Ritkán nyílik alkalma a magyar nézőknek közelebbről megismerkedniük az anime kimagasló teljesítményeivel – legalábbis moziban, mert azért online sok minden fellelhető. Így aztán mindig üdítő élmény, amikor nagy ritkán mégis mozikba kerül egy-egy ilyen alkotás – már csak azért is, mert az animációs mozikínálatban, ha épp nincs friss A-kategóriás Disney/Pixar/DreamWorks film a porondon, akkor többnyire Zs-kategóriás gyerek- és ifjúsági filmek rombolják a néző tudatát. Pedig az animének, ha nem is elsöprően nagy, de annál stabilabb rajongóbázisa van Magyarországon is, melynek tagjai alighanem hamarabb tudnak egy-egy nagypályás, egész estés animéről, mint a majdani forgalmazó. A Studio Ghibli elcsendesülése, Mijazaki Hajao (avagy az angolos írásmód szerint Hayao Miyazaki) nyugdíjba vonulása óta ez az űr csak még fájóbb, melynek betöltésére néhány évvel ezelőtt Hoszoda Mamoru (avagy Mamoru Hosoda) jelentkezett be, felemás sikerrel, amelyet, minden érdeme ellenére legújabb filmje, a Belle: A sárkány és a szeplős hercegnő sem fog egyértelműen elhozni neki.
Suzu magának való, befelé forduló lány. Édesanyja egy szörnyű tragédiában már évek óta meghalt, apja azóta egyedül neveli, de elég hűvös a kapcsolatuk, ráadásul, mióta anyja meghalt, nem képes énekelni sem, pedig régen ez volt a legnagyobb öröme. Az iskolában messze áll a népszerűségtől, túlérzékenysége miatt sokszor kinevetik, egyetlen barátja van, Hiro, aki lényegesen jobban viseli a periféria-létet. Hiro az is, aki megismerteti Suzut az új őrülettel, a U-val (angolosan ejtve, mint a you-t), ezzel a virtuálisvalóság-appal, ahová bárki felcsatlakozhat egyetlen fülbe dugott kütyüvel. A U-ban az avatarokat MINT-eknek hívják, és szemben a legtöbb hasonló játékkal, itt nem a felhasználó állítgathatja be, hogyan akar megjelenni, hanem az app generálja a MINT-et a felhasználó testi-lelki tulajdonságai és biometrikus adatai alapján.
Vannak állatalakú, robotszerű, plüssjátékra hasonlító és emberszerű MINT-ek is, Suzu MINT-je történetesen egy varázslatos szépségű, rózsaszín hajzuhatagú, és, ami a legfontosabb, fantasztikusan tehetséges énekesnő lesz, Belle néven, aki már a legelső, U-beli felbukkanásával világhíres és – néhány szükségszerű ellenlábasa ellenére – elsöprően népszerű lesz. Egy alkalommal azonban egy sötét alak, egy sárkányszerű MINT zavarja meg a koncertjét, akit a U rendfenntartói üldöznek, Belle viszont nemhogy nem haragszik a koncert tönkretétele miatt, de egyenesen megszállottja lesz a sárkánynak, fejébe veszi, hogy megfejti, mi okozza büszkén viselt sérüléseit és személyiségének sötétségét, és Hiro segítségével nyomozni kezd.
Adná magát, hogy a Belle: A sárkány és a szeplős hercegnő azt a jól ismert virtuálisvilág-toposzt kövesse, mely szerint a valódi világ szörnyűsége, unalma helyett mindenki, de a főhős mindenképp fejest ugrik a virtuális világba, szinte elfelejtve az igazi életet. Ám itt korántsem ez történik: egyrészt a szereplők ennél kiegyensúlyozottabbak, másrészt elég hamar rájönnek, hogy a sárkány rejtélyének megoldásához a valódi világban van a kulcs, harmadrészt pedig itt sem a valódi világ nem olyan szörnyű, sem a virtuális nem olyan ellenállhatatlan. Persze, Suzunak csodás élmény minden éneklés, és az, hogy dalaival adhat az embereknek, ám ezt leszámítva a U világa egyáltalán nem olyan extra, mint amilyen egy ilyen virtuális tér lehetne: épp olyan üzleties, trollokkal teli, gyermeteg és sematikus, mint bármelyik általunk ismert közösségi médium, legfeljebb jobban néz ki – bár ez ízlés dolga, én szívesebben élnék a buja zöld japán természeti tájban, mint a U neonfényes vibrálásában.
