A sorozat címe ugyan nem erre utal, de A Séf meg a többiek főszereplője, Milán (Jéger Zsombor) nem séf, csak nagyon szeretne az lenni, már gyerekkora óta a főzés megszállottja. Olyannyira, hogy bevonul a seregbe, mert úgy tudja, azzal plusz pontokat lehet szerezni a felvételin. Ám továbbtanulás helyett más irányból nyílik lehetősége ismereteit bővíteni: a sereg menzáján olyan fine-dining stílusban eteti a bakákat, hogy egy alkalommal egy arra járó gazdag ember „felfedezi”: az illető, bizonyos Döme (Juhász István) ugyanis történetesen épp a Monet, a legmenőbb budapesti étterem tulajdonosa. Döme azonban elfelejt szólni kolléga-szerződtetési szándékairól az étterem vezetőségének, így Milán érkezését nem fogadják túlzott örömmel. Pláne, hogy a konyhafőnök, Báron Győző (Schneider Zoltán) épp pusztítóan másnapos, csapata, a Fradi előző este kikapott, ő pedig alkoholmámorba fojtotta bánatát, így nem igazán vevő holmi ügybuzgó tejfelesszájúakra.
Ráadásul az étteremnek van elég baja: a szomszédban épp új hely nyílik, a tulaj Döme egyik barátja, így a versengés még nyitás előtt elkezdődik, éspedig azzal, hogy Döme megkéri a konyhafőnököt, rittyentsen valamit a barátjának.
Milán persze nem adja fel, az egyik pincérnő tippje alapján fogadást ajánl a séfnek, aki pedig, mivel szerencsejáték-függő, nem tud ellenállni, így Milán kap egy esélyt. Dolgát nehezíti számos tényező, egyebek mellett az, hogy az étterem dolgozóinak egyikével nemrégiben nem túl szépen végződő, egyéjszakás kalandba bonyolódott, a konyhai stáb tagjai pedig az anyjukat eladnák egy jó poénért, így rommá szívatják az új gyereket.
Efféle alaphelyzetből már sejthető, hogy A Séf meg a többiek hová akar eljutni: klasszikus szitkom-felállás. És némi kezdeti botladozás után egészen jól irányba is áll – pedig Milán bemutatkozó montázsa láttán a bevezetőben említett aggodalmunk meglehetősen magas szinre szaladt fel. Ám a konyhába érkezve a kémia működni kezdett, és a sajtónak megmutatott két rész alapján úgy tűnik, hogy az RTL Klub ezúttal valami egészen ígéretessel rukkolt elő, ami pláne annak fényében remek hír, hogy hiába a magyar sorozatgyártás színvonalának utóbbi években tapasztalt általános emelkedése, azért jó szitkomot hazai csatorna azt se tudjuk, mikor szállított. A forgatókönyv arányos, szép munka, mentes az erőlködéstől, így bővelkedik ugyan poénokban, de nem akar kényszeresen térdet csapkodtatni a nézővel, hagyja levegőzni a történetet, alkalmat ad időnként másra is, mint az ökörködés. Két epizód alapján sokat még nem mondhatunk, de talán még némi mélység és emberi jelleg is csurran-cseppenhet idővel, ahogy azt egyébként a zsáner nagyjai is csinálták – emlékezzünk vissza például a klasszikus Jóbarátokra: tényleg sokat röhögtünk, de volt idő drukkolni a szereplőknek, meghatódni rajtuk, együttérezni velük, enélkül messze nem élt volna meg tíz évadot.
A sorozat mellett szól az is, hogy ügyesen visszafogja az információk csepegtetését, így nem lehet félmondatos jellemzéssel letudni az összes szereplőt egyetlen epizód után: néhány eposzi jelzőjük, persze, kiderül, főleg a konyha csapatának, de egyértelmű, hogy van ott még, ahonnan ez jött, így van miért várni a folytatásokat. A helyzetek pedig, amelyekbe hőseink keverednek, még ha nem is nélkülözik teljesen a kliséket, többnyire működnek, és ha nem is ugyanannyira, de többnyire valóban viccesek. Schneider Zoltán egészen tökéletes választás a konyhafőnök szerepére, a forgatókönyv ráadásul jól választott helyzeteket is a karakterének, és, ami még ennél is fontosabb, a szövegei egészen kiválóak, mintha egy valódi ember beszélne, sehol semmi papírszag és szavalós színpadi beszéd, ráadásul vannak visszatérő, és egészen életszagú szavajárásai, kicsit az Angyalbőrben Karádi őrmesterét idézve.
A szereposztás egyébként is erős, de az ő karaktereik egyelőre nem kaptak elég figyelmet ahhoz, hogy a Séféhez hasonló felcsillanásokat mutassanak. A Csonka András-Mészáros Máté párosról például egyelőre nehéz elhinni mindkét eposzi jelzőjüket: sem bajkeverőként, sem országos cimboraként nem kaptak elég teret eddig karaktereik megalapozásához. Jéger Zsombor és Dobos Evelin kapták az egymásba bonyolódó fiatalok szerepét, de egyelőre ők is inkább külön-külön működnek, mint együtt, a kémiájuk létezése egyelőre kérdéses. Nagyon jó ötlet viszont a kényszeresen perfekcionista Levi Pavletits Béla alakításában, vagy a húst rendelő vendégeket bűntudattal is megkínáló vegán pincérnő, Nati (Kiss Anna Laura), a francia, meleg cukrász szerepében Borsi-Balogh Máté pedig a neki juttatott nagyon kevés filmidőben is emlékezeteset nyújt – ő egyébként egészen kiváló színész, remélem, hamarosan úgy istenigazából is felfedezi a filmszakma is.
Egy epizódszerep erejéig Anger Zsolt is felbukkan, ám szerencsére sokkal inkább a vezető rendezői szerepvállalására koncentrál – nem azért, mert ne lenne színészként remek, de rendezőként még sokkal jobban teljesít, amint azt a sorozat általános állapota is bizonyítja. A sorozat egyébként nem eredeti ötletből íródott, hanem egy orosz sorozat, az Igen, séf licensze, az eredeti pedig elég nagy sikerrel futott több országban is – így eleve jó helyre nyúlt vele az RTL, és működött a hazai viszonyokra adaptálás is. Ha A Séf meg a többiek képes ezt az irányt követni hosszú távon, akkor akár még sok évados közönségkedvenccé is fejlődhet – bár teszem hozzá, a rövid, félórás epizódok miatt bőven elviselne a sorozat napi játszást is, de félő, hogy ahhoz túlzottan erőforrásigényes. Kár, mert A Séf meg a többiek ezzel a nem kizárólag kakapisi-poénokkal – de azzal is – operáló, a humor meglehetősen széles skáláját felvonultató stílussal, komoly űrt tölt be a hazai tévés palettán.
A Séf meg a többiek az RTL Klubon debütál március 19-én, este 8-kor, az új részek hetente érkeznek majd. 24.hu: 7/10
