Ebben a korban, amikor a sorozatok mindennapjaink egyik legalapvetőbb kísérői, ráadásul igény szerint pontosan az aktuális hangulatunkhoz igazítva stílusban, hangvételben, témában, az egyetlen szűk keresztmetszet, ami mentén választani lehet, hogy milyen hosszú egy epizód. Bár mémek milliói poénkodnak joggal azon, hogy amikor nem érezzük elég pihentnek magunkat egy teljes, százperces filmhez, akkor megnézünk inkább három-négy negyvenötperces epizódot egy sorozatból, de még ezzel együtt is igaz, hogy a rendszeres sorozatnézőnek szüksége van egy változatos gyűjteményre rövidepizódos sorozatokból. Ezek a húsz–harmincperces szériák adják a magányos home office-ebédek társaságát, a rövid szünetek és a tömegközlekedésen zötykölődés szórakozását, így kell belőle egy jól definiált gyűjtemény. A Hétköznapi vámpírok tökéletesen megfelel erre a célra, feltéve, hogy nem pörgeti le az ember egyben az egészet.
Az immár a harmadik évadjánál tartó sorozatot nem ismerő olvasók kedvéért: a Hétköznapi vámpírok az azonos című 2014-es, afféle indie-kultstátuszú nagyjátékfilm – amit, ha nem láttak, érdemes pótolni – sorozatfeldolgozás-spinoffja. Magyarán: az alapötlet ugyanaz, éspedig, hogy a mai korban is élnek halhatatlan vámpírok közöttünk, róluk pedig egy rejtélyes stáb készít dokumentumfilmet, ám a szereplők mások, és a filmbeli Új-Zéland helyett New York a helyszín. A Staten Island-i ház lakóközösségét Nandor, egy házaspár, Nadja és Laszlo, valamint a vámpírok speciális alfajához tartozó energiavámpír, Colin Robinson alkotják, no meg Guillermo, aki a gyakorlatban a teljes csapat familiárisa, azaz halandó emberi segítője.
Sorozatról lévén szó a lakóközösség mindennapi apró-cseprő ügyeit követjük, emellett pedig minden évadon átvonul egy-két nagyobb konfliktusszál. Az első évadban a messze földről érkezett vámpírfőnök, a másodikban Guillermo veszélyes genetikája körül alakultak az események, a harmadik évad pedig főhőseink botcsinálta főnökké válásáról és Guillermo megváltozott szerepköréről szól, miután az előző évad végén egy véres és iszonyú komikus jelenetben lelepleződött addig titkolt kiléte.
A Hétköznapi vámpírok alaphangvétele az abszurd, kissé zavarba ejtő, fárasztó, de annál elmésebb humor. Ez a humor nem minden esetben jelenti a térdcsapkodós nyerítést, sokszor inkább fojtott, tompított vagy a groteszkre hajaz, de hát hogy is lehetne ez másként, amikor a formátum mockumentary, azaz áldokumentumfilm, a főszereplők nagy része pedig a középkorból itt ragadt vérszívó. Akik ráadásul egytől egyig nevetségesen lusták és követelőzők, egocentrikusak, fölényesek, a világtól teljesen elrugaszkodottak, és még kétségkívül menő szuperképességeikhez képest is komikus mértékig el vannak szállva maguktól, afféle önelégült hűbérurak. Aki pedig nem – az energiavámpír Colin Robinson –, az máshogyan ugyan, de szintén hisztérikusan viccesen kitalált és olyan mesterien eljátszott karakter, így annak ellenére, hogy az ember legszívesebben megütné, mégis bármeddig nézné, ahogy a fárasztó baromságaival kiszívja az emberekből az életet.
Azért pedig, hogy az írók szerint az energiavámpírok egyik legsikeresebb vérszívási módszere az internetes trollkodás, így online újságíróként különösen jól szórakoztam. Őket egészíti ki még a sorozat gyakorlatilag egyetlen szimpatikus szereplője, az őslúzer, mártír familiáris-testőr-mindenes Guillermo, aki minden megaláztatást elvisel. Mit elvisel, házhoz megy érte, csak hogy rajongott urai közelében lehessen, pláne, hogy még mindig reménykedik, hogy egy nap vámpírrá harapják őt is.
Igazából szimpla képlet ez: az van, hogy Jemaine Clement és a Hétköznapi vámpírok-film óta abszolút világsztárrá vált, de gyökereit soha el nem felejtő Taika Waititi egyszerűen fenomenálisan kreatív, rendkívül fantáziadús alkotók, akik vélhetően magukhoz hasonló tehetségű további írókkal dolgoznak együtt, és ők mind megfelelő teret kapnak a korlátok nélküli állatkodásra. Ennek eredményeképpen a forgatókönyvben csúcsra járatott ökörködés nemcsak saját helyiértékén lenyűgöző, hanem kissé ellépve, azért is, mert nem nagyon látni hasonló példát vígjátéksorozatban a forgatókönyvírói kreativitásnak ilyen magas színvonalára. A Hétköznapi vámpírok megtalál minden olyan aspektust, amiből viccet lehet faragni, és még néhány olyat is, amiből senki másnak nem jutott volna eszébe poént csinálni, csak ennek az eszement párosnak.
Hogy a sorozat bevezette az energiavámpír fogalmat, annak zsenialitásáról nemcsak fentebb, de már annak idején a pilotkritikánkban is megemlékeztünk, azóta ez gazdagodott még egy sor további misztikus jelenséggel, amelyeket ugyanolyan elmésen alkottak meg olyan ismerős jelenségeket kitekerve, nevetségessé téve, hogy annak lehetetlen ellenállni. Az örökösen önnön balszerencséjéről és megpróbáltatásairól vekengő, a környezet sajnálatából energiát nyerő érzelmi vámpír fogalma például azóta a hétköznapjaim fogalomkészletébe is bekerült, de a sorozat hiperszexualizált, bizarr péniszfetisiszta boszorkányképe, valamint vámpírvadász- és szirénfogalma is egészen fergeteges. Időről időre ráadásul maga az atyaisten Waititi és Clement is felbukkan, kínálva némi ízes belső poént a rajongóknak. Mindezt virtuóz, szándékosan ripacs alakítások és a sorozattörténet legfülbemászóbb főcímzenéje koronázza, mi kell még? További tizenöt évad, semmi több.
A Hétköznapi vámpírok (What We Do In The Shadows) az FX sorozata, hazánkban az HBO Go-n nézhető. 24.hu értékelés: 9/10
