Akik kamerával gyalogolnak bele az indiai botrányok sűrűjébe – Tűzzel írva
Az idei Sundance Filmfesztivál egyik győztese volt India egyetlen, csupa nők által készített újságának történetét bemutató Tűzzel írva. Nem véletlenül: a Khabar Lahariya szinte már felfoghatatlan sikersztori, egy olyan újságról van ugyanis szó a patriarchális Indiából, amelyet csupa alsó kasztbéli nő készít lassan húsz éve töretlen elhivatottsággal.
Innen szép nyerni, és a Khabar Lahariya szerkesztősége húsz éve nyerésre áll. Mindezt egy olyan országban, ahol újságírónak lenni sem életbiztosítás: 2014 óta negyven újságírót öltek meg az országban a film szerint. Meera Jatav – ma már főszerkesztő – és csapata pont azon történések közepébe gyalogol bele előbb jegyzettömbjükkel, majd kamerájukkal, amelyről senki sem akar beszélni. Korrupciós ügyek, a helyi kiskirályok egyeduralma, agyonvert nők, bányászokra ráomló bánya – a Khabar Lahariya újságírói mindig az első sorból tudósítanak, még akkor is, ha ez sokkal nehezebb annál, mint ahogyan azt európai ésszel fel lehet fogni. A Tűzzel írva bemutatja, hogy már a pályaválasztás is rengeteg oldalról akadályozott egy indiai nő számára, rájuk nagyon korlátozott értelemben vonatkozik csak az önmegvalósítás ígérete.
A szerkesztőség több tagja is elmeséli, milyen személyes nehézségeken kellett átmenniük azért, hogy újságírók lehessenek. Van, akit lenéz a családja, más édesapja azon aggódik, hogyan lánya hogyan talál így férjet magának, hisz senkinek nem kell egy dolgozó nő, az meg nem opció, hogy valaki nem megy férjhez. Mindegyikük más-más bökkenővel találkozik, de ez egyiküket sem akadályozza abban, hogy ne munkát, hanem életre szóló hivatást válasszon az újság munkatársaként.
A személyes nehézségeken túl más akadályokat is bemutat a film: nemcsak az őket ért elutasítással kell megküzdeniük, hanem már a téma felkutatása és feldolgozása is problémát okoz, hiszen nagyon kevesen mernek beszélni bizonyos ügyekről, félve a megtorlástól. A 2002 óta működő újság 2013-ban kapott online felületet, 2016-ban egy másik fontos mérföldkőhöz ért, amelyet a film is bemutatott: videós tartalmak gyártására álltak át. A Tűzzel írva meg is mutatja a váltást, ahogy egy csoportnyi nő ismerkedik az okostelefon használatával, sokan közülük akkor szembesülnek először ezzel a technológiával. Az ebből fakadó szorongás sokukban a mai napig benne van, de ettől függetlenül mind belejönnek, nem sokkal később már ők vágják az anyagaikat. Szintén nagy előrelépést jelentett a YouTube-csatornájuk megjelenése, amely ma már több mint félmillió feliratkozóval és havi tízmilliós megtekintéssel bír.
Munkájuknak köszönhetően nemcsak sok olyan történet kerül be a köztudatba, amelyről mások nem adnak hírt, hanem
Az eleinte még kétkedéssel vegyes félelemmel fogadott médium valódi ereje megmutatkozott, mára válogathatnak a megkeresések és a témák közül, mivel az alacsonyabb kasztbélieket érintő súlyos problémából sajnos mindig van elég. A Khabar Lahariya évek óta helyez fókuszba olyan indiai történeteket, amelyek máshol nem kapnának publicitást. Most végre valaki őket helyezte a fókuszba: Rintu Thomas és Sushmit Ghosh dokumentumfilmje akasztja a hóhért, de a lehető legjobb értelemben teszi mindezt.
(92 perc)
Csendes harc a saját démonokkal egy pszichiátria küszöbén – Az első nő
Míg az indiai újságírónők a frontvonalban harcolnak az igazságért, addig egy spanyol nő egy elmegyógyintézetben a saját démonaival. Az ő harca kevésbé látványos, ahogy Az első nő sem olyan gyomorba vágó élmény, mint a Tűzzel írva, ám Miguel Eek új filmje csendesen, gesztusaiban hordozza az erős jeleneteket. Eek nem klasszikus dokumentumfilmet készített, Az első nőnek erősen játékfilmes vonásai vannak. Nincsenek benne például interjúk, Eva mintha magát játszaná. A spanyol rendező két éve a pszichiátriához hasonló zárt és misztikus helyet választott dokumentumfilmjéhez: a 2019-es City of the Deadben a temetőket üzemeltető emberek világát mutatta be.
A halottak helyett Az első nő középpontjában egy újrakezdő áll: Eva negyvenes spanyol nő, súlyos drogfüggőségéből és pszichés problémáiból lábadozik, hat éve él a pszichiátrián. Felépülése újabb fejezetéhez ért, a visszailleszkedéshez vezető út következő megállójaként kiutalnak neki egy lakást. Erre még egy évet kell várni, a film első fele azt a várakozást mutatja be, amikor Eva a pszichiátrián vár a szabadulás hírére. Az intézményben lakó barátaival gyermeki mosollyal az arcán osztja meg, mit vár még az élettől: mindent. Szeretne szerelmes lenni, újra látni a fiát, barátokat szerezni, saját lakásban élni, dolgozni – egyszóval normális szeretne lenni. A normális szó nagyon gyakran felbukkan a filmben, amikor Evát arról kérdezik mik a tervei.
Olyan normális akarok lenni, mint maga
– mondja többször is az ápolóknak, tanácsadóknak. Az első nő erről szól: két évtizednyi őrület után miként lehet egy hányattatott sorsú nő vágyainak netovábbja az, hogy olyan élete legyen, amelyet más teljesen hétköznapinak tart. Eva mögött nehéz múlt áll: fiát még kiskorában elvették tőle a drogozás miatt, azóta sem láthatta. A film azonban nem ítélkezik és nem is mentegeti a nőt, de a „mindenkinek jár egy második esély” tanulságát sem tuszkolja le erőszakkal a néző torkán.
Eva erős optimizmussal próbálkozik, ami szimpatikussá teszi, a már említett csendes elmerengéseiben, az arca rezdüléseiben lehet meglátni a már viszonylag biztonsággal uralt, ám vélhetően soha ki nem törölhető szorongást a múlt miatt. Az első nő épp emiatt nagyon visszafogott film, néha már-már túlzottan is: a pszichiátrián játszódó első részhez képest maga a kiszabadulás kicsit súlytalan, a nehézségek mintha köddé váltak volna. De Eva visszailleszkedése természetesen örömteli, ezzel Az első nő egy keserédes sikertörténet lesz, sajátos humorral és egy kifejezetten szimpatikus és szórakoztató főhőssel, mint amilyen Eva.
(76 perc)
Akit nem tört meg a brutális boszorkányüldözés – Ana vallomása
Nem csak női sikertörténetek akadnak a Verzión: Sachin Dheeraj filmje a Tűzzel írvához hasonlóan India mélyére visz, és egy olyan történetet mesél el, amelyet nagyon kevesen hallhatnak első kézből. Az ázsiai országban meglepően gyakoriak az ördögűzések és boszorkányűző ceremóniák: legutóbb idén júliusban tartóztattak le Illabádban harminc embert, akik ördögűzés címszó alatt nőket vertek. Ez azon ritka esetek egyike volt, amely eljutott az indiai hírekig, azonban épp az Ana vallomása mutat rá arra, hogy bőven történnek még borzasztó esetek, amelyekről viszont senki sem tud. Kivéve, ha arra téved egy ambiciózus dokumentumfilmes, mint ahogy történt ez most Dheeraj esetében. A Texasi Egyetemen filmkészítést tanuló indiai rendező persze nem véletlenül botlott bele kamerájával a boszorkánysággal vádolt Anaben Pawarba, hanem egy ügyvéden keresztül hallott a nő történetéről. Az asszony először elzárkózott attól, hogy rövidfilmben mesélje el megrázkódtatásait – visszakozása egyébként a filmben is érezhető, többször tesz szemrehányást a rendezőnek, hogy miért faggatja éjjel-nappal, de azt is elmondja, hogy nagyon nehéz a kérdéseire válaszolni. Mégis belemegy, hiszen rájön: Dheeraj filmje az egyetlen esélye a vallomástételre.
