Hogyan kerül egy szentendrei lakótelepi srác az aligátorok és az evenkik közé?
Ha valaki gyerekkoromban azt mondja, hogy a NatGeo felkér, hogy forgassak Floridában egy teljes filmet, akkor mindent aláírok. De nem gondolom egyedi történetnek az én esetemet. Az ember tudja, mit szeretne csinálni, mi az oda vezető út, a visszaigazolások által érzi, hogy tehetsége is van. Innentől kezdve már csak kitartás és egy-két kulcsember kell, aki az ember életébe belépve lehetőségeket ad neki. Nyilván nagyon hosszú út vezetett a Felszabadulás-lakótelep melletti erdőktől a floridai mocsarakig. Gyerekkoromban rajongtam a természetért, majd rájöttem, hogy ez egy szakma is lehet, amiből meg lehet élni, bár a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején nem mindenki gondolta ezt így. De mostanra ez kőkemény biznisz lett, elég nagy költségvetésekkel.
A barátaim kelet-német meg orosz fotógépekkel járkáltak, de ez a formátum engem nem fogott meg, mert iszonyú nehéz egy képbe belesűríteni mindent. Nehezebb, mint a film, viszont a film hosszabb és bonyolultabb folyamat. És akkor jött ez, hogy a kép mozoghat is. A gimnáziumnak volt egy VHS-kamerája, azt kölcsönkértem. Forgattam két filmet az osztálytársaimmal, az egyiket egy Örkény-novellából. Majd lementem – ha már annyit madarászok – a mocsárba forgatni, és az utóbbi jobban tetszett, mint a színészeket utasítgatni. Kevésbé stresszesnek éreztem, ami hatalmas tévedés volt, mert a természetfilmezés elég stresszes műfaj.
És egyben felfedezői műfaj is. Egy korábbi interjúban utalt rá, hogy milyen kreatív megoldásokra van szükség a különféle felvételekhez: csónakokat kell összekötözni egy jó felvételért vagy szagmentesítő bódét építeni. Ezek a technikai bravúrok egy játékfilm esetében is gyakran kihívást jelentenek, de egy természetfilm még több kreatív megoldást igényel.
Így van. Állandóan valami eszközt próbálunk, túlnyomórészt kudarccal. Mindig vannak ötletek, általában ezek egy szobában nagyon jól működnek, terepen azonban nem. A Vadlovakban például akartam olyan jelenetet, ahol a darvakat alulról egy hosszú dollyval (kamerakocsival – a szerk.) vesszük holdfényben. A díszlettervező barátaim készítettek speciális eszközöket, iszonyatosan jól működött. Kivittük, de nem sikerült, pedig minden megvolt hozzá. A filmkészítők egyébként gyakran elkövetik azt a hibát, hogy ennyi jó technika közül megveszik a felszerelést, majd kitalálják hozzá a felvételt. Szerintem fordított a sorrend: ha van egy jelenet, akkor ahhoz kell technikát keresni. Most például vasárnap egy halfajtáról kell felvételeket készítenünk Lappföldön, három-négy méter mély vízben élnek. Oda nem mehetünk hozzájuk, mert félnek, búvár nem is jöhet szóba. Készítettünk ezért egy kis tengeralattjárót, egy víz alatti drónt, amelyre egy kamerát építettünk. Most épp ezt tesztelik a kollégák. Meglátjuk, mi lesz.
A Vadlovak esetében mi volt előbb meg ötlet szintjén: a vadló vagy a Hortobágy?
A Hortobágyról mindig is szerettem volna egy nagy filmet csinálni, mert már nagyon régóta járok oda, tinédzserkorom óta imádom ezt a tájat, és meg akartam mutatni, hogy ez nemcsak egy nagy puszta, hanem azt is, hogy mennyi élet van benne. Egy nagy filmhez azonban kell egy főszereplő, ne csak szép képek halmaza, egy diasor legyen. A film ötlete már 2013 óta megvolt, de évekig nem találtam megfelelő főszereplőt.
A Vad Magyarország forgatásán már belefutottunk a vadlovakba, de akkor még unalmasnak találtam őket ehhez, mert szemlátomást csak úgy legeltek. Aztán elolvastam róluk egy csomó szakirodalmat. Ekkor ért a felismerés: akkor jöttem rá, hogy megvan a sztori. Olyan érdekes szociális viszonyaik vannak, hogy éreztem, erre rá lehet építeni mindent. Rajtuk keresztül pedig be lehet vonni a többi élőlényt is. A koncepció is ez lett: úgy mutatjuk be a többi állatfajt, hogy a lovakkal közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban állnak. Ügyeltünk arra, hogy a többi állat is mindig egy képbe legyen komponálva a lovakkal.
