14 éves voltam, amikor Olaszországban nyaraltunk, és megláttam egy kirakatban egy műanyag Oscar-szobrot. Korábban is láttam már ilyesmit, de azok nem voltak hiteles másolatok. Viszont ez tényleg olyan volt, mondtam, hogy nekem ez kell. Rá is írtam filctollal, hogy a legjobb rövidfilmért járó díj. Évszám nincs rajta, lehet, hogy ez hiba.
Pinczés Dávid – ha Oscar-díjat még nem is, de – számtalan filmes díjat gyűjtött már be a való életben. Mintha az élet B oldala számára inkább az A oldal lenne: negyven körül döntött úgy, hogy megvalósítja régi álmát, és filmrendező lesz. Ezen az úton még csak nemrég indult el, de az első megmérettetéseken minden várakozást és elvárást felülmúlt: két vizsgafilmje – Mácsai Pál, Alföldi Róbert, Cserhalmi György és Dunai Tamás főszereplésével – elsöprő sikert aratott.
Dávid első meghatározó filmélménye a nyolcvanas évekből való: még jócskán óvodásként látta a moziban A nindzsa bosszúja című filmet, a szomszéd sráccal pedig utána muszáj volt otthon eljátszaniuk a látottakat. „A padlón feküdtünk, ahogy a filmbeli ellenlábasok, hanyatt, a fejek egymás felé, majd az egyik, már nem emlékszem, hogy a jó vagy a rossz, egy karddal leszúrja a másikat. Jól jött, hogy volt egy műanyag szamurájkardunk.”
A nindzsák világa, majd a japán kultúra aztán Dávid egész életét végigkísérte. Édesapja, Pinczés István – aki később a debreceni Csokonai Színház főrendezője, egy ideig megbízott igazgatója is volt – egy színtársulat vezetőjeként 1981-ben részt vett egy színjátszó fesztiválon New Yorkban, amelyen a debreceniek egy Csehov-darabot adtak elő. Ugyanazt, amit a jelen lévő japán csoport is. „Természetesen volt nagy egymásra borulás, majd kiépült egy kulturális kapcsolat Debrecen és Tojama városa között, évről évre látogatták egymást.” Így történhetett meg, hogy a lakótelepen nekik volt először színes tévéjük: az édesapja hozott egyet Japánból.
Aztán 1988-ban egy kamerát is.
A filmes szárnypróbálgatásokra azért Dávidnak egy kicsit még várnia kellett. De csak tizenhárom éves koráig, amikor karácsonykor egy LEGO-készlet várta a karácsonyfa alatt. A kockákkal való építésnél ugyanis sokkal érdekesebb projektnek tűnt egy stop-motion animáció készítése. Ennek ugyebár az a lényege, hogy a képkockák nem mozgás közben rögzülnek, hanem az egymás után lejátszott állóképekből jön létre a mozgás illúziója. Úgy emlékszik, napokat töltött el azzal, hogy kamerával a kézben képkockáról képkockára mozgatta a LEGO-elemeket. Aztán azt érezte, hogy korlátokba ütközött.
Néhány évvel később, a pályaválasztás idején persze újra előkerült a filmezés dilemmája: érdemes-e megpróbálni a filmművészetit.
Tudtam, hogy nekem nem elég, ha csak én gondolom azt, hogy van hozzá érzékem. Mi van, ha nincs? Vagy tegyük fel, nem csak én gondolom így, hanem ez az igazság, de akkor öt évvel később, mikor kikerülök onnan, mi lesz?
Attól tartott, hogyha esetleg kap is lehetőséget, annak egy-két év után úgyis vége lesz, aztán tengetheti az életét szappanopera-epizódok rendezésével. Ez nem tűnt vonzó opciónak.
A kreativitásra való igénye viszont nem tűnt el, úgyhogy megpróbálta átmenteni más területre: ekkor jött a marketing-szak ötlete, nyitva hagyva a kiskaput, hogy a reklámfilmek által akár „tűzközelben” is maradhat. A filmek más formában is tovább kísérték: az egyetem mellett filmkritikák írása is belefért az idejébe. Aztán végül a tanult szakmájában helyezkedett el.
