Frissítünk!
Interjúnk megjelenésével közel egyidőben érkezett a hír, hogy Oroszország körözést adott ki Kira Jarmis ellen
A Zárka folytatja az orosz irodalom egyik jeles hagyományát: a börtönregényekét. Ez a hagyomány művészeti szempontból büszkeségre adhat okot, de közben árulkodik arról is, mennyire zaklatott az ország viszonya a szabadsághoz.
Sajnos valóban nagy hagyománya van a bebörtönöztetésről írt orosz könyveknek. De eddig ezek között nem nagyon volt olyan, amit nő írt volna, vagy női szemszögből mesélte volna el a börtönélményt. Elsődleges célom volt tehát, hogy bemutassam, hogy a nők miként élik meg ezt a környezetet, és általában a mai Oroszországot. Mert a regény természetesen nem a börtönről, hanem általában Oroszországról szól. Oroszországban pedig a női szemszög nem túl népszerű jelenleg, aminek fő oka a propaganda. Központilag terjesztett állami nézet, hogy a nőknek alávetett szerepük van a családban és a társadalomban, puszta háziasszonyok, akiknek nincs beleszólásuk a dolgok menetébe. Márpedig a valóságban a nők rengeteg dologban döntenek, erősek, bátrak, és vannak saját meggyőződéseik, csak ezt gyakran elnyomják. Ezért akartam bemutatni, hogy látják a nők Oroszországot, és a világot, ami körbeveszi őket.
Az orosz politikai aktivizmus terén látványos a női szerepvállalás. Ott van a Pussy Riot példája, vagy akár az idei nőnap, amelyen – részben épp az önök felhívására – ezrével vonultak utcára a nők, hogy farkasszemet nézzenek a rohamrendőrökkel.
Ez is mutatja, amit említettem, hogy a nőknek erős véleményük és meggyőződéseik vannak mindarról, ami történik körülöttük. Csak el voltak némítva. De most napról napra egyre több nő hallatja a hangját, mert képtelenek tovább tűrni. Ezért vonulnak utcára, és ezért kértem én is őket arra, hogy tüntessenek. Az Ukrajnában zajló háború az orosz nőket is érzékenyen érinti. A férjük, az apjuk vagy a fiaik eshetnek el az értelmetlen harcokban. Persze nem csak a nők, szinte senki nem kívánta ezt a háborút, Putyinon kívül. Oroszország azonban nem egyenlő Putyinnal, így az ukrajnai vérengzés az ő lelkén szárad.
A hírek szerint országszerte több mint 14 ezer tüntetőt tartóztattak le a háború megindulása óta. Néhány kép, videó vagy hangfelvétel kering a neten, de mit lehet tudni pontosan arról, hogy mi történik a letartóztatott emberekkel? Mennyi időre kerülnek rács mögé, és rendszeres-e, hogy verik őket a kihallgatáson?
Borzasztó felvételek kerültek nyilvánosságra arról, hogy aláznak és vernek meg a háborúellenes tüntetésen letartóztatott nőket a moszkvai rendőrségen. A probléma, hogy az orosz kormány nagyon gyors reagálású, ha elnyomásról van szó. Megszavaztak egy új törvényt, amely súlyos következményeket helyez kilátásba a tüntetők vagy bárki számára, aki háborúnak meri nevezni a háborút, nem pedig „különleges katonai műveletnek.” Egy ilyen mondat 15 év börtönnel büntethető, kész őrület.
Egy utcai transzparens vagy közösségi médiás bejegyzés miatt is elítélhetnek 15 év börtönre, nem is kell hozzá újságírónak lenni?
Pontosan. Persze nem mind a 14 ezer embert kap majd hosszú börtönbüntetést, de sokan lesznek, akik igen. Már folyamatban is van több ilyen büntetőügy. Most tehát nagyon félelmetes kimenni tüntetni, mert mindenki tisztában van a kockázatokkal. Másfelől viszont képtelenség csendben maradni, mert itt nem egy egyszeri visszaélés váltotta ki a felháborodást. A háborúban minden egyes nap emberek halnak meg, Oroszország pedig napról napra elszigetelődik a világ többi részétől. Repülőgépek se ki, se be nem mehetnek, a szolgáltatások leállnak, a nyugati cégek nagy része kivonul. Ez az izoláció nem egyszerű kényelmetlenséget jelent, tömegével szűnnek meg a munkahelyek, a gazdaság a tönk szélére kerül, a rubel pedig zuhanórepülésben van. Mindez párhuzamosan zajlik az ukrajnai harcokkal, így képtelenség félrenézni, és azt mondani, hogy csak a saját dolgunkkal törődünk. Ezért tüntetnek tömegek, a hihetetlen kockázatok ellenére is.
