kukorica, kukoricacsuhé
Austin Kirk
Kultúra

Tényleg a lébényi csuhészatyorból készíttette Hitler a puskaport?

A harmincas évektől egészen a rendszerváltásig létező lébényi csuhéipar többször is világhírt hozott a nemrég várossá vált településnek. A gyártás elindítójával azonban mostohán bánt az utókor.

A Győrtől huszonöt kilométerre fekvő Lébény a legtöbb magyar számára mindössze egyetlen épülete miatt lehet ismerős: a falu szívében áll ugyanis az ország egyik legfontosabb középkori műemléke, a XIII. század hajnalán született egykori apátsági templom. A bencések által alapított, majd a jezsuiták által újraindított monostor épületei jórészt már a törökök elvonulásakor eltűntek, a plébániatemplom azonban túlélte nem csak a tatárok ostromát, de az Oszmán Birodalom pusztítását, a falu elnéptelenedését, a bencések elűzését, illetve a korstílusok változását is, sőt, még a száznyolcvan évvel ezelőtti tűzvész sem tudott akkora kárt tenni benne, hogy örökre eltűnjön a településképből.

Lébény történelme ennél persze jóval gazdagabb – derül ki a 2002-re megszületett Száz Magyar Falu-sorozat Thullner István által jegyzett vonatkozó leírásából, ami a századfordulón már régóta népszerű kukoricatermesztésről, illetve annak meglepő XX. századi velejárójáról is mesél.

A pletykaszéktől a világhírig címet viselő fejezet szerint a falusiak a tavasszal és ősszel biztos munkát jelentő, az év többi részében takarmányként hasznosított növénynek egyetlen részét tartották feleslegesnek: a kézzel eltávolított száraz kukoricalevelet, a helyzet a Horthy-kor derekán azonban gyökeresen megváltozott.

A közeli Mosonszentmiklóson élő fiatal óvónő, Elbert Margit egy Lovasberényben töltött nyáron megtanulta ugyanis a csuhéfonást, majd hazatérve úgy döntött, ennek a tudásnak az átadásával megpróbálja

biztos keresethez juttatni a szegény falubelieket.

Így is történt, bár a csuhészatyrok tömeges gyártása okozta fellendülést a jómódú szentmiklósiak egyáltalán nem nézték jó szemmel, hiszen nem egyszerűen csak lesajnálták a hirtelen jobban élő szomszédaikat, de

azok lányait szatyorkirálynéknak csúfolták.

A csuhéfonás csakhamar Lébényben is népszerűvé vált: a nyolc éve már várossá nyilvánított egykori falu tanítója, Szebach András férfiak és nők tucatjait tanította meg a titokra, ők pedig elképesztő tempóban kezdték ontani a szatyrokat, amikben rövidesen az ország leggazdagabb kereskedői – köztük a Fischer Simonnal közösen az ország legnagyobb selyem- és méteráru-áruházát életre hívó Spitzer Miksa – látták meg az óriási pénzügyi lehetőséget.

A második világháború kitörésekor már Európa számos nagyvárosának boltjaiban láthattuk volna az egyszerű vagy épp különböző bonyolultságú textúrával készülő szatyrokat – köztük a kereskedő nevét viselő Spitzer-szatyrot –, szőnyegeket, fatalpú csuhécipőt, illetve összecsukható székeket, nem meglepő tehát, hogy az elképesztő keresletet a két falu lakói egyszerűen képtelenek voltak kielégíteni, hiszen egy család heti ötven darabnál többet nem tudott elkészíteni.

Faluszerte jártak a fosztók

A csuhéfonók nem csak az óriási kereslettel nem tudtak megbirkózni, de sokszor alapanyaguk sem volt, így a harmincas és negyvenes években a környéken örömmel látták a házról házra járó legényeket és lányokat, akik fosztóként kívánták kivenni a részüket a folyamatból.

Néhány család úgy tartotta, hogy aki piros csövet talál, annak hamarosan lakodalma lesz, máshol azonban a nagyszülők azzal szédítették a kisgyerekeket, hogy aki először akadt hasonlóra, az máris mehetett aludni, így mentesült a további munka alól – olvasható a Honismeret 1987/2. számában.

A legnagyobb piacok egyikét a Harmadik Birodalom jelentette, így a csuhéfonók arról suttogtak, hogy

Hitlernek azért van szüksége az árujukra, mert abból gyártja a puskaport.

A háború előrehaladtával a helyzet persze megváltozott – eltűntek az áruért sorban álló vállalkozók, hiszen a munkákat egyre nehezebb volt célba juttatni. A szigetországba szánt vadászszékek a házak előtti padok helyi megfelelőivé váltak – esténként vagy épp vasárnap délutánonként a falubeliek ezeken a pletykaszékekként emlegetett bútordarabokon üldögéltek, és vitatták meg egymással a legfontosabb híreket.

A helyzet a háború után sem igazán változott meg, sőt, az áru minősége tovább nőtt:

A csuhéfonás elterjedésével olyan fontos alapanyaggá vált a kukoricahéj, hogy még az ötvenes évek elején is értékesebbnek bizonyult, mint maga a termény. Igazi virágkora a nyolcsoros kukoricafajta elterjedésével köszöntött be, mivel ennek hosszú, fehér és selymes tapintású levelei kiválóan megfeleltek a fonás, vagy ahogy itt mondják, a pödrés folyamatos tökéletesítésére.

