Ötven évvel ezelőtt, 1971 októberében a Népszavában – a Kőfaragó és Épületszobrászipari Vállalat éjjeliőrt, portást és segédmunkásokat toborzó hirdetése mellett – a következő, szűkszavú gyászjelentés jelent meg: „Fájdalommal tudatom mindazokkal, akik ismerték és szerették, hogy drága férjem, dr. Janda Miklós okl. ügyvéd, volt magánnyomozó életének 78. évében örökre itthagyott. Temetése október 18-án délután 15 órakor lesz a Rákoskeresztúri új köztemetőben. Részvétlátogatások mellőzését kérem.”
E néhány sor minden bizonnyal csak kevesek figyelmét keltette fel, pedig a furcsa névvel már biztosan találkoztak – dr. Janda Miklós (1893–1971) ugyanis nem egyszerű ügyvéd és magánnyomozó, hanem a harmincas évek Budapestjének egyik legtöbbször emlegetett alakja volt, főként az egy ismeretlen zseni fejéből kipattant szlogenjének köszönhetően:
Ha gyanúja sanda, kinyomozza Janda!
A mára elfeledett, saját korukban azonban jól ismert művészeket, kutatókat, feltalálókat, sportolókat, illetve lenyűgöző életművet hátrahagyó honfitársainkat bemutató sorozatunk, az Ismeretlen magyarok mai epizódjában az ő életét tárjuk fel.
A megyei lapokban a halálhír után hosszabb-rövidebb formában végigfutó nekrológok szerint tizenhat gyermekes nyomdászcsaládból származó férfi a valóságban a királyi államrendőrség detektívjeként dolgozó Bartkó (Janda) Endre fia volt, aki szülei rossz anyagi helyzetét látva minden idegszálával arra törekedett, hogy kihasználja a kínálkozó lehetőségeket.
A családi háttér és az alapok
Az 1908-as nyugdíjazásáig az államrendőrség szolgálatában álló Bartkó Endre családjával együtt a századfordulón költözött a Kerepesi (1906-tól Rákóczi) út akkor egyik legszebbjének számító épületébe, az úgynevezett Grünwald-ház második emeletére, ahol 1909 januárjában megalapította saját cégét, a Bartkó és Társát, ami nem csak a szokásos detektív feladatokat látta el, hanem hiteltudósító irodaként is működött, így a munkatársak minden egyes vállalkozásról vagy üzletemberről megjelent újságcikket összegyűjtöttek, majd saját értesüléseikkel együtt egy kartotékrendszerben rögzítették, azokat pedig örömmel megosztották a hozzájuk fordulókkal.
A cég, illetve a család a következő évtizedben többször is költözött: a családfőt, illetve vállalkozását 1912-ben a mai Krisztina körút és Attila út találkozásánál lévő Szent János térre néző bérházak egyikében (ma sem a tér, sem a csinos bérház nem létezik, utóbbi helyén a Krisztina körút 99. áll), a következő évben a Rákóczi út 22.-ben, a háború alatt pedig a Rákóczi tér 13.-ban (1914, ill. 1916), illetve a Népszínház utca 29.-ben (1916) említik a címtárak.
A Bartkó és Társa által vállalt ügyekről, illetve azok végkimeneteléről a kor lapjai nem igazán mesélnek, kivéve néhány esetet: biztos például, hogy 1912-ben ez a cég buktatta le az Eötvös utcai Blau-féle gyár raktárosát és portását, akik hosszú időn át loptak rézhuzalokat az utca felől furcsa domborművekkel díszített épülettel takart üzemből.
Bartkó neve legközelebb 1913 októberében a Szent János téri otthonuk házmesterének, Kővári Ferencnek köszönhetően került a Pesti Hírlap, illetve a Pesti Napló hasábjaira: a lakókat állandó rettegésben tartó Kővári egyik nap ugyanis nem csak kevesellte a hazatérő nyomozó és lánya, a közeli Fővárosi Nyári Színkör szubrettjeként népszerű Etelka által kapupénzként a kezébe nyomott harminc fillért, de válogatott sértéseket hozzájuk vágva még a liftbe sem akarta beengedni őket. A lány érthető módon parasztnak nevezte a házmestert, aki ettől csak még idegesebb lett. A helyzetet a családfő erővel próbálta megoldani: falhoz vágta Kővárit, aki, miután kiszabadult, hazaszaladt egy konyhakésért. A drámai beszámolók szerint az elszánt házmester terveit végül a kiabálást hallva feltűnő lakók hiúsították meg. Néhány nappal később a férfi azonban újra Etelkának támadt: a délutáni próbáról hazatérő lányt sértegetni és becsmérelni kezdte, így a család veszélyes fenyegetés, rágalmazás és becsületsértés miatt perre vitte az ügyet. Az ítéletről a lapok nem adtak hírt.