A film főszereplője Cseppke, a csikó. Az ő „szereplőválogatása” miképp zajlott? Benne van a pakliban ugyanis – ahogyan azt a film is megmutatja –, hogy nem mindegyik csikó éli túl az első évét. Ezzel számoltak?
Igen. Nyilvánvalóan készülni kellett B-tervvel, volt két másik csikó is, de egy képet sem kellett felhasználni szerencsére ezekből a pótfelvételekből. Egyébként erre vagyok a legbüszkébb, hogy sikerült ugyanazt a lovat végigkövetni. Ezt a film többször hangsúlyozza azzal is, hogy Cseppke anyjának van egy jellegzetes szőrhibája a pofáján, nagyon ügyeltünk, hogy ez végig látszódjon a hitelesség miatt. A kiválasztás során nem a csikót castingoltuk, hanem a csoportot. Olyan csoport kellett, amely értelmezhető nagyságú, tehát nem túl kicsi, nem túl nagy, hanem egy körülbelül tízfős csoport. A kutatók mutattak képeket vemhes kancákról, és így választottuk ki őket. Volt még egy kérésem, hogy fehér vagy világos csikó legyen, mert az kirí a többiek közül – Cseppke ilyen. De ha megnézed a filmet, ezt utólag nem látod, csak akkor, ha egy másik csikó mellett áll, akkor látható csak a különbség. Ráadásul más, kicsit komikus nehézségek is adódtak: eredetileg egy csődörcsikót akartunk, és vele kezdtük a forgatást, ám amikor megláttuk a hatalmas lópéniszt a felvételeken, akkor azt mondtam Jan Henrikssonnak (a film operatőre) hogy „akkor most átállunk egy kanca csikóra, mert ez egy családi moziban nem működik”.
Azt lehet tudni, hogy Cseppke most hogyan éli a vadlovak életét?
Most vasárnap voltam lent megnézni a kutatókkal. Mindenkit megtaláltunk, Cseppkének van egy csikója.
Egy laikus számára hogyan kell elképzelni egy ilyen forgatást? Mekkora stábbal vonultak ki a lovak közé?
Általában hárman vagyunk, az operatőr, én és egy asszisztensünk, aki általában drónpilóta is. Ha speciális felvételekre volt szükség, mindig jött egy specialista, például éjszakai timelapse felvételekhez. Nagyon gyakran különváltunk, Jan például szeret három-négy napra beülni a lesbe. Egy csomó jelenetet úgy forgattunk le, hogy hiába szoktak hozzá a lovak az emberekhez, az ivásnál például nagyon félnek a kiszolgáltatott helyzet miatt. Az ivós jelenetet (amelyben több száz ló iszik a folyóból) úgy csináltuk meg, hogy ő napokra beült a lesbe, és várt, míg odajöttek a lovak inni. Mindez az évszakok szerint is változott: télen napkeltekor mentünk ki, és sötétedéskor jöttünk be, nyáron pont fordítva: akkor este kezdtük a munkát, kint aludtunk a pusztában, hiszen az állatok is aktívabbak este, illetve hajnalban, az ő ritmusukat követtük.
Egy természetfilm esetében felmerül az emberben a kérdés: vajon a készítők belenyúlnak-e a jelenetekbe? A Vadlovak esetében előfordult, hogy a stáb alakított egy-egy történést, körülményt?
A Vadlovakban nincsenek ilyenek, és erre nagyon büszke vagyok. Általában egy csomó természetfilmes – köztük én is – olyan eszközökhöz folyamodik, amelyet a természetben egyszerűen nem lehet megcsinálni, és muszáj kontrolált körülmények közt létrehozni. Ezzel szerintem nincs baj, ha a viselkedés, amit megörökítesz, természetes. Ebben a filmben nincs ilyen, többek közt ezért került csak bele például mindössze három kép a törpeegérről, mert csak úgy készülhetett volna több, ha mondjuk egy fürdőszobát berendezünk stúdiónak, amolyan mesterséges élőhelynek, és ott forgatjuk le a jeleneteket. Minden természetfilm tele van ilyenekkel, csak senki nem veszi észre. Sőt, sokszor még ez tűnik természetesebbnek, mint a valódi közegben felvett képek, annyira jól meg lehet csinálni ezt. Itt is megpróbáltuk, de aztán azt mondtam, hogy ez nem az a film.
Mongóliában, a vadlovak őshazájában is forgott volna a film, amelyet aztán a koronavírus-járvány meghiúsított. Mennyiben befolyásolta még a film elkészültét a járvány?