Van becsült szám, hogy összesen hány politikai fogoly lehet jelenleg az orosz börtönökben?
Politikai foglyok terén Oroszország az élen járók egyike. Pontos számot már csak azért sem tudok mondani, mert napról napra növekszik, az orosz hatóságok nagyon odateszik magukat, hogy minden tüntetést elfojtsanak. A főnököm, Alekszej Navalnij is börtönben van, de onnan is mindennapos tüntetésre szólította fel az embereket. Azt írta, akkor sem hallgathatunk, ha ez azzal jár, hogy az összes börtönt és fogdát feltöltik velünk. Mert ez a mi országunk, és most a tüntetés az egyetlen módja, hogy felvegyük a harcot Putyin ellen.
De mire lehet elég a tüntetés? Szakértők beszéltek arról, hogy egy ekkora elnyomó kapacitással rendelkező autoriter rezsimet nem lehet az utcáról megdönteni, csak akkor, ha vannak dezertőrök a hatalmi elitből.
Nem hiszem, hogy létezne egyetlen varázsfegyver, amivel kiiktatható Putyin rezsimje. Többféle erő kombinációjából állhat össze a rá helyeződő nyomás.
Fontosak például a személyre szabott szankciók az oligarchák és Putyin hatalmi körei ellen. Ők nem túl boldogok attól, ha a külföldön felhalmozott vagyonukat elkezdik lefoglalni. Ez tehát a külső tényező, de emellett létfontosságú a belülről érkező nyomás is. Putyin retteg a tömegtüntetésektől, pontosan ezért születnek ezek a drákói törvények a szabad véleménynyilvánítás ellen.
Az oligarchákat célzó, személyre szabott szankciókat emlegeti, de messze nem csak ilyenek léptek életbe az utóbbi hetekben.
Igen, és ezt nagyon szomorúnak tartom. Az olyan döntések célt tudnak téveszteni, mint a bankkártyák működésképtelenné válása, vagy amikor arról beszélnek, hogy orosz állampolgárok ne kaphassanak vízumot, és ne tudjanak külföldre utazni. Putyin barátainak nincsenek vízumgondjai, hiszen több útlevelük is van. Így az ilyen intézkedések nem őket sújtják, hanem az orosz középosztályt. A nyugati cégek tömeges kivonulása nyomán ezrével szűnhetnek meg munkahelyek, ezt nem támogathatom. Hatékonyabbnak tartom az oligarchák vagyontárgyainak lefoglalását. Már régóta követeljük ezeket a szankciókat, de a Nyugat eddig nem állt készen erre. Most változott a helyzet.
Elegendőek lehetnek a személyre szabott szankciók, amiknek a hatását Putyin valószínűleg már a háború megindítása előtt beárazta?
Ebben teljesen biztos vagyok. Oroszország ugyanis így működik: ott van Putyin és a barátai, és kölcsönösen gondoskodnak egymásról. Az oligarchák támogatják pénzzel, ő pedig mindent elsimít és büntetlenséget biztosít számukra, így szabadon rabolhatják meg az orosz népet, az így felhalmozott pénzt pedig külföldre vihetik. Ezeknek az oligarcháknak gyerekeik, feleségeik, szeretőik vannak, akik egytől egyig luxus élethez szoktak, aminek fő terepét nem Oroszország, hanem Európa jelenti.
Ha lefoglalják a jachtjaikat, ingatlanjaikat vagy bankszámláikat, radikálisan új világ kezdődik számukra, amiért előbb-utóbb csak Putyint hibáztathatják.
Az orosz propaganda hathatós segítségével nem alakulhat ki az emberekben az érzés, hogy igaza volt Putyinnak, a mostani intézkedések is csak azt mutatják, hogy Nyugat ellenünk van, támad minket, és meg kell védenünk magunkat?
