is folytatnék, bár a járvány ellehetetlenített minden ilyen munkát. Mindig nehezen találtam rá, hogyan érdemes felvenni a fonalat olyan emberek életében, akiket egy fikciós dokumentumfilm kedvéért hoztam össze, akkor lettek ők egy „osztály”, később viszont ezerfelé kanyarodott az életük. Michael Apted Up-sorozata a híres példa, ami a hatvanas években kezdődött, majd hétévente készült egy film azokról az emberekről, akik annak idején, kisgyerekként együtt mentek el az állatkertbe. De én ott sem éreztem, hogy ez elegendő kohéziós erő.
A film lett a kohéziós erő, hogy lássuk, pont ezek az emberek hogyan változtak.
Persze, értem, ezért folytatnám én is a Ballagás szereplőivel. Ők is rendszeresen kérdezik, mikor találkozunk megint. Van, aki kitűnő színész volt idehaza és mozivezető lett Londonban, vagy az egyik lány feleségül ment Törökországba. Benne volt a társaságban Zsótér Sándor, Szulák Andrea, Zoltán Erika. Közülük volt, aki az első filmben szerepelt, és valamelyik későbbiből kimaradt – akkor most mégis térjünk vissza hozzá? Ezek esztétikai kérdések, amikre egyelőre nem találom a választ.
Lehet, hogy ez a sorozat nem lenne olyan pedáns, mint az Up.
Tudja, nagy arculcsapás volt, mikor a Ballagás egyik folytatása, a Harmadik találkozás be sem került az akkori Filmszemle programjába. Az Ózd-sorozat egyik darabját, a Meddőt pedig azzal támadták, hogy a „cigánybiznisz” része. Ezek olyan mélyütések, amik velem maradtak.
Ehelyett az utóbbi években felkérésre forgatott dokumentumfilmeket, Puskás Ferencről, tokaji borászokról, most Onódy Lajosról, a hatvanas évek csúcsvállalkozójáról. Nem hiányoznak a saját témák?
Nagyon hiányoznak. A felkérésre készített filmekkel jobban meg is szenvedtem, különösen a Folyékony arannyal, noha a munkatársaimmal mindent megtettünk, hogy a legjobb munkát végezzük. Az is hozzátartozik a képhez, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tíz év tanítás után láttam lehetőséget dokumentumfilmes képzés létrehozására. Párhuzamosan magyar és nemzetközi mesterszakot készítettünk elő, majd indítottunk 2012-ben, a DokMA és a DocNomads programokat. Hatalmas munka volt, amiben Kékesi Attila és Winkler Erika voltak a társaim. Azóta mindkét szak sikeresen működik, de ezek létesítése, elindítása, majd a vezetése elszívta az időt és az energiát a pályázatírástól. Ugyanakkor ma is vannak saját ötleteim, dokumentum- és kidolgozott játékfilmtervem is. Sőt, kisjátékfilmet is tervezek, amit már rég csináltam. Izgat ez a formátum.
Tavaly két sikeres és jól fogadott magyar dokumentumfilmet is volt diákjai készítettek: a Tobi színeit Bakony Alexa, a Dívákat Kőrösi Máté. Mindketten sokat nyilatkoztak arról, milyen sokat köszönhetnek az ön mentorálásának, az SZFE dokumentumfilmes képzésének. Mit tart a legfontosabbnak a mester–tanítvány viszonyban?
Itt névsorolvasást kellene tartanom, mert eddig öt dokumentumfilmes mesterszakos osztályunk indult, tele nagyon tehetséges hallgatókkal, fiatal filmesekkel. A hatodik osztály is elstartolt, de annak más a vezetője. Nagyon büszkék vagyunk a diákjainkra. Mindig az volt az egyik szempontom a felvételinél: én mit tanulhatok tőlük? A másik pedig, ők hogyan tudnak majd együtt dolgozni, tudnak-e pozitív hatással lenni egymásra. Gyűlölöm a tekintélyalapú képzést, ezért is mondom nekik: ez a két év arra való, hogy őszintén, egymás között megvitassuk a filmterveket. Együtt kell gondolkodnunk, én is kollégaként beszélek velük – legfeljebb azt mondom el, én hogyan oldanék meg egy helyzetet, semmiképp sem adom utasításba, ők hogyan oldják meg. Ha díjat nyernek, sikeresek a filmjeik, az büszkeséggel tölt el engem és tanártársaimat.
Bakony Alexa arról is nyilatkozott a Telexnek, milyen sok etikaórájuk volt a dokumentumfilmes képzésben, arról beszéltek, hogyan kell bánni az emberekkel. Ez a dokumentumfilmezés lényege?
A felvételin soha nem egyedül döntöttem, de a képzésen óhatatlanul nyomot hagyott a saját világlátásom.
Én valóban azt gondolom, hogy a dokumentumfilm alfája és ómegája az alkotó filmben megnyilvánuló erkölcsisége. Ennek kell tehetséggel, kitartással, szorgalommal párosulnia. A diákoknak őszintén elmondom, ha úgy érzem, egy tervük zsákutca – de csak mint Almási Tamás, rendező. Tanárukként azt mondom, ha te hiszel benne, csináld, amíg el nem érsz a falig.
