Török Zoltán már a Vad Magyarország – A vizek birodalma című filmjével bebizonyította, hogy úgy tud mesélni kamerájával hazánkról, ahogy nagyon régóta senki. Jól jelzi ezt, hogy a 2011-ben bemutatott filmnek a legtöbb kritika azt rótta fel csupán negatívumként, hogy túl rövid, sokkal tovább elnéznék az állatok rejtett vagy nem olyan rejtett életét. A Vad Magyarország legnagyobb bravúrja az volt, hogy a tőlünk karnyújtásnyira élő lényeket – legyen szó rétisasról, vidráról, balinról vagy akár az emberről is – mutatott be csodálatos képeken. Török most a saját maga által felállított szintet ugrotta meg: a Vadlovakkal még magasabbra helyezte a lécet, és sikerült is megugrania. Mindehhez a tehetsége, látásmódja és a magyar tájak bemutatása iránti vonzalma mellett kellett persze a Nemzeti Filmintézet támogatása is, amelynek segítségével a legfejlettebb technikával és egy nagyjátékfilm költségvetésével vághatott neki a projektnek.
A film bemutatását és elkészültét is befolyásolta a koronavírus: az eredeti tavaszi bemutató a járvány miatt november 4-re csúszott, a tervezett mongóliai forgatás pedig elmaradt. Ez azonban nem akadályozta meg a Vadlovakat abban, hogy elinduljon a diadalútján: eddig 15 jelölést és számos díjat zsebelt be a világ különböző természetfilmes fesztiváljain és versenyein. Megkapta többek közt Németország legrangosabb természetfilm-mustrájának, a Green Screen Fesztiválnak a legjobb filmért járó díját, az Egyesült Államokban pedig az Animal Behavior Society nemzetközi tudományos társaság díjazta a filmes versenyében, ahol biológusokból és etológusokból álló zsűri szerint bizonyult a legjobb filmnek.
A Hortobágyról hajlamos az ember azt gondolni, hogy egy nagy füves semmiről van szó híres hidakkal, gémeskutakkal és lustán legelésző rackanyájakkal. A Vadlovak a lehető leglátványosabb módon cáfolja ezt meg: megmutatja, mi mindent rejt pontosan ez a „semmi”. Török filmje egy külön kis univerzumot tár fel, az országnak egy olyan kis szeletét, ahová legfeljebb autóból elsuhanva láthatunk be tisztes távolból néhány másodpercre. Az igazi Hortobágy arcát nagyon keveseknek van lehetőségük látni, viszont épp ebből fakad a vadregényes jellege.
Olyannyira el lehet merülni a vad természet embermentes nyugalmában, hogy szinte kizökkentenek azok a pillanatok, amikor az olyan, ember által kreált dolgokat mutat a kamera, mint a gémeskút vagy egy apró darab műanyag.
Törökék a Przsevalszkij-lovakat választották a film főszereplőinek, Pentezugban él ugyanis a világ legnagyobb, félvad körülmények között élő Przsevalszkij-állománya. A fajtát 1969-ben a szabad természetből kihaltnak nyilvánították, Hortobágyra a megmentésük érdekében érkezett a kilencvenes években 22 egyed Európa különböző állatkertjeiből és rezervátumaiból. A lovak meglehetősen jól érzik magukat itt: több mint húsz év alatt háromszáz fölé emelkedett a számuk, már küldenek is innen egyedeket más rezervátumokba vagy visszavadításra Mongóliába, sőt, már fogamzásgátló injekciót is be kellett vetni a kancák esetében, hogy ne szaporodjanak túl. A lovak mindennapi életébe mindössze egy kerítéssel szól bele az ember, minden másban szabadok az állatok: 3000 hektáros területen maguknak szerzik az élelmet, vizet, és ugyan tenyésztési programban vesznek részt, a párválasztásukba nem avatkoznak be a szakértők.
Elsőre a vadlovak élete nem tűnhet eszeveszett izgalmakat rejtő kalanddömpingnek, hisz az avatatlan szemek számára tulajdonképpen csak legelnek és vonulnak, ami azért, valljuk be, nem igazán pörgeti fel a nézői pulzust. A Vadlovakat nézve azonban egy komplett lótársadalom tárul fel háremekkel, agglegényekkel, hierarchiával és nagyon komoly hatalmi harcokkal. A lovak abból a szempontból is megfelelő főszereplői a filmnek, hogy vonulásuknak köszönhetően szinte az egész pusztát bebarangolják, lehetőséget adva ezzel több mellékszereplő színre lépésének. Cseppkéék mellett rövid epizódokban tűnik fel a puszta többi élőlénye is az itt nyíló növényektől kezdve a rózsabogarakon, cselpókokon át a bíbicekig és a héjákig – bemutatva a Hortobágy zárt, de rendkívül sokszínű élővilágát.
Egy kiscsikó születésével együtt csöppen bele a néző is a csorda életébe: világra jön Cseppke, az ő és szülei, Menta és Leander sorsán keresztül tárul fel a vadlovak szövevényes, olykor tragikus élete. Ugyan a film elsődleges célcsoportja a gyerekek – Török Zoltán rendező szerint ugyanis velük kell kezdeni első körben a szemléletváltást –, nem merül nyakig a film az öncélú cukiskodásba, a mesékhez képest bátran mutatja meg azt is, milyen sors vár arra a kiscsikóra, akit az anyja nem tud szoptatni. A film mesejellegét hangsúlyozza az elbeszélésmód is: Pokorny Lia, a film narrátora egy mesét regél el.
Egy természetfilm esetében ma már alapkövetelmény, hogy az utolsó szőrszálon megcsillanó esőcsepp is tökéletes kompozícióban látszódjon, a Vadlovak teljesíti is ezt a követelményt. Jan Henriksson, Török Zoltán és Badár Balázs képei lenyűgözőek a szó legteljesebb értelmében, néha már-már hihetetlennek tűnik, hogy Magyarországon járunk. Látvány tekintetében a Vadlovak világszínvonalú alkotás, minden képkockájáról süt, hogy a tökéletes kompozíciók mögött három és fél évnyi kemény munka rejlik.
A külcsín mellett azonban tanít is: arról, hogy a településektől és a túlterhelt országutaktól néhány köpésre egy apró, de annál élénkebb vadvilág él háborítatlan nyugalomban.
Vadlovak – Hortobágyi mese, 2021, 91 perc. 24.hu: 9/10