Az Ujság a magánnyomozók munkáját bemutató cikke (1921. szept. 7.) az irodát a láncmegfigyeléshez – ekkor akár tíz nyomozó is követi a célszemélyt, így, ha az bármelyiküket felismeri, a többiek még mindig folytathatják a munkát – szükséges emberek nagy száma miatt Budapest legnagyobb, sőt, legdrágább cégei közt emlegette, aminek ügyfelei főleg a feleségük hűtlenségére gyanakvó férfiak voltak.
Azok pedig nem maradtak el: az előbb a kegyes-tanítórendiek főgimnáziumában (ez a mai Piarista Gimnázium elődje), majd a főváros legrégebbi állami középiskolájában, a VII. kerületi Magyar Királyi Állami Gimnáziumban (ma Madách Imre Gimnázium) tanult, Bartkóként és Jandaként egyaránt emlegetett fiúról hamarosan kiderült, hogy néhány év alatt az ország legjobb úszója válhat belőle: a Magyar Úszó Egyesület (?–1910), majd az MTK tagjaként (1910–1917) már középiskolásként is sorra aratta a sikereket – úgy, hogy emellett délutáni munkákat is vállalt.
A magyar versenyeken százméteres mell- és hátúszásban, világszinten pedig az MTK hármas- és négyesváltójának tagjaként érmek tucatjait begyűjtő, ígéretes tehetségként emlegetett fiú úszókarrierjének végül az első világháború vetett véget. Az 1912-ben a Budapesti Királyi Magyar Tudomány-Egyetem (ma ELTE) jogi karának hallgatójává vált Bartkót 1917-ben ugyanis a harcok egyik legtöbb emberéletet követelő, valódi sikereket azonban egyik oldalon sem hozó harcterére, az Isonzó folyó mellé küldték, ahol rövidesen megsebesült.
Az erejét a tábori kórházak egyikében jórészt visszanyerő férfit hazaküldték betegszabadságra, ő azonban lekéste a Pestre induló szabadságos vonatot, így a következőre ugrott fel. Hamarosan kiderült, hogy nem ez volt az évtized ötlete:
A veszélyből végül az ügyet kezelő, Magdeburgból származó katonai ügyész rántotta ki, aki még a háború előtti úszóversenyekről ismerte. Rövidesen tehát újra szabad emberré vált, 1922-ben pedig a jogi kart is sikerült befejeznie – ekkor azonban már közel négy éve, hogy egy belügyminiszteri döntésnek köszönhetően a budapesti államrendőrség nyomozójává vált.
Az ezzel párhuzamosan az apja időközben naggyá vált detektívirodájának (erről fenti keretes szövegünkben írtunk részletesen) nyomozásait is vezető Janda neve 1920 végén egy megvesztegetési ügyben került elő a sajtóban – az amerikai magyar emigránsok lapja, az Előre riportere nem volt meggyőződve a bűntelenségéről:
A főkapitányság rendőri sajtóirodája közli: A főkapitányság Fábián Béla huszonhatéves és Janda Miklós huszonhétéves detektíveket megvesztegetés bűntette miatt letartóztatta. A rendőri sajtóiroda természetesen nem hozza nyilvánosságra, hogy a két államrendőrségi detektívet, kik a detektívtestület árdrágítási csoportjánál működtek, kik és hogyan vesztegették meg. Általában, a budapesti rendőrség nem szívesen közli »megbízható« alkalmazottainak letartóztatását. Sőt a letartóztatás okát sem közli helyesen. A két detektívet zsarolás miatt tartóztatták le – véletlenül. Nem volt a két detektívnek szerencséje, mert az a két árdrágító, akiket meg akartak zsarolni, feljelentette őket feljebbvalóiknál. Véletlenül tartóztatták le őket. Ha tiszti nyomozók lettek volna, még ma is zavartalanul zsarolhatnának.
Az ügy – aminek valódi tényeit egyetlen lap sem tette közzé, csak a letartóztatás tényét közölték – nem törte ketté a karrierjét, sőt, a következő közel harminc évben is a bűnüldözés, illetve a nyomozás maradt az élete középpontjában.
Apjának segítve sokszor hajmeresztő történeteknek volt szem- és fültanúja: az Ujság (1921. szept. 7.) szerint egy „öregedő, de még mindig fiatalos hévvel szerető”, fiatal feleségére gyanakvó férfi megbízásából egyik kollégájával együtt beültek a házaspár ruhásszekrényébe, remélve, hogy onnan láthatják majd a történéseket. A dolgok azonban nem úgy alakultak, ahogyan azt várták:
Egyszerre csak lépések zaja hallatszott: a fiatal asszony szerelmetes párja kíséretében bekerült az egérfogóba. Szent mámorukban észre sem vették, hogy árgus szemek figyelik őket a szekrény kulcslyukán keresztül. De a detektívek megunhatták a dolgot, mert mozgolódni kezdtek a szekrényben és a mikor talán a legtöbb lett volna a látnivaló: a szekrény alja zsupsz, leszakadt és ijesztő recsegés-ropogással düledezni kezdett. Sherlock Holmes utódai le voltak leplezve, de mit tehettek mást, előléptek és annak rendje és módja szerint bemutatkoztak. Az udvarlónak ugy látszik nem igen volt érzéke a társaságbeli szokásokról, mert a helyett, hogy a konvenczionális »örvendek« szóval üdvözölte volna a detektíveket: hirtelen zsebkést rántott és le akarta szúrni őket. A történet vége az, hogy a másik szobából erre előkerült a férj is. Óriási csetepaté keletkezett és a nagy családi jelenet után hamarosan megindult a válópör…
Az 1928-tól a Józsefvárosi Sport Club (JSC) frissen alakult boksz szakosztályának ügyvezető elnökévé, sőt, az alig három évvel korábban született Magyar Ökölvívó Szövetség igazgatótanácsának tagjává avanzsáló Janda 1932 márciusában Pécsett feleségül vette Farkas Máriát, ugyanezen év nyarán pedig a Teréz körút 33. földszintjén megnyitotta a saját nyomozóirodáját.