Becsléseink szerint Putyin támogatottsága az orosz népességben 30-40 százalékra tehető. De napról napra morzsolódik le ez a tábor. Ezt úgy szoktuk mondani, hogy Oroszországban harc folyik a tévé és a hűtő között. És nem kérdés, hogy végül a hűtő győzni fog. Ha az embereknek nincs mit enniük, akkor nem a propagandával és a gonosz Nyugattal foglalkoznak, hanem azzal, hogy megint üres a hűtő. Egyre többen látják be, hogy ezért egyedül Putyin a felelős.
De ha ez így van, akkor a lakosságot is sújtó általános szankciók és a nagyvállalatok kivonulása mégis nyomást helyezhetnek a rezsimre, ha kíméletlen és igazságtalan módon is.
Ez igaz, ám én oroszként nem helyeselhetem mindezt. Sosem vágytam arra, hogy a rezsim kudarcával való szembesülés ebben a formában következzen be. Nagyon sajnálom az embereket, akik most szenvednek a következményektől. Korábban sem volt rózsás a helyzet, és most csak még romlott. Kétségtelen, hogy Putyin szigeteli el Oroszországot a világtól, a Nyugat csak reagál erre, de meglátásom szerint sokszor nem túl bölcsen. Így vagy úgy, az emberek egyre nagyobb számban látják be, hogy Putyin nem hoz stabilitást az országnak, még abban a törékeny formában sem, ahogy eddig. Hatalmának egyik fontos pillére épp az volt, hogy sosem hozná vissza Oroszországba az 1990-es évek káoszát. Az az egyik legrosszabb emlékezetű korszak az ország közelmúltbeli történetében. De amit most csinál, azzal nemhogy a ’90-es évekbe, de még korábbi állapotok közé taszítja vissza az oroszokat. És közben zajlik egy háború, amit senki nem támogathat, aki belegondol, milyen árat kell fizetni érte. A legtöbb orosznak vannak barátai, rokonai Ukrajnában, így nem lehet letagadni, ami ott történik. Nem kell hozzá sok idő, hogy mindenki szembesüljön ezzel.
Voltak olyan beszámolók, hogy az Oroszországban élő szülők még saját, Ukrajnában élő gyerekeiknek sem hitték el, hogy az orosz hadsereg iskolákat és kórházakat is lebombáz.
Sok orosz esik áldozatul a propagandának. De nagyon nehéz tartósan elfedni az igazságot, amikor az ennyire fájdalmasan nyilvánvaló. Már egy hét eltelt a háborúból, de az orosz hatóságok még mindig ragaszkodtak hozzá, hogy „csak” 500 orosz katona esett el a harcokban. Halottból persze ez is megengedhetetlenül sok, de a valódi szám ennek egész biztosan a többszöröse. Eljön a pont, amikor az emberek nem tudnak majd kapcsolatba lépni a férjeikkel, fiaikkal, rokonaikkal, és rájönnek, hogy ennél sokkal többről van szó.
Amikor ilyen fájdalmasan közelről szembesülnek a valósággal, akkor a propagandának nincs esélye.
A szervezetük végzett egy felmérést a moszkvai internethasználók körében, ami azt mutatta, hogy az emberek véleménye rohamosan változott egy hét alatt a háborúról. De tudható, hogy szakadék tátong a globalizált életet élő nagyvárosi lakosság és a kisebb városokban, falvakban élő oroszok között, akik sokkal inkább az állami médiából értesülnek a hírekről. Mekkora ez a szakadék?
A szakadék nagyon nagy. A mi felmérésünk a moszkvai internethasználók körében készült, akik elég progresszívnek számítanak. Ezeket az eredményeket nem vetíthetjük ki a teljes társadalomra, de a hatás mindenhol érződni fog. Ha valaki egy kis szibériai faluban él, és csak tévét néz, abban a faluban is van bolt, ahol látni fogják a brutális áremelkedést. Kérdések fogalmazódnak meg bennük, és még ha eleinte nem is kapcsolják össze az ukrajnai történésekkel, előbb-utóbb összerakják a képet. Nem buták, csak megvezeti őket a propaganda, amíg lehetősége van rá.
Navalnij és ön is érvelt azzal, hogy Putyin a háborút csak figyelemelterelésre használja, hogy az emberek ne a korrupció miatt romló egészségügyre, oktatásra és infrastruktúrára figyeljenek. Ön szerint Putyin valójában nem is hisz abban a birodalmi és biztonságpolitikai ideológiában, amire hivatkozva megindította az inváziót?