A Rákosi-kor derekán, 1952-ben alakult meg végül a Lébényi Háziipari Szövetkezet, ami a következő években sikert sikerre halmozott: a vérbe fojtott 1956-os forradalom utáni tavaszon a Kisalföld (1957. márc. 6.) már arról írt, hogy a szövetkezet 253 tagjának munkái többek közt Svájcba, Angliába, illetve az Egyesült Államokba jutnak el, egy hét évvel később (1964. aug. 8.) megjelent, hosszabb tudósításból pedig még több részlet derült ki – így többek közt az is, hogy először Anglia, Hollandia, illetve az ekkor Afrika egyik legfejlettebb országának számító Ghána jelentkezett be az árukért. Előbbi országokban főleg a nagy, a kis góliát, illetve a nagy páros szatyrokra (azonos stílusú, de különböző méretű darabokra) volt kereslet, Ghána lakói viszont főleg a virágos díszítésű páros szatyrokra esküdtek.

Kisalföld, 1969. nov. 12. / Arcanum Digitális Tudománytár

Így készült

A Népművészet – háziipar című lap a különböző termékek receptjét is bemutatta – a szöveg a Száz magyar falu ebben a formában emelte át:  „Vess a háztájiban nyolcsoros kukoricát. Gondosan ápold, hogy csövei nagyra nőjenek. Fosztás után a hosszú, fehér és puha leveleket szedd csomóba, mert ez a legjobb anyag. Ötnél több cső bundáját kell összecsomózni, többet nem szabad, mert megpenészedik. A csomóba kötött leveleket a fosztástól számított három-négy hét alatt a teljes száradásig többször is forgasd meg. A teljesen megszáradt leveleket használat előtt áztasd meg forró, ecetes vízben. Az előbbitől megpuhul, az ecettől pedig megfehéredik. A csomót aztán bontsd leveleire, majd a leveleket tépd kétfelé. A végeket vágd hegyesre, hogy könnyebben össze lehessen sodorni. Ezután készítsd el a sodringot, a végtelen csuhéjkötelet. Ez adja azt az anyagot, amelyet aztán a szögekkel kivert formákra húzhatsz és tetszés szerinti tárgyakat készíthetsz vele. Amikor elkészült a csuhéjból font táska, kalap vagy egyéb más tárgy, a sodring végét a gombolóval dugd el, és kész a világhírű lébényi exportcikk.”

A raktárban ekkor 11 ezer, különböző típusú szatyrot tartó, de ridikült, partedlit, köcsögöt, demizsonokat, kosarat, illetve lábtörlőt is készítő szövetkezet a környező településeken élőket is foglalkoztatta, így közel négyszázötvenen gyártották az árut, amihez

a mintákat Budapesten tervezték, figyelembe véve a külföldi igényeket.

A fonók egy része nem egy központi üzemben, hanem saját otthonában készítette el az árut: novemberben elővették a keretet és a színes festéket, majd a padláson szárított kukoricaleveleket, amiket beáztattak, majd tavaszig abba sem hagyták a fonást – avatott be a titokba a Kisalföld (1969. nov. 12.), aminek riportere tíz évvel később (1979. feb. 16.) a mosonszentmiklósi és lébényi szatyorgyártás elindítóját, Elbert Margitot is meglátogatta.

Kisalföld, 1957. március 6. / Arcanum Digitális Tudománytár

A helyzet megdöbbentette: az akkor hetvenkilenc éves, gyémántdiplomáját az előző évben átvevő nő ugyanis méltatlan körülmények közt, elfeledve élt.

Hárman laknak együtt az 1942-ben vett ház­ban, ő és két testvére. Az egyik most súlyos betegen fekszik. Dermesztő hideg van abban a szobában, ahová leülünk. Rossz a cserépkály­hája már tavaly óta. A nyug­díjas utalványukra vettek fát, tüzelőjük van. De helyben nincs, aki meg tudná javítani a kályhát

– indul a cikk, ami egyetlen pillanatra sem mutat rá arra, hogy a szövetkezet hálából már korábban is segíthette volna a nélkülöző nőt, akinek az évtizedek óta tartó töretlen sikerüket köszönhetik.

Szívesen mutatja az arany- és a gyémántdiplomáját, sze­retné, ha öt év múlva a vas­diplomával is el tudna dicsekedni. […] Van még mit megnézni. A tanácstól oklevelet és Lébénymiklós bronzplakettjét kapta. Három éve műtötték a szemét Budapesten, és csak fővárosi ofotértban tudnák a különleges szemüveget elkészíteni. Ahogy elmondta, ez a legnagyobb bánata, hogy le kellett szoknia az olvasásról, hiszen mindig sokat olvasott.

Az 1957-ben nyugdíjazott, két évvel később rövid időre azonban mégis visszahívott, pályája során Mosonszentmiklóson (1924–1954, 1956–1957, 1959–1960), a csodás nevű Levélen (1954), Hegyeshalomban (1954–1956), illetve Mosonmagyaróváron (1960–1962) is dolgozó nő a következő évben elhunyt, öröksége pedig ennél csak egy évtizeddel élt tovább: a hetvenes és nyolcvanas években már csak az időseket, illetve a csökkent munkaképességűeket vonzó csuhéipar – helyét a Szovjetunió és Líbia felé induló konfekcióáru vette át – a rendszerváltás után ugyanis nyom nélkül eltűnt.

A Kisalföld riportere harminc évvel ezelőtt már csak az egykori szövetkezet irodájának egyik szobájában álló vitrinben látott csuhét, az épületet pedig varrógépek zaja töltötte be, azokon ötven helyi asszony készített fürdőnadrágokat, illetve különböző ruhadarabokat.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.