Nem, itt nem a virtuális életben való eltűnés a lényeg – noha éppenséggel érintjük a témát –, sokkal inkább egy klasszikus tündérmese újragondolása, megfejelve némi média- és társadalomkritikával. A klasszikus mese A szépség és a szörnyeteg – mégpedig a Disney-verzió, amelyet időnként finoman, az anime sajátos szabályrendszere mentén, de vizualitásában is megidéz a film, cserébe kidob mindent a történetből, amit meghaladottnak érez: nincs Stockholm-szindrómás Belle, a bemutatott történet és a megidézett világ sem alapvetően férfiközpontú, mi több, a csodatévő szerelem helyett itt valami mást kapunk: szeretetet, annak egy elemi, emberi változatát. A kritikai él meg annyi mindent érint, hogy felsorolni is nehéz. Van itt privát szféra versus nyilvánosság, szólásszabadság versus szabályozás, de szó esik a közösségi média képmutató jóemberkedéséről, a virtuális személyiségek és a mögöttük húzódó valóság közötti, sokszor igen nagy szakadékról, a virtuális terek „összefújja a szemetet a szél”-jellegéről, magányról, traumákról, gyerekbántalmazásról, bullyingról, és még egy sor egyébről. Azzal, hogy a film ezer témát érint, önmagában nem is lenne gond, ám sajnos mindezt nem csinálja túl jól: Hoszoda Mamoru forgatókönyve sokat markol, keveset fog, mert nem képes mondandóit és ötletmorzsáit egy szálra felfűzni,
Ezzel ugyanakkor furcsamód nincsen olyan nagyon nagy baj. Egyrészt, mert a műfajra eleve jellemző egyfajta finom ködösség, és annak megengedése, hogy ne csak szenzációsan grandiózus, gyorsan nyargaló és feldolgozhatatlanul eseménydús történetek hangozhassanak el földrengető tanulságokkal, hanem a hétköznapiság és az apró csodák lassabb, kisebb történetei, felemás megoldásai is. Ezzel együtt a fő szál megoldása, elvarrása erősen összecsapott és életszerűtlen – holott az nem a U varázsvilágában történt, hanem a valóság egyszerű és rideg törvényei között. Másrészt pedig bocsánatossá teszi a történet kuszaságát az is, hogy legtöbbször észre sem vesszük azt, elvonja ugyanis figyelmünket a parasztvakítás – ami a szó szoros értelmében nem helytálló kifejezés, hisz itt a látványosság értékalapú, de az alapelv ugyanaz: hatásvadász, lélegzetelállító külcsínnel takarni el a belbecs apróbb-nagyobb hiányosságait.
A film ugyanis, legyünk akár a U-ban, akár idekint a valódi világban, egészen lélegzetelállítóan néz ki: a buja zöld vidéki táj és a tradíciót árasztó minimalista terek a valóságban épp olyan gyönyörűek, mint a U fizikai korlátok nélküli, lebegő-repkedő, színes-szagos, tündérmesei fantáziavilága millió színű virágrobbanással, és übermenő, hangfalakkal megpakolt, lebegő cettel mint koncertszínpaddal. A valódi világban bénázó kamaszok esetlensége épp olyan szórakoztató, mint a U különös karaktereinek viselt dolgai, vagy a pletyka-stratégia, amely megalapozhat vagy porrá zúzhat egy hírnevet – meg hát annyira frissítő élmény, amikor egy fiatalokról szóló történet nem a szerelem körül forog. Egyszerűen elvonja a figyelmet a látvány és a hasonlóképp erős, bár kissé ömlengős szövegű zene, de nyilván csak azért tudja ezt megtenni, azért tud a varázslatba bevonni, mert a hiányosságok eleve nem annyira megbocsáthatatlanok. Egyelőre nem látszik esélyesnek, hogy Hoszoda Mamoru be tudná tölteni a Ghibli és Mijazaki után maradt űrt, de pótszernek végeredményben helytálló, az átlag ifjúsági filmekre meg már most is kilométereket ver.
A Belle: A sárkány és a szeplős hercegnő február 17-től nézhető a mozikban, 121 percben. 24.hu: 7/10