Ezt nem is igazán bántam, mert végső soron semmilyen szinten nem hiányzott ebből a filmből: így lett kerek. 2019-ben elmentünk a családommal megnézni a vadlovakat, és visszatekintve rájöttem, hogy nincs is szükség ezekre a jelenetekre, mert ott is ugyanazt csinálják az ugyanolyan lovak, csak a háttér más. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy ott úgymond természetesebb körülmények között hogyan élnek, de minden ugyanolyan volt. Ez számomra egy megerősítés volt, amelyet a kutatókkal is megosztottam később, hogy például a csődörgyilkosságok, amelyek a filmben is helyt kaptak, nem azért vannak, mert itt a Hortobágyon kevesebb a helyük, hiszen ott is bőven van rá példa.
A járvány ezen kívül nem annyira befolyásolta a forgatást. Néhány betervezett forgatás maradt el miatta, de már azokra sem volt szükség, annyi anyagunk volt. Az utómunkára viszont rányomta a bélyegét, bár a vágómmal már évek óta külön vágunk. Két dolog volt nagyon nehéz: a hangmunkákat levezényelni. Nem jó úgy dolgozni, hogy a rendező nem hallja ott a teremben a hangokat, hanem csak fülhallgatón keresztül. Nehezebb volt a munka például Liával is (Pokorny Lia, a film narrátora – a szerk.). Sokkal nehezebb ugyanis Skype-on instruálni őt, mint a valóságban, ráadásul ő is covidos lett, ami bonyolított a helyzeten.
Pokorny Liát mi alapján választotta narrátornak?
A hosszú casting során, több férfi színészt meghallgatva rájöttem, hogy ehhez a történethez női hang kell. Ekkor a fiatalabbik lányom, aki lovagol, azt mondta nekem, hogy akik ők tanítják, azok mind negyven fölötti nők. Belegondoltam, és én is ehhez társítottam a hangot. Ekkor rábukkantam Lia YouTube-csatornájára, ahol meséket olvas. Ő már egyébként képben volt a Vad Magyarországnál is, ráadásul nagyon szeret kirándulni, többször járt már a Hortobágyon. Elküldtem neki egy szövegrészt, ő felmondta, én pedig amint meghallottam az első két szót, és tudtam, hogy megvan.
Egy női hang a meséhez talán jobban is illik. Hogyan jött az, hogy mesejellegű történetként kerüljön vászonra a Vadlovak, és a gyerekek legyenek a célcsoport?
Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert a természetnél brutálisabb, kegyetlenebb, agresszívabb, szexistább dolog nincs a világon. De pengeélen kellett táncolni, hogy ebből egy családi mozi legyen. Sokkal durvább dolgokat is lefilmeztünk, amik végül emiatt nem kerültek bele a filmbe. Persze, nemcsak ezért nem kerültek bele, hanem mert végül nem illettek bele a cselekménybe. Néhánytól azért némelyik szülő biztosan dobott volna egy hátast.
A Vadlovakhoz készül egyébként egy ismeretterjesztő gyerekkönyv is, a film forgatókönyvírójával, Molnár T. Eszterrel közösen írtuk, végigkövetjük a lovak útját Mongóliáig. A könyv még készül, novemberben jelenik meg. Ez számomra egy olyan szívprojekt, mint A fehér szarvas (az evenkik életét bemutató 2019-es film), a lányaim például ilyen állatos történeteken tanultak meg olvasni, ezeken nőttek fel. Emiatt saját magam is finanszírozom, de azt gondolom, hogy hosszú távon talán még tovább él, mint a film.
Forgott a Hortobágyon a Vadlovakkal párhuzamosan egy másik film is, a Hajszra és cselőre c. film is, amely a gulyások és a csikósok életét mutatja be. Összefutott a két stáb a pusztában?
Nem, de ez nem is meglepő. Számomra pont az volt a koncepció, hogy az állatok legyenek a fókuszban. Nincsenek csikósok, emberek, és ez helyileg is teljesen elkülönül az emberek által használt területektől. Ahol mi forgattunk, az szinte egy mini Jurassic Park volt.
Ez szembetűnő is a filmben: egy gémeskúton és egy darab műanyagon kívül az emberi tevékenység semmilyen más nyoma nem látható benne. Az előző természetfilmjeiben viszont mindig nagy szerepet kapott az ember is. Tudatos koncepciónak tűnik, hogy teljesen kihagyta a filmből az embereket: mi volt ezzel a cél?
Ez az első olyan filmem, amiben nincsen benne az ember, bár a fényszennyezés azért érzékelhető a távolban. A Hortobágy teljesen vad arcát akartam megmutatni.