Bíróság helyett a ködös, esős faluból mesél, esküdtszék helyett a nézőknek: az India északnyugati részének egy elzárt, törzsi falujában élő asszonyt gyógyító tevékenysége miatt kiáltotta ki a falu boszorkánynak. Az is bosszantotta a helyieket, hogy a nő édesapja után örökölte meg a szülői házat, mivel fiútestvérei nem születtek. A közösség tagjai ellentmondást nem tűrve sütötték rá a bűnös jelzőt Anára, akihez hívták is az ilyenkor színre lépő, boszorkányvadásznak nevezett férfit. A nőt kirángatták a házából és kezdetét vette a négynapos tortúra, amely során a lehető legkegyetlenebb módon bántalmazták boszorkányöldözés címszó alatt. Ana a rituálé után olyan rossz állapotban volt, hogy kórházba került, azóta is komoly fájdalmai vannak. Hiába hívta ki a rendőrséget, láthatóan nem foglalkoztak az üggyel, ahogyan elmondása szerint a kormányzást sem érdekli, hogy rendszeresen kínoznak embereket boszorkányüldözés ürügyén.
A filmvégi feliratokból kiderül, hogy négy embert vettek végül őrizetbe a 2017-ben történt incidens miatt, kettejüket – köztük azt a férfit is, aki a boszorkányüldözést vezette, és megerőszakolta Anát – már szabadon engedték. Az asszony még féltve őrzött bizonyítékbatyuját is megmutatja a filmben, ami számára túl értékes ahhoz, hogy átadja a rendőrségnek, a hatóságoknak viszont túl értéktelen ahhoz, hogy foglalkozzanak vele: ebben vannak a kitépett hajcsomói, és egyéb olyan tárgyai, amelyek a támadáshoz köthetőek. A vallomást Dheeraj festményszerű nagytotálokkal illusztrálja: Ana vall, közben a festői szépségű, ám mindig ködös és esős látképével igencsak szomorkás vidék képei váltakoznak a nőről készített közelikkel. Ana hihetetlen bátorságáról tesz tanúbizonyságot az, hogy nem hagyta el a falut a helyiek többszöri felszólítása ellenére sem: továbbra is apja házában él családjával egy olyan közösségben, amelynek tagjai megkínozták, ő azonban nem foglalkozik a falu nemtetszésével. Ana kiállása azért is kivételes, mert nőként egy nagyon erősen patriarchális közösségben áll ellen – egy olyan közegben, ahol ez egyet jelent a boszorkánysággal.
Ő a legerősebb nő, akit valaha láttam
– nyilatkozta róla a film rendezője.
A nők ellen elkövetett horrorisztikus ördögűzésekről jellemzően alig beszélnek az áldozatok, ami érthető is, a legtöbben sokkal inkább meghúzzák magukat, és a társadalmi közeg sem épp alkalmas arra, hogy a közösség akarata által megkínzott nő bárhová fordulhasson. Nem véletlen, hogy a rendező szerint Ana meggyőzése is hosszú hetek munkája volt, ám végül a nő maga látta be, hogy bátor vallomása által azok kaphatnak szót, akiknek a története szinte sosem jut ki az elszigeteltségből.
(24 perc)
Mindhárom film megtekinthető november 14-ig személyesen a mozikban, november 15-22. között pedig online, a fesztivál weboldalán.
