Egy új Guillermo del Toro-film megítélését nagyban meghatározza, melyik évben készült: a Rémálmok sikátora 2008-ban, közvetlenül a rendező legjobb filmje, A faun labirintusa után langyos, elnyújtott középszer lett volna néhány kiemelkedő jelenettel, a Bíborhegy és A víz érintése-szintű katasztrófaláncolat után viszont kifejezetten kellemes csalódás, főleg annak tudatában, hogy a film az amerikai mozikasszáknál megbukott.
A szebb karriernapokat is látott rendező ismét nem titkolta, hogy a nagyívű regények rajongója: míg A faun labirintusát bevallottan a C. S. Lewis Narnia krónikái inspirálta, addig a Rémálmok sikátora William Lindsay Gresham 1946-ban megjelent regényének adaptációja. A történetet egy évvel a könyv megjelenése után máris feldolgozta Edmund Goulding A sarlatán című filmjében, ám a Tyrone Power főszereplésével készülő film sokban eltért a regénytől. A mexikói rendezőnek nem állt szándékában remake-elni az elődöt, sokkal inkább a regényre és a noir irodalom egyik legfontosabb alakjára koncentrált, ugyanis sok párhuzamot látott Gresham élettörténete és a regény főhőse közt – a szerző maga is utalt ezekre a hasonlóságokra.
Főhősünk Stanton Carlisle, akinek delejező erejét mi sem mutatja jobban, hogy anélkül kap munkát egy cirkuszban, hogy egy árva szót is szólna, karizmája azonban még mogorva cigarettázás közben is olyan átütő, hogy szinte pillanatok alatt csavarja ujja köré a cirkusz igazgatóját, a közönséget és a társulat két legcsinosabb nőtagját is. Hamarosan képességét már a színpadon kamatoztatja, ő azonban átlépi azt a bizonyos határt a szemfényvesztés terén, amelytől sokan óvakodnak: mások érzelmi gyenge pontjaira utazik, oda viszi be aljas ütéseit egyre több és több pénz reményében. Az ócska vándorcirkuszból az elegáns szalonok színpadára bűvészkedi magát, ahol egy pszichiáter bevonásával a leggazdagabbak gyászát váltja pénzre.
A Rémálmok sikátora két részre osztható: Del Toro láthatóan az elsőben éli ki igazán a valószínűtlen világok iránti rajongását, ebből következik az is, hogy ez a rész sikerült jobban. A vándorcirkusz hangulatát hihetetlenül jól fogja meg a film, akármennyire is elcsépelt és már tízezerszer látott helyszínről van szó. A film második felére nemcsak Stan karaktere megy át gyökeres változáson, hanem a képi világ is: a vándorcirkusz színpompás forgatagát és meleg színeit felváltja a hamisítatlan noir-hangulat, a tükörsimára suvickolt színpad, az art deco szobabelsők és a monokróm színek – egyedül Stan felesége, Molly piros kabátja hoz színt az egyre komorabbá váló történetbe. Ez szintén szimbolikus: immár csak ő köti Stant ahhoz a világhoz, ahol még nem lépte át azt a bizonyos határt a férfi, a gonoszságspirál azonban megállíthatatlan.
Bár a vándorcirkuszos témából kifolyólag adná magát, hogy Del Toro természetfeletti elemekkel toldja meg filmjét, egyetlen kükploszszemű preparált csecsemőt leszámítva semmi ilyesmi nincs, ám Gresham története éppen ettől hihetetlenül ijesztő. Csupa szemfényvesztő között járunk, akik egytől egyig ügyes szélhámosok: mindenkinek megvan a maga trükkje, amelyeket nem feltétlenül tanítanának a bűvésziskolákban.
Bradley Cooper évek óta nagyon komolyan dolgozik azon, hogy ne a Másnaposok Philjeként emlékezzen rá mindenki, a Rémálmok sikátora pedig egy újabb fontos mérföldkő lehet ezen az úton. A színész hatalmas elhivatottsággal készült a szerepre: bár a filmben alig verekszik, Del Toro kérésére csak azért tanult meg bokszolni, hogy mozgásával megidézhessen egy erőszakos múltú férfit. Hét kilót fogyott a forgatás alatt, és minden félelme ellenére karrierje során először vállalt be teljesen meztelen jelenetet. A film befejezése is jól mutatja, mennyire sikerült az átlényegülés: ha Coopert esetleg Oscarra jelölnék – nem valószínű, a Rémálmok sikátorát egyelőre nem ölelte keblére a díjszezon – egész biztosan a film utolsó jelenetével illusztrálva konferálnák fel a nevét.
A szóban forgó snitt nemcsak a film katartikus lezárása, hanem komoly színészi kihívás is, tudták ezt Del Toróék is. Úgy számolták, legalább 50–60 felvétel szükségeltetik majd hozzá, Coopernek viszont elsőre sikerült úgy eljátszani, hogy a rendező tudja: megvan a tökéletes lezárás. Cooper előretörését mi sem mutatja jobban, hogy a jelek szerint őt hívják akkor, ha Leonardo DiCapriót nem sikerül megszerezni. Stanton szerepét ugyanis eredetileg neki szánták, ám végül nem tudtak megegyezni az anyagiakban, így örökölte meg ő a főszerepet. A szintén Cooper szereplésével elkészült Licorice Pizza esetében a filmipari pletykák szerint ugyanez volt a helyzet, ám a filmet rendező Paul Thomas Anderson tagadta a híreszteléseket.
Coopernek az a bravúr is sikerül, hogy jobb, mint Cate Blanchett, igaz, ez nem teljesen a színésznő hibája: Lilith Ritter, a film femme fatale-ja fájóan egydimenziós lett, és bár Blanchettnek kétségkívül nagyon jól áll a jéghideg szőke szerepe, egyetlen arccal játssza végig a film második felét. Del Toro egy interjúban elmondta, hogy a színésznőt máshogy instruálta, mint a többi szereplőt, azt akarta ugyanis, hogy Blanchett egy hamisítatlan noir-karakter legyen, aki a 30-as, 40-es évek femme fatale-jait idézi meg. Emiatt a törekvés miatt érezhetően kilóg a filmből Ritter, hisz ugyanebben az interjúban árulta el Del Toro azt is, hogy míg él-hal a noirokért, a Rémálmok sikátorában pont a műfaj kliséit igyekezett elkerülni, a stilisztikai elemek helyett inkább a noirokra jellemző morális dilemmára koncentrálva. A noirok másik nőtípusa, az angyali kedves Rooney Mara visszafogott alakításában jelenik meg, Toni Collette karakterét pedig mintha a kettőből gyúrták volna össze. Mellettük szokás szerint remek Willem Dafoe, akire gyakrabban kéne simlis cirkuszigazgatók szerepét bízni, annyira illik rá.
A Rémálmok sikátora nem hibátlan, túl hosszú, és a második etap kicsit zötykölődve halad tovább a vurstliban játszódó, jó tempóban építkezős fejezet után. Ennek ellenére hangulata és karakterei berántanak, és a nagyon is érezhető 150 perces játékidő – és ez már a vágott változat, 3 óra 15 perc volt az eredeti – ellenére nem fárasztja le annyira a nézőt, hogy a kiszámítható végkifejlet ellenére ne üssön nagyot, ezzel együtt álljon össze a kép: egy lesújtó tanmesét látunk az emberi gyarlóságról. Lehet, hogy Guillermo del Toro cirkuszának rémlényei ezúttal nem olyan látványosak, viszont annál félelmetesebbek.
Rémálmok sikátora (Nigthmare Alley), 150 perc, 24.hu: 7/10
