A Netflix előszeretettel csalogatja magához a közéleti szerepükből visszavonuló ismert arcokat: tavaly Harry hercegék a Buckingham-palotából, három éve Barack és Michelle Obama a Fehér Házból vette az irányt egyenesen a streaming-szolgáltató asztala felé. Az egykori amerikai elnök feleségével 2018-ban alapította meg a Higher Ground Productions névre hallgató produkciós cégüket, azzal a lendülettel alá is írták a szerződést a Netflixszel. Eddig úgy fest, jó üzletet kötöttek, Obamáék első filmje, az Amerikai gyár máris Oscart nyert 2020-ban a legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Ekkorra már kész volt első játékfilmjük is, amely a 2001. szeptember 11-i terrortámadás következményeinek egy olyan szeletét mutatja be, amelyről még nem sok szó esett.
A film alapjául annak a Kenneth Feinbergnek a könyve szolgált, akit a terrortámadást követően állítottak az áldozatok kártérítéséért felelős alap élére. A projekt időközben egy rendezőváltáson is átesett, a Dear Diary című rövidfilmjével Oscart nyerő David Frankelt cserélték le Sara Colangelóra, akinek ugyan rövidebb a filmográfiája, de olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint A tanítónő. A film premierje a 2020-as Sundance Filmfesztiválon volt, a Netflixre a terrortámadás huszadik évfordulója előtt került fel.
Feinberg fiatalkorában még színészi álmokat dédelgetett, apai nyomásra aztán végül mégis a jogi egyetemen kötött ki. Később Edward Kennedy kabinetfőnöke, majd ügyész lett, hogy aztán a nyolcvanas évekre érkezzen meg a kártérítési ügyek mezejére. Már debütálásakor sem dolgozott kicsiben: az első ügyei közt volt azoknak a vietnámi veteránoknak az esete, akiknek a háborúban bevetett növényirtó szertől alakult ki daganatos betegségük. Feinberg egyből nevet szerzett magának a szakmában, miután jóformán a csodával határos módon sikerült közös nevezőre juttatni a veteránokat és a szert gyártó vállalat képviselőit. Ezt követően saját céget alapított, amellyel hasonló ügyeken dolgozott, mígnem
A film itt kapcsolódik be a férfi életébe. Feinberg szabályosan kikönyörögi, hogy őt állítsák a létrehozott kompenzációs alap élére, sőt, pro bono vállalja az ügyet. Neki kell meggyőznie több ezer érintettet, hogy ne pereljenek, hanem egyezzenek ki egy bizonyos összegű kártérítéssel. Egy olyan kártérítéssel, amelyhez számszerűsíteni kell egy életet, árcédulát kell rakni a tragédiára. A film nem is hagy bármilyen illúziót afelől, hogy a mediációt nem gazdasági érdekek vezérlik: a légitársaságok beperlésével meg is indulna a dominóeffektus a gazdasági csőd felé, ezt pedig nem engedhetik meg a különböző érdekcsoportok. A feladat tehát nem kicsi, inkább közel lehetetlen, de Feinberg magabiztos.
Még az ellenségemnek sem kívánnám ezt a melót
– mondja neki a telefonba George W. Bush, aki nevetve gratulál a jogásznak, amiért elviszi a balhét. Feinberg azonban nem rezel be: számára ez egy munka, ő pedig a legjobb a szakmában. Magabiztos arroganciával járul az első tájékoztatón az elhunytak hozzátartozói elé, ahol felvázolja az általa kitalált képletet, amely alapján kifizetik majd a károsultakat, hogy aztán egy szempillantás alatt szembesüljön vele: ez most más lesz.
Feinberg saját karrierjének sikerességét abban látja, hogy eddig sikerült távol tartania a munkájától az érzelmeket, és először azt hiszi, itt is sikerülhet.
Mivel nincsen szorosabb érintettsége a tragédiában, gondolkodás nélkül kérdezi meg a mankós tűzoltót, hogy vajon sport közben sérült-e meg, az irodai nyüzsgésből kiszabadulva pedig komolyzenét hallgatva tervezgeti, milyen kerti bútort vegyen az épülő házába. Szeptember 11. tragédiája azonban bekúszik az ő életébe is, olyan morális dilemma elé állítva őt, ami miatt meginog a hite az egész rendszerben, amelyben egészen addig hűséges fogaskerékként dolgozott. A konfliktus (látszólagos) feloldása akkor következik be, amikor rájön a kicsit didaktikusan előadott üzenetre: csak akkor járhat sikerrel, ha meglátja az embereket a számok mögött. A rádöbbenésben segítségére van a Stanley Tucci által remekül alakított Charles Wolf, aki ugyancsak valós figurája a kompenzációk körüli mizériának: Wolf érintettként – feleségét veszítette el a tragédiában – Feinberg leghangosabb kritikusa, ráadásul ő minden gond nélkül találja meg a hangot a károsultakkal.
Maga a robbanás csak egy ablakban tükröződő füstoszlopként jelenik meg, míg a tornyok helyén tátongó törmelékromot is csak egy pillanatra látjuk, ahogy az egyik szereplő kikukkant rá az ablakból. Az ominózus reggel képei is sokatmondóak: jellemzően a kép sarkába komponálva, az arc megmutatása nélkül látjuk az otthonról kutyafuttában elrohanó családtagot, aki aztán soha többé nem megy haza. Jót tesz a filmnek a visszafogott színészi játék is: Michael Keaton mintha még a karizmáját is visszafogná, hogy minél hitelesebben jelenítse meg Feinberget, akire nem mellesleg egyáltalán nem hasonlít. Feinberg távolról sem ideális hőstípus, nincsenek nagy monológjai, akkor sem tud rendesen megnyilvánulni, mikor leül vele szembe egy gyászoló édesanya. Keaton tökéletesen hozza ezeket a tanácstalan makogásokat és a karakterfejlődés visszafogottan bemutatott lépcsőfokait is.
Az ilyen finom elemek ellenére a Mennyit ér egy élet? sajnos néha mégis beleesik a hatásvadászat csapdájába, ami itt kéz a kézben jár a szájbarágással és a kibontatlansággal. Az emberi élet beárazása megoldhatatlan paradoxon, Feinberghez pedig tankönyvszagúan ér el az üzenet: nincs megoldás, de a feloldáshoz akkor juthatunk a legközelebb, ha kidugjuk az arcunkat a táblázatok mögül. A film konfliktusa így látszólag megoldódik, ám a katarzis elmarad, mivel a fel-felhántorgatott kérdések csak a felszínt kaparhatják frusztrációt hagyva maguk után.
Ennek ellenére a Mennyit ér egy élet? mindenképp megnézésre javasolt darab elsősorban Keaton és Tucci kettőse, a téma és főleg amiatt, ahogyan a katasztrófát nem explicit módon, visszafogottan, mégis mellbevágóan mutatja be. Ha az emberi életek beárazásának paradoxonát nem is oldja meg a film, azt legalább bebizonyítja, hogy arcokon keresztül lehet legmegrázóbban beszélni a tragédiákról.
Mennyit és egy élet? (Worth), 2020, 128 perc, 24.hu: 7/10