Szerintem a kettő egyszerre igaz. Putyin elhiszi a történelmi baromságokat, és tényleg vissza akarja állítani az orosz birodalmat, önmagával a csúcson, természetesen. Másfelől viszont Putyin is látja, hogy Oroszország nem egy jómódú ország, ő pedig nem tudja, és nem is akarja azzá tenni. A korrupciót ugyanis képtelenség kiiktatni a rendszerből, ha az egész hatalmad arra épül. Ezért el akarja terelni az emberek figyelmét.
Szerintem úgy gondolhatta, hogy a háborúval két legyet üt egy csapásra: „visszaállítja” az orosz birodalmat, amiért az emberek ünneplik majd, és addig sem a mindennapi problémákkal foglalkoznak. De alaposan elszámolta magát.
A kitartó ellenzékiségnek van egy olyan veszélye, hogy az ember egy ponton már csak azt tudja, mi ellen küzd, megfeledkezve arról, miért. Navalnijnak és mozgalmának van pozitív, részletes és realista víziója, hogyan képzel el egy Putyin utáni Oroszországot?
Természetesen. Amikor Alekszej indult az elnökválasztáson, közzétette a programját, ami a mai napig olvasható, és amiben több konkrét lépésre is kitért. De ha az alapoktól kezdjük: kőbe kell vésni, hogy Oroszországban a hatalom korlátozására van szükség, nem vezetheti az országot senki tovább két négyéves elnöki ciklusnál. Ha az ország vezetője tisztában van vele, hogy belátható időn belül mindenképp át kell adnia a hatalmat, nem enged meg magának olyan visszaéléseket, mint a mostani rezsim. Elengedhetetlen a tiszta választások garantálása – így derülhet ki, az emberek kit akarnak elnöknek. A szólásszabadság visszaállítása is nagyon fontos, különösen most, amikor az utolsó független szerkesztőségeket is bezárták, blokkolták, vagy kénytelenek voltak kivonulni az országból. Létfontosságúak a független bíróságok is, mert most az állam által megvádoltak 99 százalékát elítélik, ami őrület. Egy független igazságszolgáltatás mellett megintcsak meggondolná egy elnök, hogy mi fér bele, és mi nem, amíg hatalmon van.
Ez a belpolitikai alapvetés, de hogyan látják például Oroszország helyét a felbolydult globális világrendben?
A fő cél, hogy Oroszország jómódú és stabil országgá váljon, amely jó kapcsolatokat ápol más országokkal. Az orosz emberek nem ellenségesek, nem akarnak állandóan harcban állni másokkal. A külpolitikánk tehát annyira békés lenne, amennyire csak lehetséges. Békében élni mindenkivel, érvényesülni hagyva a globalizációs folyamatokat, szívesen látni a külföldi szakembereket az országban, ösztönözni az orosz fiatalok külföldi tanulását, akik aztán hazajönnek, és gazdagítják az országot.
Az új törvény bevezetése óta hogy tájékozódik arról, mi történik Oroszországban?
Még a korábbinál is nehezebb a tájékozódás, mert nemcsak a sajtót, de több közösségi hálót is blokkoltak, mint a Twitter és a Facebook. De szerencsére sok orosz használ VPN-t, így még mindig olvashatnak és posztolhatnak, ezekből lehet némi információhoz jutni. A mi korrupcióellenes szervezetünk elindította a saját médiáját. Az volt a tervünk, hogy március elején indulunk, de a háború kitörésekor beláttuk, hogy azonnal szükség van rá, így február 24-étől kezdve minden nap jelentkezünk, hogy közvetítsük a híreket YouTube-on, és mindenkinek, akit el tudunk érni, elmondjuk, mi történik. Jelenleg talán mi vagyunk a független információk utolsó nagyobb szigete az orosz nyilvánosságban.
De ezeket a híradásokat is csak azok nézhetik, akik VPN-t használnak?
Nem, mert a YouTube-ot egyelőre nem blokkolták. Akinek tehát van internete, az követhet minket. Az új törvényt figyelmen kívül hagyjuk. A háborút háborúnak nevezzük, mert nagyon fontosnak tartjuk, hogy ne igazodjunk az orosz hatóságok játékszabályaihoz, és mondjuk ki, amit igaznak vélünk.
