Nehéz ügy a jog és az etikusság, a jog és az emberség, a jog és a tisztesség szembejövetele. Márpedig időnként elkerülhetetlen az ilyen találkozás, és ezek az esetek hajlamosak megrendíteni a hitünket a dilemma mindkét oldalán lévő fogalmakban. Hiszen mindegyikben, jogban, etikusságban, emberségben, tisztességben hinni tanítottak minket, s így működésképtelennek látni egyszerre mindet meghasonulás a javából. Megfelelő mértékű megmentési kényszerrel ellenállhatatlan az alkudozás ezekben a helyzetekben: hogyan lehetne valahogy mégis csak kibékíteni ezeket a szembekerült, egymás ellen dolgozó, de eredetileg mind a jóért küzdő érétkeket? És segít-e, ha sikerül? Effélékről gondolkodik és gondolkodtat a Kilakoltatás című új magyar film.
Ricsi (Orosz Ákos) felkészülten és magabiztosan érkezik a külvárosi házikóhoz, hiszen mindenre gondolt: rendőri jelenlét van, a költöztetők is megjöttek, az új tulajok csak délután jönnek, addig még kicsit ki is takarítanak tán, ragyogó simán megy majd minden. Csakhogy nem ez történik. Ricsi végrehajtó, ez az első önálló kilakoltatási ügye, így a felszínen látszó önbizalom mögött jócskán van bizonyítási vágy, villantania kell, hogy főnöke – az apja – végre komolyan vegye. Az első repedés a „sima ügy” ábrándon a rendőr: erőt és hatalmat sugárzó, némiképp fenyegető zsaru helyett egy törékeny alkatú, széplelkű, finom modorú rendőrnő érkezik (Láng Annamária), akit lényegesen jobban lefoglal a madárcsicsergés, mint az, hogy az ügynek mielőbb a végére érjenek. Aztán hamar megérkezik a második rúgás is Ricsi ingatag önbizalmába: a kilakoltatásra váró ház előtt aktivisták ülnek aprócska élőláncban, „Lakhatást, ne zaklatást!” – skandálják, és bár nem tűnnek valami fékezhetetlen gyülekezetnek, a rendőrnő felszólítására nem reagálnak, így a hivatali ügyrend szerint a rendőrnek erősítést kell hívnia.
Az erősítés az aktivistákat rövid úton rendőrautóba zsuppolja, ám a házban lakó idős nő, Ilona (Nagy Mari) közli, ő sem jön ki, menjenek innen, hagyják őt békén, nem megy sehova, a házba bejutni pedig szintén nem sikerül, minthogy Ilonára körülbelül tizenöt kutyája vigyáz. Előbb nyíllal kilő az ablakon, majd fenyegetőzni kezd, hogy ő bizony, ha nem hagyják békén, még a házat is felrobbantja. Ez pedig bizony, újabb erősítéseket követel az ügymenetbe. A nap csak egyre nyúlik, Ricsi egyre kevésbé tűnik kompetensnek, egyre többen alázzák meg, pedig tényleg megtesz mindent, egy ponton felbukkan apja is, a végrehajtóiroda feje (Znamenák István), újságírók jönnek, sintér, tűzszerész-brigád, túsztárgyaló, az ügy úgy duzzad, mint a kelt tészta, a bürokrácia újabb és újabb szintjét, szereplőjét kell behívni, a helyszín egyre zsúfoltabb – még az aktivisták is ott téblábolnak, a rendőrök nem tudják eldönteni, mi legyen a sorsuk –, és semmilyen kiút nem látszik.
Az NFI Inkubátor Programjában készült filmet Fazekas Máté írta és rendezte, ez az első nagyjátékfilmes rendezése, és ennél szebb debütálást aligha kívánhatnánk az elsőfilmeseinknek. A Kilakoltatás ugyanis azon kevés film közé tartozik, amely képes fajsúlyos témáról beszélni, további, hasonlóan fajsúlyos témákat beemelő mellékszálakkal, különböző okokból és különböző mértékig tragikus sorsú, borzasztóan érdekes karakterekkel, mégsem ólomsúllyal. Így a végeredmény nem tudálékos, jóemberkedő, depresszív tanmese, hanem finom humorral és emberséggel átszőtt mozi, mely egy tisztességes marketingbüdzsével közönségfilm is lehetne akár. Marketingbüdzsé viszont szinte egyáltalán nincs a filmhez, így mindent elözönlő óriásplakátok, YouTube-, rádió- és tévéreklámok híján, egy egészen kontraproduktív filmposzterrel a film egyetlen esélye, hogy eljusson a nézőkhöz, ha a sajtó sikeresen meggyőzi a közönséget, hogy üljön be a filmre. Kár érte: ez a film ennél sokkal jobb esélyeket érdemelne.
Fazekas egy megtörtént esetet vett alapul, és forgatókönyvíróként egészen bravúros munkát végzett. Nemcsak azért, mert összetett és drámai történetet képes volt szépen építkezve felvezetni – és rendezőként összefogni –, hanem azért is, mert olyan karaktereket mutatott meg a filmben, amelyek annyira lebilincselőek, hogy akár külön-külön filmet is megnéznénk jó néhányukról. A szereposztás is parádés, Orosz Ákosnak már nagyon kijárt egy ilyen szép, nagy filmfőszerep, és itt van is mit játszania – bár a mellékszereplőknek is remek alapanyagot biztosít a forgatókönyv. Az adós Ilona előtörténete az elmagányosodásról és a hatalmas kutyafalkáról, külföldön élő fia mikrotragédiája – melyben több százezernyi, külföldön szerencsét próbált magyar magára ismerhetne – a madárrajongó rendőrnő, a végrehajtó apa, végrehajtó fia és a család lakásszegénységgel foglalkozó szociológus lánya (Mészáros Blanka), mind-mind megállna magában is. Itt viszont ugyanazt a kaotikus, kiúttalanságában egyszerre groteszk és szívszorító történetet erősítik, ráadásul nem ritkán alig néhány szóból, félmondatból derül ki személyiségük és előtörténetük, ami ugyancsak egészen virtuóz munka.
Emellett, miközben nehéz patthelyzetről mesél a szegénységnek azon a szintjén mozogva, amely túlságosan rejtett ahhoz, hogy kellően felháborítsa a társadalmat, a film mégis tud komoly társadalom- és emberismeretről tanúskodó humort felmutatni olyan apróságokon keresztül is, mint a szóhasználat vagy a karakterek ruhái. A film záró képei a ház új tulajdonosairól pedig olyan akaratlanul megrendítőek, annyira erősek – minden csinnadratta nélkül –, amilyet régen láttunk, és amire sokáig emlékezni fogunk. A Kilakoltatás megérdemelné, hogy a magyar közönség, összefogva az esélyek ellen, az alig-marketing és a mindent túlkiabáló szuperhős-blockbusterek ellenében csakazértis tömegesen ülne be rá. Hiszen, még ha nem is hisszük, hogy győzhet a kicsi a hatalmas ellen, harcolni akkor is muszáj – ahogy azt manapság a valódi világban, és a Kilakoltatás révén a filmvásznon is láthatjuk.
A Kilakoltatás március 17-től nézhető a mozikban. 24.hu: 8/10