Vissza-visszatérően azért rátört a kételkedés, vajon biztosan a helyén van-e, sőt, az évek alatt elvégzett kisebb filmes kurzusokat is, aztán egy idő után már ez sem volt elég. Néhány évvel ezelőtt elment a filmes képzéssel is foglalkozó Werk Akadémia nyílt napjára a nyolcadik kerületben, ahol jelezték, épp most költöznek át a 13. kerületbe. Mivel ő is akkoriban költözött oda, úgy érezte, hogy nincs több kibúvó, már sem magának, sem a barátainak nem tudná megindokolni, miért nem iratkozik be. Meg is tette.
Dávid nem gondolja azt, hogy a korábbi évek kárba mentek volna, hiszen az alapszakmájában nemzetközi projektmenedzsmenttel foglalkozik, amelyből a filmezésben is hasznos szemléletet tanult. Nem érzi, hogy bármiről is lekésett volna azzal, hogy csak nemrég kezdett el komolyabban foglalkozni a filmkészítéssel.
Alapozóéves vizsgamunkájaként forgatta le a Végtelenben kettő című rövidfilmet. Hogy mi a közös Tarantino Volt egyszer egy… Hollywoodjában és ebben? Ahogy Tarantino filmjének egyik nagy dobása az volt, hogy végre együtt láthattuk Brad Pittet és Leonardo DiCapriót, úgy az első Pinczés Dávid-film is egyedülálló: először játszott együtt Cserhalmi György (vele közvetlen kapcsolata volt) és Dunai Tamás (őt simán a színházi titkárságon keresztül kereste meg) – a két színész korábban csupán úgy került kapcsolatba, hogy Dunai franciára szinkronizálta Cserhalmit.
A film tizenegy online filmfesztiválon kapott díjat. A forgatókönyv Dávid testvérének, Pinczés Máténak a Bárányszámoló című novellája alapján készült. „Máté már 2017-ben kiadott egy kisebb gyűjteményt a saját novelláiból, de akkor azt úgy elfelejtettem.”
De nem csak ezért nem volt egyértelmű, hogy egy novellára esik majd a választás. A Thököly út 61. alatt látható egy magányos nőszobor az egyik erkélyen, amelyről számos világháborús városi legenda kering: Dávid ebből írt egy történetet, csakhogy hamar kiderült, hogy az nem egy rövidfilm, hanem egy egészestés mozi forgatókönyve lehetne, úgyhogy elvetette a dolgot. Ezek után kezdte el lapozgatni öccse novelláit, és az egyikből meg is született a Végtelenben kettő forgatókönyve.
Sok jó novella van, de nekem ahhoz, hogy ki is tudjak hozni belőle valamit, fontos, hogy valahogy én is benne legyek.
A második filmnél már kapásból a testvérére gondolt. Az Imposztor, ami már a százezres nézettséget is átlépte YouTube-on, egy kétoldalas novellán alapul, sőt, gyakorlatilag egy monológon, „amiben egy imposztor-szindrómás ember beszél, aztán a végén rájössz, hogy de hát ő Jézus”.
Az imposztor-szindrómás csillagászprofesszort Mácsai Pál alakítja, a másik főszerepet Alföldi Róbert kapta. Nem tudja, mi lett volna, ha nem mondanak igent a felkérésre, nem volt B terv, tudta, hogy velük akarja elkészíteni a filmet. Úgy képzelte el, hogy egy imposztor-szindrómás ember akkor döbben rá, hogy mennyire butaság, amiben szenved, amikor találkozik a szintén imposztor-szindrómában szenvedő Jézussal.
„Kinek lenne imposztor-szindrómája, ha nem Jézusnak?” A figurákhoz nem karakterrajzot írt, hanem egy táblázatot készített, amiben az imposztor-szindróma tünetei szerepeltek a két szereplőre vetítve. Az öccse, ahogy a Végtelenben kettőben, úgy az Imposztorban is feltűnik a vásznon: előbbiben a huligán rollerest alakítja, utóbbiban a Nobel-díjra jelölt édesapa fotóján jelenik meg, persze öregítve.
Dávid számára fontosak a sorsszerű találkozások: ezekből bőven kijutott a két film elkészítésekor. A Svábhegyi Csillagvizsgáló intézetigazgatója, Dr. Kiss László volt az Imposztorban szereplő felfedezést inspiráló tudományos kutatás egyik hivatkozott csillagásza, akiről kiderült, hogy a vele szomszédos házban lakik. De az alkotótársai közül is többen részesei voltak a fiatalkorának: mindkét film zeneszerzője osztálytársa volt az általános iskolában iskolában (Matkó Tamás, az Örkény Színház komponistája), a díszlettervező az egyik egyetemista évfolyamtársnője, az Imposztor súgója pedig a gimnáziumi szerelme volt.