És mi a helyzet az irodalmi cenzúrával? A hírek szerint a könyvét kivették pár orosz könyvfesztivál programjából, de egyelőre nem tiltották be.
A nyár folyamán jött le a hír, hogy megvizsgálták a könyvet, és úgy találták, hogy propagálja az LMBTQ-mozgalmat, a drogozást és az öngyilkosságot. Természetesen semmit nem propagál, mindez kizárólag azért történt, mert Alekszej szóvivője vagyok, és így akartak nyomást helyezni rám. Egyelőre viszont ezt nem követte betiltás, szóval a könyv szabadon olvasható Oroszországban.
De utalt arra is, hogyha Navalnijt elítélik „szélsőségesség” vádjával – amit már kilátásba helyeztek –, akkor az ön könyvét is automatikusan betiltják.
Ez bonyolult és homályos része az orosz jogrendszernek. Alekszejt és az egész szervezetünket már megvádolták szélsőségességgel. Személy szerint engem még nem címkéztek fel szélsőségesként. Ha rákerülök erre a listára, akkor mindent, amit csinálok, betiltanak Oroszországban. Onnantól a kiadóm valószínűleg nem is tudna szerződni velem, így könyv sem jelenhetne meg tőlem. Meglátjuk, mit hoz a jövő.
A Zárka olvasása közben meglepett, hogy ez nem aktivista irodalom, hanem irodalom, ami egy aktivistáról szól. Putyin neve a 128. oldalon hangzik el először, és azután sem túl sokszor emlegetik. Inkább árnyalt társadalomábrázolást kapunk, ami nem forradalmi tettekre, hanem elmélkedésre késztet. A saját életében elválasztja az írást és az aktivizmust?
Nem. Szerintem a művészet és a valóság szorosan kötődik egymáshoz. Nem akartam lemondani a számomra izgalmas témákról, de az sem volt a célom, hogy a regénnyel ellenállásra tüzeljem az embereket. A Zárka nem egy politikai kiáltvány, csak azt akartam bemutatni, amit láttam magam körül. Oroszországban manapság nehéz függetleníteni magad a politikától, mert betolakodik a hétköznapjaidba. Alekszej szóvivőjének lenni nem egy egyszerű munkahelyet jelent a számomra, polgári kötelességként tekintek erre a feladatra. Elképzelhetetlen, hogy olyat mondjak: „Bocs, de a munkahelyi körülmények nem kielégítőek, beadom máshova az önéletrajzomat”. Ez egész másról szól. És ugyanígy vagyok az írással is: nem pénzért vagy politikai célok elérése érdekében csinálom. Mindkét tevékenység az életem szerves része, és mindkettőben próbálok helytállni.
A regénybeli cella érdekes keresztmetszetét nyújtja az orosz társadalomnak. A legkülönfélébb hátterű nők vannak összezárva, akik amúgy talán sosem álltak volna szóba egymással. A valóságban is van olyan mellékhatása a tömeges bebörtönzésnek, hogy összehozza a társadalom távoli csoportjait?
Az orosz börtöncella a megtestesült társadalmi metafora, különösen most, amikor ezrével viszik el az embereket. Tényleg különös találkozások helye, könnyen egymás mellé kerülhet az egyetemi professzor és az Instagram-modell, vagy egy középosztálybeli nő, aki részegen vezetett.
Tehát sokféle ember megfordul ott, de egy közös bennük: jó eséllyel senki sem támogatja Putyint. Szerintem ezek a cellák nagyon termékeny táptalajai a Putyin-ellenes gondolatoknak. Mindenki látja az egekbe szökő árakat, és mindenki tudja, mekkora kenőpénzt kell adnia az orvosnak, ha azt akarja, hogy az anyja kórházi ellátást kapjon.
A főhős egy teljesen apolitikus tinédzserből válik elszánt aktivistává. Hogy nézett ki az ön útja a politikai aktivizmus felé?
