Az óriási hajók nem a modern kor találmányai, hiszen az elmúlt évezredek háborús, illetve békés időszakaiban is tömegével szelték a habokat az egész településnyi embert elnyelni képes járművek, kevés volt azonban közülük annyira meglepő, mint az oroszok beljanái, amik a XVI. század végétől egészen a második világháború kitöréséig tűntek fel a földrésznyi ország két fontos folyóján, a Volgán és a Kamán.
A tervrajzok, illetve speciális szerszámok nélkül, teljesen spontán épített, vitorlákat és irányításhoz szükséges szerkezetet sem magában foglaló hajótesteknek egyetlen célja volt:
A mindössze egy útra tervezett, a sodrással haladó, horgonyokkal minimálisan kormányozható, illetve megállítható beljankákat az érkezés után darabokra szedték, óriási gerendáikat pedig fakereskedők árulták tovább, vagy vágták méretre, és juttatták el a kisebb kereskedőkhöz, akik tűzifaként, vagy különböző célokra alkalmas darabokra vágva próbálták őket pénzzé tenni.
A legénységnek az utak alatt otthont adó kabinokat nem szedték szét, azokat
A sokszor zászlókkal díszített (lehetett ez az ország lobogója, de akár a kereskedő saját színeit mutató textil is) hajók a Szovjetunió hirtelen vasútfejlesztésével váltak feleslegessé, hiszen nem csak építésükhöz kellett sok idő, de a folyó által diktált tempójuk is jóval kisebb volt annál, mintha a törzseket egyszerűen feltették volna a tehervonatokra.
A legkisebb, akár 15-20 fős legénységgel működni képes beljanák 1600, a száz főt megmozgató legnagyobbak pedig akár 12800 tonnányi fát is a vízen tudtak tartani, számuk pedig meglepően magas volt:
Az abszolút rekordot jelentő 120 méteres hajó sajnos eredeti rendeltetésének megfelelően néhány hét alatt semmivé vált, 2015-ben a Vetluga folyón egy csapatnyi turista azonban egy nyolcvan méteres, a XVII. század második felében született darabra bukkant, amit legénysége egy hirtelen kiütött tűz miatt magára hagyott, majd a hullámsírba merült, így egyedüliként fennmaradhatott.