A rengeteg begyűjtött díjjal kapcsolatban azt mondja, mindegyiknek más miatt van értéke: ha a legjobb rendező díját kapja meg, az leginkább „neki szól”, ám ha a legjobb rövidfilm minősítést érdemli ki, abból tudja, hogy jól működik az alkotás hatásmechanizmusa. Ha a színészeket vagy az operatőrt díjazzák, az is fontos visszacsatolás: képesek komoly teljesítményt kihozni egymásból. A díjak azért is fontosak, mert ezek valóban elfogulatlan vélemények, valódi értéke van, ha egy nemzetközi mezőnyben egy független zsűri az összes többi országból nevezett filmnél jobbnak ítéli.
Mindkét filmet célszerű többször is megnézni, csomóan írták már, hogy ötször-hatszor is látták, és mindig újabb és újabb dolgokat vettek észre. Volt, aki azt írta, hogy az Imposztorban az autó rendszáma biztosan szándékosan JEH-034, hiszen az már majdnem Jehova. Persze nyilván nem direkt lett így, de nem gondoltam, hogy ilyesmit kiszúrnak. Újabb sorsszerűség.
Több filmfesztiválon is kiemelték, hogy ingyen elérhető a film, ami nem véletlen: Dávid szerette volna, hogy minél többen lássák az alkotásokat. „Ezért csinálod, ki akarsz váltani az emberekből valamit, mered remélni, hogy ők is hasonlóan gondolkodnak, éreznek, olyan ez, mint egyfajta közösségi élmény, még akkor is, ha nem egy moziteremben ülünk, hanem mindenki a saját otthonában.”
Két ilyen siker után kérdés, merre lehet továbbmenni úgy, hogy már nem lesz ott támogató háttérként az iskola. „Mindent meg kell játszani, nem tudhatjuk előre, melyik ajtó fog kinyílni.” Mivel a film univerzális nyelv, nem biztos, hogy kizárólag itthon kell lehetőségek után kutatnia. Az biztos, hogy az eddigi állapot, azaz hogy a munkával megkeresett pénz elmegy a filmekre, nem tűnik fenntarthatónak.
„Volt is egy megjegyzés az Imposztor kapcsán, hogy »na, hány adófizető pénzébe került ez a díj«. Nagy volt a késztetés, hogy odaírjam: csupán egynek.” Megkerülhetetlen téma, hogy 2022-ben Magyarországon milyen esélyekkel juthat egy fiatal filmes állami támogatáshoz.
A rendező úgy gondolja – lehet naivan –, hogy a filmezésben semmilyen szerepe nem lehet a politikának, így nem is hajlandó ezzel foglalkozni, nem akarja bekoszolni a filmezést ezzel.
Onnantól kezdve, hogy elkezdesz papírra vetni ötleteket, az a te hippokratészi esküd filmesként. Semminek nincs helye, csak annak, mit gondolsz, mit érzel, és ez mindentől független, nemhogy politikai ciklusoktól. Ennél jóval univerzálisabb és magasztosabb a film.
Az iskola elvégzése után a kapott papíron filmrendező titulus szerepel – funkcióját tekintve ezt helytállónak érzi, habár már kisgyerekként is annak tartotta magát, ám szakmai szemmel nézve azért még messze érzi magát ettől. Élete legfontosabb dolgának ezt a két filmet tartja, az államvizsga és a többi eredmény elbújhat ezek mögött. Ez nem büszkeség, inkább öröm. Fontos mérföldkövek.
A jövő tervezése nehéz feladatnak tűnik: nem mer grandiózus vágyakat dédelgetni, mikor ott munkál a háttérben a csalódástól való félelem. Azt biztosan tudja, hogy ezzel kell foglalkoznia, hiszen ebben találta meg a valódi énjét. Vannak konkrét ötletek a fejében, álomrendezések, de egyelőre nem akar beszélni róluk, mert fél, hogy akkor nem valósulnak meg. Azt azért sajnálja, hogy a Jokert nem ő rendezte.