Nagyon hasonlóan. Az anyám nagy ellenálló volt, és engem is így próbált nevelni. Engem azonban ez nem érdekelt, rettentő unalmasnak tartottam a politikát. Aztán életem első választásán Putyin és pártja ellen szavaztam, és ezt követően szakadt rám hatalmas erővel az érzés, hogy ellopták tőlem a hangomat. Elmentem egy tüntetésre, és nagyon meglepődtem, milyen barátságos volt ott mindenki. Korábban el se tudtam képzelni ekkora egységet és ilyen erős közösségi érzést. Ezért mentem újra és újra, de eleinte nem kedveltem Alekszejt. A nevét ismertem, de nem követtem a munkásságát, így alig tudtam róla dolgokat. Úgy voltam vele, hogy valami nem stimmel ezzel a fickóval, és ezt csak erősítette, amikor először állították bíróság elé bűnügyi vádakkal. Azt hittem, hogy ilyen vádat nem lehet a semmire alapozni. Még ha fel is fújja a hatóság, valamit biztos elkövetett. De a barátaim felvetették, hogyha valaki tényleg ellop 60 millió rubelt, amivel Alekszejt vádolják, akkor annak lennének látható nyomai. Csak vett volna egy autót, lakást, vagy valamit. Alekszejnél viszont semmi ilyet nem lehetett felmutatni. Ez volt a következő sokk, mert beláttam, hogy igazuk van. Részt is vettem a szabadulásáért rendezett tüntetésen, mire a következő nap ki is engedték. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez csak a sok ember együttes fellépése miatt történhetett meg. Pontosan ezért hiszek a tüntetések erejében. Onnantól követni kezdtem Alekszej írásait, és rájöttem, hogy korábban mekkora tévedésben voltam: nagyon józan javaslatai voltak, amikkel teljes mértékben tudtam azonosulni. A szabadulása után Moszkva polgármesteri posztjáért indult, és csatlakoztam önkéntesként a kampányához. Egy évvel később pedig sajtóst keresett, megpályáztam az állást, és meg is kaptam. Mikor megkezdtem a munkát, Alekszej épp házi őrizetben volt, így egy pár évig nem is tudtam vele személyesen találkozni. A felesége segítségével kommunikáltunk, mert az internetet sem használhatta.
Most még ennél is nehezebb kapcsolatba lépni vele.
Sokkal. Csak az ügyvédjein keresztül tudunk kommunikálni, akik rendszeresen látogathatják. Nekik ad át kézzel írt üzeneteket, amire mi aztán válaszolhatunk. Nagyon korlátozott módja ez a kommunikációnak.
Jelenleg is zajlik egy per ellene a börtönben, aminek nyomán akár tíz évvel is meghosszabbíthatják a büntetését. Van bármi kétségük azzal kapcsolatban, hogy milyen ítélet várható?
Semmi a világon. Teljesen egyértelmű, hogy elítélik. Pontosan azért, mert az orosz bíróságok nem függetlenek, így előre lehet borítékolni az ítéletet. A jelenlegi mellett két további per is vár rá, mindkettő teljesen koholt vádak alapján. Ez nem joguralom, hanem politikai akarat kérdése.
Biztosra vehető, hogy amíg Putyin hatalmon van, addig Navalnij börtönben marad. Már csak ezért is kötelességemnek érzem, hogy mindent megtegyek azért, hogy Putyin olyan gyorsan megbukjon, amilyen gyorsan csak lehet.
Említette, hogy a női szemszög bemutatása motiválta az írásra. A könyvben is ábrázolt patriarchális szokások – vagy a mindennapi korrupció – tényleg eltűnnének Putyin távozásával? Nem túl mély beidegződések ezek ahhoz, hogy túléljenek egy rezsimváltást, és alakítsák a későbbi rendszereket is?
Putyin példát állít elénk az élet számos területén. Mivel ő maga velejéig korrupt, ez a minta leszivárog egészen az utolsó utcai rendőrig, aki csak kenőpénzért cserébe enged el, miután ok nélkül félreállított. Ha a főnök így csinálja, mindenki felhatalmazva érzi magát erre. Ugyanez a helyzet a női jogokkal és nemi szerepekkel, vagy bármelyik kisebbség helyzetével. Az oroszok nem elborult, haladásellenes barbárok, akik őszintén azt gondolnák, hogy a nő helye csak a konyhában van, és a melegeket sem gyűlölik élből. Mindez a propagandából fakad, amit Putyin tart kézben. Ha új vezető kerülne a helyére, aki más példát mutatna, az emberek pedig többféle információforrásból tájékozódhatnának, pár hónap alatt kigyógyulnának a propaganda okozta beszűkültségből, és elkezdenének máshogy gondolkodni.
