2021 egyik legemlékezetesebb bűnügyi sorozata az Easttowni rejtélyek volt, nem véletlen, hogy a mi év végi toplistánkon is második helyen végzett. A szürke, rideg, mégis érzelmes lélektani krimi egyik nagy erőssége vitán felül Kate Winslet lehengerlő alakítása volt, aki a gyásszal küszködő, nyers modorú kisvárosi nyomozóként újra bizonyította a nyilvánvalót: korántsem csak a kosztümös drámák állnak jól neki, de a karcosabb műfajok is. Persze, aki kicsit is közelebbről követte a pályáját, ezt már korábban is pontosan tudhatta, mi pedig tételesen szemléltettük is ebben a cikkünkben:
Amúgy Winslet a legkevésbé sem szakított a kosztümös drámákkal. De hát a skatulyából való szabadulás egyetlen hatásos módja épp az, ha tudomást sem veszünk a skatulya létezéséről – így a döntéseinkben semmilyen szerepet nem játszhatnak a címkék, amit a külvilág aggat ránk. A járvány miatt többször elhalasztott, de most már a magyar mozikban és az HBO GO-n is bemutatott Ammonita például első pillantásra klasszikus viktoriánus szerelmi drámának tűnik, ahol két magányos és tétova lélek talál egymásra a merev társadalmi hagyományok szorításában. A bevett műfaji képlettől való első eltérés, hogy ezúttal két nőről van szó, ráadásul olyanokról, akik a valóságban is léteztek: egyikük a 19. század első felében úttörő tudományos eredményeket elérő, mégis partvonalra szorított paleontológus, Mary Anning, a másik pedig barátnője, a geológus Charlotte Murchison – előbbit Winslet, utóbbit Saoirse Ronan alakítja –, akit a filmben depresszióban szenvedő, férjezett fiatalasszonyként ismerünk meg.
Az Ammonitát író és rendező Francis Lee tehát ezúttal is hasonló témákat feszeget, mint kiváló fogadtatású első filmjében, a 2017-es Isten országában. Ott a viktoriánus kor helyett a mai Anglia a helyszín, és a vidéki földeken bontakozik ki a társadalmilag megbélyegzett szerelem egy angol birkafarmer fia és egy fiatal román vendégmunkás férfi között. A jellegzetes brit tájak az Ammonitában is fontos szerepet kapnak az emberi viszonyok leképezésében, csak a zöld, yorkshire-i legelők helyét a barátságtalan, hullámverte és szeles óceánpart veszi át. Ide jár ki a vénlányként még mindig anyjával lakó Mary Anning minden egyes nap, hogy átfésülje a nyirkos köveket, hátha ősi fosszíliákra bukkan közöttük, amikből kis időre fedezheti szerény megélhetésüket. Ezt a jól bejáratott, ám gépies és örömtelen rutint borítja fel a gyengélkedő Charlotte érkezése, akit simulékony modorú férje, egy többhetes európai tanulmányútra induló geológus bíz Mary gondjaira. Kezdetben Mary puszta teherként éli meg, és csak a pénz miatt vállalja a kifinomult úri hölgy ápolását, ám lassan mély kötelék szövődik kettejük között, ami egy ponton átadja a helyét az ellenállhatatlan szenvedélynek. A komótos cselekmény innentől kezdve akár egy-két mondatban összefoglalható lenne, mivel az Ammonita alkotóit láthatóan nem a nagy, melodrámai fordulatok vagy egy teljes élettörténet filmbe sűrítése, sokkal inkább a hangulatok, a társadalmi viszonyok és a lelki rezdülések megragadása érdeklik.
Ilyen értelemben nem is klasszikus életrajzi filmről van szó, hiszen Anning életútjáról nagyon keveset tudunk meg, amit pedig mégis, annak jó része merő spekuláció. A leghangsúlyosabb hozzáköltés maga a leszbikus szál, ami miatt többen kritizálták is a filmet. Anning magánéletéről annyit lehet tudni, hogy sosem házasodott meg és nem született gyereke, de arra nincs semmiféle bizonyíték, hogy az általa kitanított Charlotte Murchisonnal több fűzte volna össze őket puszta barátságnál és kollegiális kapcsolatnál. Ennek kapcsán vita is kerekedett a film történeti pontossága körül, amiben Anning leszármazottai is szembehelyezkedtek egymással. Egyikük, Barbara Anning, szenzációhajhászattal vádolta az alkotókat, mondván: tipikus hollywoodi húzás, hogy egy amúgy is figyelemre méltó történetet spekulatív leszbikus szállal próbálnak bombasztikusabbá tenni. Egy másik távoli rokon, Lorraine, viszont úgy vélte, nincs ezzel semmi gond, amíg ízlésesen és Mary Anning szellemiségéhez híven ábrázolják a dolgokat. A rendező azzal védekezett, hogy kultúránk bővelkedik az olyan példákban, amikor eredendően queer történeteket heteroszexuálissá szelídítenek, így nem érti, miért vált ki ekkora felháborodást, ha egy történelmi figurát, akinek a szexuális irányultságáról semmit nem tudunk, melegként mutatnak be.
