Az előző részek tartalmából: Woody Allen öt filmre szóló szerződését felmondta az Amazon, miután az idős rendező újra támadások kereszttüzébe került volt élettársával, Mia Farrow-val folytatott, kilencvenes évekbeli peres ügye és az akkor felmerült, majd elejtett pedofilvádak miatt. Allentől, hiába mentették fel 1992-ben minden vádpont alól, nemcsak az Amazon, hanem több színésze is elhatárolódott, köztük Timothée Chalamet és Selena Gomez, a rendező akkor elkészült filmjének főszereplői. Az Egy esős nap New Yorkbant végül nagy nehezen bemutatták, Allen pedig kapott egy csomó lelépési pénzt az Amazontól.
A pénzből Allen vélhetően elment nyaralni – bár utazgatni inkább a felesége, Soon-Yi Previn szeret –, és ha már Spanyolországban járt, leforgatta a következő filmjét. Valójában az újabb spanyol finanszírozású Allen-filmet már tervezték egy ideje, és 2019 nyarán gyorsan tető alá is hozták. A rendező legutóbb a Vicky Cristina Barcelonával adózott Spanyolország nagyszerűségének és járt a bőkezű helyi producerek kedvében. Annak a több mint tíz évvel ezelőtti filmjének mintha még lett volna valamennyi tétje. Rémlik, hogy mérgező szerelmi négyszögbe bonyolódó, fiatal nők történetét láttuk, szenvedéllyel, erotikával, a felnőtté válás súlyával.
Súlyos dolgokról ezúttal szó sincs. A főhős a legújabb a szokásos Woody Allen-alteregók sorában: Mort Rifkin, a New York-i filmkritikus, tanár és kisnyugdíjas, aki sajtófőnökként dolgozó, nála alsó hangon húsz évvel fiatalabb feleségét kíséri el a San Sebastián-i filmfesztiválra. Sue-t elvarázsolja a hűs tengeri szellő meg a fesztivál csillagaként ünnepelt rendező, akit Louis Garrel játszik, kifogástalanul parodizálva saját magát, a szívtipró európai filmsztárt. Mort sandán méregeti a kialakuló vonzalmat, miközben maga is kikacsintgat a házasságból: megismer egy helyi orvost, a nála alsó hangon harminc évvel fiatalabb Jót, és vad gondolatai támadnak. Na, nem túlságosan vadak, mert Mort a hódításnál sokkal jobban szeret elkalandozni az emlékeiben, és fejben újrajátszani kedvenc Fellini– meg Bergman-filmjei híres jeleneteit.
A szokásos alleni tréfáknál („– Hallottad, hogy Phillippe filmje fődíjat nyert Kölnben? – Milyen érdekes, Eichmann nem ott született?”) sokkal viccesebb egy vágás, amikor a Sue-nak nagy lendülettel udvarló, bájgúnár filmrendező képét a beesett vállal gubbasztó, elcsigázott Mort képe követi. Ezt a két férfit tényleg ég és föld választja el egymástól, abban viszont közösek, hogy Allen mindkettejüket kineveti. Csak a női figuráit veszi komolyan: Gina Gershonnak és Elena Anayának jut néhány igazi embereket idéző, tépelődő pillanat, de persze az ő karakterük is papírmasé.
A Rifkin fesztiválja Allen-közhelyekből és halovány paródiákból épül fel, ami nem jelenti azt, hogy rossz lenne nézni. San Sebastián városa gyönyörű, remek lehet ott fesztiválozni, beülni egy pohár borra, fürdeni a tengerben. Az alkotóknak mindez megadatott. A színészeken látszik, hogy kipihentek, jól érzik magukat, és ezt ilyen vírusos időkben öröm nézni. Csak egyvalaki érzi rosszul magát: Mort Rifkin, akit a Woody Allen-i nyavalygást üzembiztosan hozó Wallace Shawn alakít.
Szinte felesleges is odafigyelni, mi történik a vásznon, mert aki kettőnél több Woody Allen-filmet látott, az úgyis pontosan tudja, mire számítson. A Rifkin fesztiválját pedig úgyis azok nézik meg, akik nem kettő, hanem minimum negyvenkettő Woody Allen-filmen túl vannak. Minket pedig úgyis nem szűnő csodálattal tölt el a tény, hogy ezen az őszön a kilencvenegy éves Clint Eastwood (Cry Macho) és a nyolcvanhárom éves Ridley Scott (Az utolsó párbaj, A Gucci-ház) mellett nyolcvanöt éves kedvencünktől is új rendezést láthattunk.
Rifkin fesztiválja (Rifkin’s Festival), 2020, 92 perc. 24.hu: 5/10.