Nem arra céloztam, hogy az oroszok speciálisak lennének ebben az ügyben. Amerikától Magyarországig bárhol megfigyelhető, hogy a mélyen beivódott előítéleteket és szokásokat nagyon nehéz megváltoztatni.
Tényleg nehéz, de csak addig, amíg az emberek nem kapják meg a lehetőséget, hogy szabadon alakíthassák ki a saját világnézetüket és életmódjukat. Tehát meggyőződésem, hogy
a vezér lecserélésével nagyon gyors erjedési folyamat indulna meg a társadalomban is.
A könyvben láthatjuk, mentálisan milyen megterhelő lehet egy pár hetes elzárás is. Ön hogy élte meg a maga találkozását az orosz büntetés-végrehajtási rendszerrel?
A szerencsésebbek közé tartoztam. Moszkvában éltem, iskolázott és progresszív körökben mozogtam, így nem nagyon találkoztam durva szexizmussal a hétköznapi életemben. Ezért volt reveláció számomra a fogda, mert addigra el is felejtettem, milyen élményei lehetnek sokaknak nap mint nap. Semmi igazán rettenetes nem történt velem, de sok férfi viselkedéséből sugárzott, hogy a nők nem sokat érnek, és úgy bánhatsz velük, ahogy jólesik.
Tavaly hét hónapig házi őrizetben volt, hogyan tudta aztán elhagyni az országot?
A házi őrizet lejárt, de már be volt tárazva az újabb ítélet ellenem, ami „korlátozott szabadságot” írt elő nekem. Nem zártak volna börtönbe, de nem hagyhattam volna el Moszkvát, éjszaka pedig a lakásomat sem, jeladót kaptam volna a bokámra. Az ítélet már megszületett, de mivel panaszt tettem, egy-két hónapig még nem lépett hatályba, így adódott egy kis időablak, amit kihasználtam és akkor még legálisan elhagyhattam az országot. Most már rosszabb a helyzet, mert minden hónapban be kellene jelentkeznem a moszkvai rendőrkapitányságon, amit persze nem teszek meg, mert külföldön élek. Ha visszatérnék, hasonlóan járhatnék, mint Alekszej, akit arra hivatkozva ítéltek el, hogy megszegte a feltételes szabadlábra helyezésének szabályait azzal, hogy külföldre ment. Miközben, ugye, mérgezés miatt egy német kórházban feküdt kómában.
A német kórházban lábadozva azért megvitatták, hogy biztos jó ötlet-e visszatérnie Oroszországba?
Ezt a döntést abban a pillanatban meghozta, ahogy először nyitotta fel a szemét a kómából. Döntésre sem volt szükség, mert nem is volt kérdés igazából. Alekszej egy orosz politikus, akinek Oroszországban a helye. Egyébként azt nem gondoltuk, hogy az országba lépésekor egyből letartóztatják, mert ez nem tűnt túl okos lépésnek Putyin részéről. Azt hittük, hogy a repülő melletti letartóztatásról készült fotók túl heroikus színben tűntetik fel őt, így Putyin nem akar ekkora figyelmet Alekszejre irányítani. Valószínűbbnek tartottuk, hogy várnak egy kicsit, és a börtön helyett inkább házi őrizetet rendelnek majd el, ami pszichológiailag ugyan megterhelő, mégsem hangzik olyan durván. Nem így történt.
Ha visszatérne Oroszországba, ön is börtönbe kerülne?
Igen.
Most mire tippelne, mikor térhet legközelebb haza?
Február 21-én valószínűleg még egész más választ adtam volna, de elnézve Putyin felelőtlen és eszelős viselkedését, úgy gondolom, bármi megtörténhet. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a háború és a mostani döntései a bukásához vezetnek. Talán nem holnap, de nagyon hamar, mert ami történik, hosszú távon nem fenntartható.
A tippem tehát az, hogy nemsokára hazatérek, Alekszej kiszabadul, Putyin pedig nem lesz Oroszország elnöke többé.
*
Kira Jarmis könyve, a Zárka – Hihetetlen események a hármas számú női cellában az Open Books kiadónál jelent meg.