Egyszerű, legtöbb esetben teljesen megegyező szövegű hirdetései a következő években elárasztották a lapokat, bennük a két, gyakran váltogatott jelmondattal: az „olcsó, gyors, megbízható” talán már akkor is fantáziátlannak számított, a valamivel frappánsabb „megfigyel, informál, nyomoz” azonban biztosan sokakat rávett arra, hogy hozzá forduljanak.
Igazán ismertté azonban nem ezek, hanem a pesti utcán szájról szájra szálló nem hivatalos szlogenje – „Ha gyanúja sanda, kinyomozza Janda!” –, a potenciális ügyfeleket csábító cégére, illetve a Sherlock Holmes-történetek által életre hívott detektívképre ráerősítő megjelenése tette.
A pesti történetek szerint állandóan pipázó, bulldogot tartó férfi ösztönös reklámzseni volt, hiszen nem egyszerűen csak
A vállalkozását 1937 őszén az út túloldalára, a Teréz körút 34.-be költöztető Janda valószínűleg az utcára néző reklámtábláját is magával vitte, amin egy kockás sálat és puhakalapot viselő, fürkésző szemű férfi portréja látszott, szájában természetesen pipával,
A taxisok ezzel véletlenül létrehozták a világ első füstölő reklámját – hiszen a Camel gyakran arcot váltó ikonikus hirdetése csak 1941-ben jelent meg a Times Square-en, ahol huszonhat éven át minden negyedik másodpercben füstkarikát indított az ég felé:
A két világháború közti Budapest félszáz magánnyomozója közül mindezek miatt egyedül Janda vált ikonná, sőt, fogalommá: az emberek egy-egy folyton kutakodó ismerősükre „valóságos Janda nyomozóként” hivatkoztak, hírét pedig a segítségével széttört vagy összeragasztott szívek is növelték, apjához hasonlóan ugyanis
A harmincas években ez még biztos megélhetést jelentett, hiszen az érdekházasság általánosnak számított. Janda szerint
a házasságok jellegzetes indítéka volt a pénz és a megalkuvás. Pénz a nem éppen leányálom férfi részéről, és megalkuvás a csinos, de szegény ara oldaláról
– olvasható az ötven évvel ezelőtti nekrológban, ami hozzáteszi:
Ebből aztán számos házasságtörés is származott, s a sanda gyanútól gyötört gazdag úr máris figyeltette a kikapós nejét. Sok volt a házasságszédelgő is. Ezek nagy örökség várományosának, vagy rangos történelmi család leszármazottjának adták ki magukat, s igyekeztek behálózni egy-egy gazdag, rendszerint vidéki lányt. Jó módú családok csemetéit pedig szende leányzók kerülgették, elhallgatva a kiszemelt vőlegény családja előtt, hogy egy vagy több gyermekük sír esetleg a menhelyen anyuka után. Ilyenkor aztán Janda diszkréten nyomozott, megfigyelt, s illő tiszteletdíj ellenében atyai jó tanácsot adott a megbízó családnak.
Az iroda túlélte a második világháború legsötétebb napjait, sőt, a romjaiból éledező Budapesten újra megnyitotta a kapuit, így egészen a magánnyomozói tevékenység 1949-es állami monopóliummá válásáig folytathatta a munkáját.
Janda a következő évben még biztosan az időközben Leninre átnevezett Teréz körúton élt, ezután azonban nyoma veszett a magyar sajtótermékekből – talán újra a rendőrség alkalmazottja lett, esetleg ügyvédként folytatta a pályáját.
Neve hosszú évtizedekre eltűnt a köztudatból, a rendszerváltás után lassan újjáéledő magánnyomozó-szektor egyik szereplője azonban úgy döntött, hogy vállalkozásának a Janda Detektívügynökség nevet adja. A cég talán csak néhány hónapig élt, hiszen reklámjai csak a Közjegyzők Közlönye, illetve a magyar zsidó hitközségek közös lapja, az Új Élet 1997-es évfolyamában, a jól ismert szlogennel együtt tűntek fel:
