Az utóbbi öt-tíz évben egy csodálatosan szórakoztató trend alakult ki az akciófilmek frontján: Quentin Tarantino eltúlzottan véres gyilokpornóinak, a szuperhősfilmek realitást megcsúfoló akciójeleneteinek és laza egysorosainak, valamint „A Legyőzhetetlen Akcióhős”-zsánernek az ötvözetéből újraéledt egy sokáig csendes filmtípus. Ezeket a humort, eleganciát, és erőszakot egyaránt eltúlzó akciómozikat leginkább úriember-gyilkos zsánernek nevezném, hőseik ugyanis jellemzően nem rosszfiúk, épp ellenkezőleg: ők küzdenek a rosszfiúk ellen, valamiféle erkölcsi fölényből. Ide tartozik a szenzációs John Wick-franchise, melynek főhőse egy szál ceruzával is halomra tudja ölni a veszélyes rohadékokat, ráadásul erre fő motivációja az, hogy ezek az emberek megölték a kiskutyáját, és miközben literszám buzog a vér, valahogy mégis van egy ellenállhatatlanul abszurd humora az egésznek.
És ide tartozik a világszinten tevékenykedő, őrült bűnözők globális bűncselekményeit megakadályozni, megállítani törekvő szupertitkos kémszolgálatról szóló Kingsman-franchise is, melyben kiválóan megfér Colin Firth tökéletes modora és eleganciája a győztesek jutalmaként járó popószexszel és a rosszfiúk hamburgerré darálásával. Azonban a második Kingsman-film végén az ifjú főhős új utakra indult, ami miatt az ő története nem folytatódhatott tovább, így a franchise atyja, Matthew Vaughn kénytelen volt máshonnan megfogni a sztorit.
A politikától és államvezetéstől független titkosszolgálat eredetének feltárásához egészen az 1900-as évek legelejére kell visszamennünk, amikor is a gazdag – és humanista – Oxford-házaspár és kisfiuk, Conrad épp egy vöröskeresztes szállítmányt visz egy koncentrációs táborba a második búr háborúban. Amikor a tábort támadást éri, Conrad apját, Orlando Oxford herceget lábon lövik, felesége pedig férje és kisfia szeme láttára hal bele egy lövésbe. Ám mielőtt meghal, megesketi férjét, hogy mindent elkövet majd, hogy fiuk ne lásson többé háborút. Telnek-múlnak az évek, és Orlando Oxford annyira tartja magát esküjéhez, hogy még birtokukról se nagyon engedi ki az időközben nagykorúságához közelítő Conradot. Pedig a világ épp belemenetel az első világháborúba – éspedig egy rejtélyes pásztor marionettjátéka következtében –, így a harcképes ifjakra igencsak nagy szükség van, és Conrad is vágyik rá, hogy szolgálhassa hazáját. Apja tartja magát, de hogy mégse érezze tétlennek magát, akciót kínál Conradnak: tartson vele egy fontos küldetésre, mellyel az angol királynak segítenek túlélni a háborút. Mert hát nyilván van egy titkos csoportosulás már ekkor is: egy nagyhatalmakon, országokon átívelő szervezet, láthatatlannak tűnő, de mindent látó-halló „kémekkel”, ami gyakorlatilag a Kingsman ügynökség elődje – a film pedig azt meséli el, ahogy ebből az elődszervezetből létrejön a híres szabóság álcája alatt működő titkosszolgálat.
Ez a felvetés akár még kiválóan működhetne is: megvan ugyanis minden, amit a Kingsman-filmekben szeretünk, idősebb, úriember-mentorral és ifjú tanonccal, szuper háttéremberekkel és korukat megelőző eszközökkel, gonosz emberek globális hatású machinációjával – ami ez esetben maga a világháború – és a küldetéssel, hogy maroknyi emberrel, titokban megállítsák a horrort, vagy legalább megakadályozzák a még nagyobb bajt. Igen ám, de ez a film nem tudta eldönteni, pontosan melyik részét akarja elmesélni ennek a bizonyos előzménytörténetnek.
A rendező tehát elkezd mesélni, és mi eleinte elhisszük, hogy itt a fő szál a rejtélyes, komikusan szexmániás és emberfeletti képességekkel bíró Raszputyin lekapcsolása – ám miután ő egy zavarba ejtő misztikummal és homoerotikával kevert, bizarr, trágár flört és a Bolsoj balett szóló táncosait megszégyenítő koreográfiájú közelharc után kikerül a képből, elbizonytalanodunk.
Ezt követően Conrad frontra vonulásának megakadályozása tűnik a legfontosabb célnak, majd az ő harctéri hőstettei, aztán a titokzatos „pásztor” megtalálása a James Bond-filmeket is megszégyenítő főhadiszállásán, ahonnan, egyébként, őszintén fogalmunk sincs, hogyan látta el mindeközben polgári feladatait. Ha még kapott volna időt, Vaughn alighanem elmesélt volna még három-négy további sztorit is, mint ahogy (amint a stáblista alatti jelenetből sejthetjük) vélhetően mesél is majd tovább, csak már más filmekben.
Mindeközben felvonulnak a korszak történelmi kulcsszereplői Gavrilo Principtől Vlagyimir Iljics Leninen keresztül Mata Hariig, királyok, cárok és császárok, ópium, varázslat, nemzetiségi ellentétek – ennyi mindenre nem lehet figyelni! Pontosabban láttunk már olyat, hogy sok szereplő, sok helyszín és sok kisebb történetszál működőképesen fonódott össze (sosem hittem volna, hogy ez eljön, de bizony, most a Marvelre célozgatok, különösképpen a Bosszúállók-saga utolsó két részére), de itt ehhez nem volt elég fókusz, elég dramaturgiai erő, kellőképpen átérezhető, elég nagy tét.
Míg az első két Kingsman-film minden erőszakossága és világszintű, elmebeteg bűnözője ellenére is könnyed és humoros volt, addig itt nyomasztó és meddőn szomorú a hangulat, és a franchise-ban eddig nagyon erős humorról is mintha elfeledkeztek volna, és a kétségkívül vicces Raszputyin-bunyón kívül gyakorlatilag egyszer sem nevetünk – annál többet tapicskolunk az önsajnálatban. Ráadásul ez a humortalan, komolykodó, és kapkodásában is vérunalmas film olyan hosszú, hogy arra még Scorsese is elégedetten csettintene. A film láthatóan nem döntötte el azt sem, hogy ki is legyen a főszereplő, a franchise-ban megszokott ifjú vagy az ő mentora – mondjuk a Conradot alakító Harris Dickinson messze nincs is olyan karizmatikus színész, mint az előző két filmben szereplő Taron Egerton.
Ralph Fiennes ugyan annyira fantasztikusan jó színész, hogy konkrétan bármiben jó őt nézni pár órán keresztül, és jelenléte sokat emel is a filmen, de egy szál magában még ő sem tudta elvinni a hátán ezt a gyenge és kaotikus forgatókönyvet és ezt a rendezői túlkapást.
A végső leleplezés egyfelől nem meglepő, másfelől elég gyenge lábakon áll. A skót-brit és elit-munkásosztály ellentét erőltetett és épp olyan kellemetlenül komolykodó, mint a film egésze, amely úgy tűnik, eredettörténet mivolta ellenére épp saját gyökereit felejtette el: azt a könnyed, saját műfaján nevető könnyedséget és szabad ökörködést, amitől működött. Ilyen formán a King’s Man: A kezdetek olyan, mintha nem is ugyanaz a rendező készítette volna, aki az előző két filmet. Innen nézve pedig a stáblistás jelenet belengetése minimum naiv optimizmus: ezt a franchise-t már csak az első két film egykori fénye miatt fogja folytatni bárki, azt is csak lojalitásból.
A King’s Man: A kezdetek (The King’s Man) december 23-tól látható a mozikban. 24.hu: 6/10