Vajon ezek az újságírók akkor is szükségét éreznék, hogy félrevezető idézeteket eszkábáljanak össze önjelölt szakértőktől, ha a filmben azzal a feltevéssel élünk, hogy a karakter heteroszexuális volt?
– tette fel a költői kérdést.
Esztétikai szempontból persze eleve indifferens a történelmi hűség, sokkal többet számít, hogy sikerül-e a filmnek élővé tennie a karaktereket és a köztük fellángoló érzelmeket. Ezen a téren az Ammonita felemás eredményeket ér el. Az hatásos, hogy a szavak helyett inkább a tekintetekre, arckifejezésekre és a tárgyi környezetre bízza a karakterábrázolást. A film képi világát szinte már nyomasztóan a néma, arcközeli plánok dominálják. Ez még az átlagosnál is nagyobb szerepet ró a színészekre, akik nem is okoznak csalódást: különösen Winslet alakít nagyot a zárkózott, elgyötört és bizalmatlan Anning szerepében, akiről helyenként eszünkbe juttat akár az Easttowni rejtélyek morcos nyomozója is. Az ő tüskésségét jól ellenpontozza Ronan karakterének gyengéd törékenysége, ami szép lassan le is bontja Mary évtizedeken át keményedett páncélját. A fojtott izzású szexjelenetek is többnyire hitelesre sikerültek, a film így többször bejárja a teljes érzelmi spektrumot oda-vissza: a magány fagyosságától az izzó szenvedélyig és az egymásban való katartikus feloldódásig.
Azonban hiába kerülünk közel Maryhez és Charlotte-hoz, közben mégsem ismerjük meg őket igazán. Így mindvégig kissé elvontak maradnak a figurák, és a valódi intimitás érzete sem születik meg. A tolakodó metaforák csak tovább rontanak ezen: a pohár börtönében vergődő lepke, az állandóan viharos és rideg tenger, az elhangolódott pianínó túl didaktikus és közhelyes jelképei a szereplők lelkiállapotának. És akkor még nem is beszéltünk a filmen végigvonuló központi hasonlatról: az óceánpartra vetett kövekről, amik kívül ridegek, de belül az élet jeleit rejtegetik, csak kell valaki, aki figyelemmel és törődéssel feltárja ezeket.
Ez a valaki pedig Mary esetében csak egy másik nő lehet, ugyanis a férfiakat túlzottan lefoglalja az, hogy saját társadalmi pozíciójukat biztosítsák és tovább örökítsék a következő generációnak. Az Ammonita hatásosan mutatja be az égbekiáltó ellentmondást, hogy a szegény családba született és autodidakta Anning hiába ért el paleontológiai áttöréseket, képtelen volt áttörni az üvegplafont a 19. század elit férfiklubként működő tudományos életében. A nyitójelenet szimbolikusan összegzi mindezt: egy rendkívül értékes őshüllő-leletet szállítanak be diadalmasan a British Múzeumba, amit ugyan a tizenegy éves Anning tárt fel, de a vitrinbe helyezve egy mozdulattal eltüntetik az ő nevét, hogy lecseréljék egy férfi tudóséra.
Hasonlóan beszédes jelenet, mikor a felnőtt Anning végre eljut a múzeumba, ahol szegényes öltözetével végigsétál a nagy tudósok arcképcsarnokán, és a dicsőségfalról csupa idős férfi tekint le rá. Az Ammonita arra is kitér, hogy a merev társadalmi hierarchia nemcsak a férfi-női kapcsolatokat mérgezi vagy Mary akadémiai érvényesülését gátolja, de a két nő szerelmében is töréshez vezethet. A film keserédes, nyitott befejezése szerencsére nagy ívben elkerüli a hollywoodi happy endek idilljét, akárcsak a melodrámai sorscsapás-halmozást. Fontos társadalmi dilemmákkal, ám némi hiányérzettel hagyja magára a nézőt: mert hiába hajolhatunk közel a karakterekhez, ha éppúgy el vagyunk rekesztve tőlük, ahogy egy múzeumi vitrinben kiállított fosszíliától.
Ammonita (Ammonite), 2020, 120 perc, 24.hu: 6,5/10
