Mindenki eldöntheti, hogy vajon a mérhetetlen szakmai önimádat vagy az önostorozási hajlam jele-e, de kultúrtörténeti tény: a filmkészítésről szóló filmeknek komoly hagyományuk van. Hollywoodnak például aligha van olyan korszaka vagy műfaja, amiről ne készült volna film: a musicaltől (Ének az esőben) a vietnami háborús filmekig (Trópusi vihar), vagy a bibliai szandálos drámáktól (Ave, Cézár!), a ’70-es, ’80-as évek pornójáig (Boogie Nigths) gyakorlatilag mindent megénekeltek/kifiguráztak már. Az aprópénzből készült független filmek is megkapták a maguk görbe tükrét, nem elég, hogy a legendás Orson Welles utolsó, befejezetlen műve is egy végeérhetetlen forgatásról szólt, de ott vannak még az olyan bájos, önreflektív szatírák, mint a Csapnivaló és A katasztrófaművész. Legkésőbb a 8 és ½ nyomán pedig az európai szerzői filmnek is archetipikus hősévé vált az alkotói válságban szenvedő rendező, aki a saját szorongásaiból és ötlettelenségéből igyekszik remekművet kicsiholni, rázúdítva a nézőre tépelődéseit.
Ebbe a vérvonalba illeszkedik Az út a díjesőig (Competencia oficial) is, csak ezúttal nem egy kiégett művész lelki válsága adja a nagy mű táptalaját, hanem egy megfeneklett milliárdosé. A 80. évét betöltő Humberto úr (José Luis Gómez) ugyanis úgy érzi, hiába a felhalmozott mérhetetlen vagyon, semmi maradandót nem hozott létre életében, és méregdrága születésnapi ajándékai között bolyongva azon mereng, hogy kellene valami, ami örök időkre megőrzi a nevét az utókor emlékezetében. Először egy önmagáról elnevezett hídban gondolkodik, de aztán eszébe jut a tökéletes megoldás: egy zseniális film, ami letarolja a fesztiválokat, és a halhatalan producerek panteonjába emeli őt.
Gyorsan fel is vásárolja egy Nobel-díjas regény jogait, melyből természetesen egy sort sem olvasott, a rendezésre pedig felkéri a kissé extravagáns, de többszörösen díjazott rendezőnőt, Lola Cuevast (Penelopé Cruz), egyedül azt kötve ki számára, hogy a legeslegjobb színészeket kell szerepeltetnie a filmben. Az öntörvényű Lola nagyvonalúan teljesíti a kérést, hiszen két olyan színészt kér fel, akik a saját kategóriájukban egyértelműen élvonalbeliek, ám közben egymás szöges ellentétei: a tömegfilmeket sorra gyártó, Hollywoodot is meghódító szépfiút, Félixet (Antonio Banderas), és a kísérletező színházban nagyra becsült, de a kommersz ízlést mélységesen megvető színművészt, Ivánt (Oscar Martínez). Mivel a megfilmesített történet is két fivér vérre menő rivalizálásáról szól, eleinte művészileg kifizetődő húzásnak tűnik az egymást taszító főszereplők összeeresztése, ám menet közben központi kérdéssé válik, hogy az egók harca nem dönti-e végül maga alá az egész filmet.
Az Út a díjesőignek viszont épp ez a fokozatosan durvuló egóharc a legszórakoztatóbb része, főleg, mivel hatalmas kibontakozási terepet enged a maga szintén impozáns szereplőgárdájának. Eleve filmtörténeti pillanatnak tekinthető, hogy Antonio Banderas és Penelopé Cruz végre tényleg együtt játszik, hiszen bármilyen meglepő, de eddigi pályájuk során mindössze egy pár perces közös jelentben bukkantak fel egy Almodóvar-komédiában (Szeretők, utazók). A kultikus páros pedig kiegészül az argentin Oscar Martínezzel, aki kiválóan hozza a sztoikus bölcsességét és méltóságteljességét szépen levetkőző nagy öreg művészt. A különös trió kudarcra ítélt összecsiszolódási kísérletei hatalmas komikus potenciált tartogatnak, aminek egy jelentős részét ki is tudja aknázni a film argentin rendezőpárosa, Mariano Cohn és Gastón Duprat.
Vannak egészen frenetikus jelenetek, például, amikor Félixnek és Ivánnak egy daruval belógatott óriás sziklatömb alatt kell elpróbálniuk egy feszült dialógust, hogy átérezzék a szavak súlyát, vagy amikor tehetetlenül, fóliába bugyolálva kénytelenek végignézni, hogy a rendező miként darálja le a pályájuk során begyűjtött díjakat a színpadon. Máskor lehet az ötlettelen rutin jele, de ezúttal kifejezetten hálásak lehetünk a sok frontális arcközeliért: ezek révén ugyanis lekövethetjük az arcizmok legapróbb rezdüléseit és a zavart/bosszús/értetlen/gyilkos tekintetek minden árnyalatát, amelyek szavak nélkül érzékeltetik, hogy küzd a szereplőkben a profizmus és a fortyogó elégedetlenséggel. Persze bőven vannak a filmben szavak is, de ezek nem mindig válnak az előnyére. A hullámzó színvonalú párbeszédek hol erősítik, hol épp gyengítik a helyzetkomikumot azáltal, hogy kimondanak valamit, ami már a szereplők gesztusaiból is egyértelmű volt.
Az Út a díjesőig hasonlóan kaján élvezettel állítja pellengérre a filmes fesztiválsznobizmust, mint ahogy A négyzet tette a kortárs képzőművészet túlbonyolított, kisujjeltartós világával, de azért nem merészkedik olyan messzire az abszurditás és a provokáció terén, mint Ruben Östlund Oscarra is jelölt filmje. A vitriolos szatírától végső soron az választja el, hogy időről időre megértőnek mutatkozik szereplőivel, és láthatóan ódzkodik attól, hogy teljes idiótát csináljon belőlük. Így viszont megreked a kíméletlen paródia és a gyengéd humorú karakterdráma közötti senki földjén, ettől persze még tele van szórakoztató pillanatokkal.
A film ideális befogadói közege lehetett a Velencei Filmfesztivál, amelynek tavalyi versenyprogramjában debütált (szinte bűn lett volna kihagyni a filmet, aminek már eredeti címe – Competencia oficial – is nagy mellénnyel a hivatalos versenyprogramba „jelölteti” magát). A finálé ugyanis épp egy vörös szőnyegen és a premiert követő zsúfolt sajtótájékoztatón csúcsosodik ki, így a fesztivál art house-filmekben művelt közönsége saját magát is jóízűen kinevethette a díjakat hajhászó filmesek mellett. Az persze jó kérdés, hogy ezek a belsős poénok ugyanilyen jól érvényesülnek-e majd egy pláza mozi vetítőtermében is. Az önironikus él tehát lehet, hogy némileg csorbul, de Banderasék karizmája így is úgy is elviszi a hátán a filmet, önfeledt hülyéskedésükre pedig szmoking nélkül, nachos tállal a kezünkben sem túl nehéz csatlakozni.
Út a díjesőig (Competencia oficial), 2021, 114 perc. 24.hu értékelés: 7,5/10