Kell választani a kettő közül: ember vagy állat?
Számomra a kettő ötvözete a legjobb a filmjeim számára.
Ön, mint természetfilmes jóformán az első sorból nézheti végig, mit tesz a világgal a klímaváltozás. Mit látott ebből a karrierje során?
Nem mondom, hogy depressziós leszek, de majdnem. Főleg az utolsó pár évben sokkolt az, hogy mennyire csökken a biodiverzitás, ami mondjuk, nem is annyira a klímaváltozás, inkább a mezőgazdasági módszerek miatt következik be mifelénk. A film, amit most forgatok Svédországban, pont erről szól: hogy a természet hogyan és milyen gyorsan változik a klímaváltozás miatt. A lányaim is szerepelnek benne, az ő szemükön keresztül is látszik majd a történet, hiszen ők már ebbe születnek bele, így látszik, hogy már ennyi idő alatt is mennyit változott a Föld. Elmegyünk például kajakozni, és látjuk, hogy a fókák már nem a jégen szülnek, hanem a sziklán, és ez elég komoly probléma. De megdöbbentett az is, hogy vasárnap, amikor lent voltam a Hortobágyon, az az erdő, ahova sokszor bejöttek a vadlovak, milyen gyorsan tűnik el. Az elmúlt években olyan szárazság volt, hogy kiszáradtak a fák. A kis erdő, ahol a tanyánk volt, ahol a kék vércsék és a varjak fészkeltek, nemsokára teljesen eltűnik. Ez egyben azt is jelenti, hogy már nem tudnak ott fészkelni ezek a madarak.
Svédországban forog tehát a következő filmje, magyarországi tervei vannak-e még? A Hortobágy nem ihletett újabb pusztai ötleteket?
Csomó ötletem van, de ez elsősorban a finanszírozástól és a helyzettől függ. Már babonából sem szeretnék bővebbet mondani erről, de mindenképpen vannak tervek, hiszen eszméletlen idehaza az élővilág – szerencsére még. A Hortobágyról még vagy hat filmet lehetne csinálni, de az nem én leszek. Nagyon szeretem, de nem akarok rátelepedni, és vannak tehetséges fiatal magyar természetfilmesek is.
Az utóbbi időben a streamingszolgáltatók is ráfeküdtek a természetfilmes vonalra: a Netflixen tavaly nagy sikert aratott a tengerek kizsákmányolásáról szóló Seaspiracy, az Apple+-on pedig Sir David Attenborough Az év, amikor a föld megváltozott című filmje hívta fel a figyelmet a közelgő klímakatasztrófára. Mit gondol arról, hogy a streamingszolgáltatók térnyerésével több emberhez jutnak el ezek a természetfilmek?
Ennek végtelenül örülök, mert bebizonyította azt, hogy mekkora nézettsége lehet ennek a műfajnak. Amikor mi csinálunk egy filmet, általában a közönség és köztünk van egy programigazgató, és ő dönti el, hogy mi kell, és mi nem. És sokszor kényszerképzetük van: ne legyen a film madaras, ne legyen környezetvédelmi szemlélet benne, mert arról a nézők elkapcsolnak. Ettől már nem lesznek igazak ezek a filmek. Ugyan a streamingben is vannak döntéshozók, de ők sokkal nagyobb kockázatot tudnak vállalni, mert az anyagi hátterük sokkal biztosabb, mint például egy közszolgálati tévé esetében. Egy kicsit rá is csodálkozom erre a jelenségre: minél kevesebb van a természetből, annál több természetfilm készül. Most az Amazontól kezdve a Netflixen át az Apple TV-ig mindenki jön ki az ilyen jellegű sorozatokkal, és ezek hihetetlenül nagy költségvetéssel készülnek több éven át, mint ahogyan az Our Planet is Attenborough-tól. Ők egyébként vettek tőlem több anyagot is, például a floridai tengeri tehenes felvételeimet.
Ha már Attenborough-nál tartunk: forgathatott volna vele, de inkább Izlandot választotta, ahol két évig dolgozott. Mi áll egy ilyen döntés mögött?
Anno a BBC-nél voltam gyakornok, ott láttam belülről, hogyan működik ez az iparág. Ezért sem volt kérdés számomra, hogy én ebbe nem akarok beszállni. Nem a saját projektedet csinálod, és esetleg még nyalizni is kell embereknek.
Persze az ember elgondolkodik rajta, hogy mi lett volna, ha máshogy döntök, de mindig arra jutok, hogy ez így jobb. Stresszesebb, de jobb.
